A ​szent tehén 89% 29 csillagozás

A könyv bemutatja a magyarországi textilipart a 20. században, kezdve a Goldberger gyár század eleji fénykorától:
„A harmincas években Németországban kezdett elterjedni a kézi filmnyomás, Goldberger Leót rendkívül érdekelték ezek a kísérletek, két szakembert: Roboz Béla gépészmérnököt és engem, a vegyészt kiküldött egy Ruhr-vidéki gyárba, azzal a megbízatással, hogy mindent figyeljünk meg: milyen a nyomóasztal és mik a pontos méretei, hogy állítják vinklibe a rámát, milyen színezékeket használnak és így tovább. Naponta kellett írnunk egy levelet, melyben beszámoltunk a tapasztalatainkról. Mikor hazaértünk és másnap bementünk a gyárba, egy teremben már fel volt állítva egy egész sor kézi filmnyomó asztal teljes felszereléssel – a mi leírásunk alapján.
-Nézzék meg: erről volt-e szó?! – mondta Goldberger Leó, és már szedhettük is össze az embereket a munka megindításához.” (34. oldal)

Az államosítást követő textilipar állapotáig a késő hetvenes években:
„-Milyen pályát futnak be a rajzaik?
-Minden hónapban, ha elegendő számú rajz jön össze, bent a vállalatnál mintaválasztást tartanak. Először gyárthatóság szempontjából nézik át a terveket: megfelelnek-e a technikai követelményeknek, például a rajz kontúrja nem lehet teljesen zárt, mert akkor átfolyik a másik színbe, utána következik a tulajdonképpeni választás, melyik mintát ajánljuk a Hungarotexnek és a belföldi partner vállalatoknak.
-Magukat meghívják erre a rendezvényre?
-Nem, csak a rajzterem vezetője vesz részt a mintaválasztásokon, ő is beleszólási jog nélkül.
-A döntésekkel egyet szoktak érteni?
-Nagyon ritkán, a legszebb minták leesnek az asztalról. Ha készítünk hatvan rajzot, abból mondjuk tíz igen jó, exkluzív színvonalú – ezekből általában egyet sem választanak ki.
Az egyik rajzolóasztaltól közbeszól egy fiatal nő:
-Volt egyszer egy kedvenc rajzom, úgy jött vissza a zsűritől, hogy a hátoldalán egy gumitalpú cipő nyoma látszott.” (549. oldal)

A könyv olvasmányos volt, viszont finoman szólva sem túl vidám, mivel a textilipar hanyatlását mutatja be, valamint ennek okait. Személyes történeteken keresztül azt a szomorú érzést, hogy bár látjuk a hibákat, meg tudjuk nevezni a problémákat, de sajnos nincs mit tenni, ez van, újításra nincs sehonnan kapacitás és sajnos igény sem.

Meglepően jó tanulmány a textíliparról. Néha egészen magával ragadó. És termeszetesen nem csak a textíliparról szól: remek helyzetjelentés egy olyan korszakról, melyet én szerencsére már csak a könyvek lapjairól ismerhetek.

Egy átlagosan jó Moldova dokumentum-regény. Külön jó pont a terjedelem.

Hú, akkoriban nagyon nagy durranás volt.

Ez egész érdekes könyv volt. Nem is számítottam ilyenre. Biztos nagy botrányt okozott, mikor kiadták.
Most már más a helyzet, alig vannak szakmák, a gyárak tönkremennek, illetve lebontják őket. Valahol olvastam, hogy régen Pozsonyban mindenre volt gyár, most már alig maradt ép épület belőlük, mindent lebontanak, és hiper-szuper-modern polifunkciós és adminisztratív épületeket húznak fel helyettük.
Valószínű, hogy Közép-Európa többi országában is hasonló volt a helyzet. Azért nem semmi, embertelen körülményeknek lehet nevezni, ahogy dolgoztak, de kellett a pénz. Azért az emberek hozzáállása is mondanivalót hagy maga után…
Mindenesetre ajánlom elolvasni.