Az ​emberek legtitkosabb emlékezete 90% 160 csillagozás

„A nagy könyvnek nincs tárgya, és nem szól semmiről, csak kimondani, megtalálni próbál valamit, de ez a csak, ez a minden, és az a valami, az is minden.”

De meg lehet-e írni ezt a könyvet egyáltalán?

Az emberek legtitkosabb emlékezete az olvasót egy eseménydús nyomozásra invitálva az irodalom és az emberi lét nagy kérdéseire keresi a választ.

A könyv maga egy végtelen labirintus, számtalan útelágazással, melyeket a sorsnak, vagy a véletlennek köszönhetően időnként mégis összeköt egy láthatatlan szál.

A Párizsban élő ifjú szenegáli író, Diégane Latyr Faye vezetésével az anyapók hálóján keresztül egy olyan misztikus világba csöppenünk, amelyben minden út egy különleges könyv, Az embertelenség labirintusához vezet. A titokzatos T.C. Eliman nyomába eredve egy olyan utazás részesei leszünk, amely három kontinensen és több mint 100 éven át vezet bennünket.

Egy izgalmas nyomozás egy talán soha nem létezett könyv, egy író, a kritikusok nyomában járva.

Egy szédítő és eredeti történet, ahol nemcsak a helyszínek és az idősíkok váltogatják egymást, de a narrátor elbeszéléséit számtalan feljegyzés és naplóbejegyzés, felbukkanó újságcikk, kritika, és levélrészlet szakítja meg, kiegészítve Az embertelenség labirintusából származó idézetekkel. Érzelmek és érzések kavalkádja, egy olyan könyv, amely hol megrendítő és megható, hol krimibe illően izgalmas, hol végtelenül vicces, hol pedig egzisztenciális és morális kérdéseken filozofálgató.

Sarr regényében a bevándorlók „kettős identitásának” nehézségei, a háborúk és az antiszemitizmus kegyetlenségei, a gyarmatosítók elnyomása mellett ugyanolyan fontos szerepet kap a szerelem, a testi vágy, a hűség és megcsalás, és természetesen maga az irodalom, melyeket összeköt a folytonos kutatás, a titkok megfejtésének vágya.

Diégane Latyr Faye, vagy inkább Sarr? célja egy olyan regény megírása, amely tovább él benned, ami felforgatja a lelked és felébreszti az elmédet és ami gyökeresen megváltoztatja az életed.

Létezik-e ilyen regény? Vagy ez csak minden más korábban készült regény esszenciája?

Elképzelhető, hogy lehetetlen ez a küldetés, de egy igazi író célja nem lehet más, mint ez, mint maga a nagybetűs irodalom. Mert az irodalom maga az élet, a szabadság, a túlélés záloga.

http://ekultura.hu/2022/09/22/mohamed-mbougar-sarr-az-e…

A tavalyi több szempontból is az afrikai szerzők éve volt, ugyanis a Nobel- (Abdulrazak Gurnah), a Booker- (Damon Galgut) és a Goncourt-díj (Mohamed Mbougar Sarr) is afrikai szerző kezébe került, ami valljuk be, eléggé meglepő. A Goncourt-díj történetében ráadásul először díjaztak fekete-afrikai szerzőt, és ezen kívül a szenegáli Sarr a maga 31 évével az egyik legfiatalabb író, aki valaha elnyerte a legrangosabb francia könyvdíjat.

A Park kiadó példás gyorsasággal és igényességgel jelentette meg Az emberek legtitkosabb emlékezete című művet, amely mottója nem hiába származik a közelmúlt egyik legnagyobb hatású szerzőjétől, Roberto Bolañótól, ugyanis ez a majd’ félezer oldalas nagyregény is épp úgy nyomozás egy eltűnt és gyakorlatilag kiismerhetetlen író után, mint a chilei leghíresebb, mára már szinte kultikus rangot magukénak tudható művei, a 2666, vagy a Vad nyomozók. Bár Sarr mindvégig tökéletesen hozza azt a stílust és hangulatot, amit Bolañónál megszokhattunk, de díjnyertes kötete jóval több, mint egy egyszerű utánérzés; sajátos íze, lenyűgöző mélységei és óriási ereje van.

A szerző alteregója, a húszas évei végén járó Diégane Latyr Faye a már jó ideje Franciaországban élő afrikai értelmiségiek mindennapjait éli (szakdolgozatával nemigen halad, és bár író akar lenni, de a sikerek és a valódi témák elkerülik, szűkös állami ösztöndíját arra használja, hogy nagyjából eléldegéljen, és hasonszőrű barátaival az irodalomról vitatkozzanak, igyanak és minél többet szeretkezzenek), ám egy nap véletlenül összetalálkozik egy főleg botrányairól híres, szintén szenegáli írónővel, Maréme Siga D.-vel, aki megismerteti őt a titokzatos T.C. Elimane egyetlen művével, az 1938-ban kiadott, pusztító erejű és olvasóit menthetetlenül magával ragadó Az embertelenség labirintusával. A könyv és főleg a szerző sorsa rövidesen Faye rögeszméjévé válik, és elindul a nyomozás korokon és kontinenseken át…

Az emberek legtitkosabb emlékezete virtuóz módon felépített mű, amely úgy képes a posztmodern irodalom számtalan regiszterén játszani (van itt több, részben megbízhatatlan elbeszélő, napló-, illetve levélrészletek, ráadásul az idő haladtával hol krimibe, hol thrillerbe, hol egyenesen horrorba váltunk), hogy közben semmit sem kell feláldoznia az érthetőség oltárán. Mert bár ha jobban megkapargatom, az itt elmesélt történet talán túl kerek és túl tökéletes, de ennyire magával ragadó és sodró lendületű alkotással idén még nem nagyon találkoztam. Sarr szinte letehetetlen nyomozása elvezet bennünket a 19. század végi Afrikától, az 1930-as évek Párizsát, majd a II. világháború borzalmait érintve, az argentin értelmiségiek zárt világáig, hogy végül kör bezáruljon, és a sokadjára is átalakulóban lévő 21. századi Afrikában állapodjunk meg. A szenegáli jellemzően beszélteti szereplőit, akik hol a saját, hol másoktól hallott történeteket adnak tovább a megszállott, és a világon mindent az írásnak alárendelő férfinak, hogy közben szép lassan formát nyerjen előttünk a hol lenyűgöző, hol szánalmas, hol félelmetes Elimane alakja. De nem csak a nagy történet igazán érdekes, de a hozzá kapcsolódó több kisebb is, amelyek elvezetnek minket többek között a kolonializmus, a rasszizmus, a holokauszt, a túlzásba vitt politikai korrektség, vagy éppen a legtöbb írót érintő „írni vagy élni?” kérdésköréhez.

Azt hiszem, tökéletesen megérdemelt volt Mohamed Mbougar Sarr Goncourt-díja, mert ilyen fajsúlyos, ilyen ambiciózus, és ennyire tökéletesen összerakott nagyregénnyel csak igazán ritkán találkozhatunk. Nálam Az emberek legtitkosabb emlékezete a 2022-es év vitán felül egyik legjobb könyve. Olvassátok!

A nagy könyvnek nincs tárgya, és nem szól semmiről, csak kimondani, megtalálni próbál valamit, de az a csak, ez minden, és az a valami, az is minden.

A szöveg olyan lendülettel visz magával, hogy egy idő után már baromira nem érdekel semmi, csak lubickolsz és kizárólag a technikára vagy kíváncsi, azt szeretnéd felfogni, hogyan lehet ezt a kaotikus labirintust, ezt az ezerkarú krakent ennyire összetartónak, ennyire homogénnek, egyneműnek érezni. Gondolom, ez az alanyi (talán soha nem tanulható…) íróság lényege. Fogynak a lapok és eljön a pillanat, amikor könyv és irodalom, történelem és misztikum, erotika és erőszak mind-mind összefolyik, ködbe vész, csupán az utazás érzete és élvezete marad. Ezért érdemes olvasni.

Tisztelgés az elfeledett mali író, Yambo Ouologuem előtt. Egy szédítő regény, amelyet az írás és az élet közötti választás igénye ural, vagy akár az a vágy, hogy ideje túllépni az Afrika és a Nyugat közötti személyes találkozás kérdésén. Az irodalom, a kreativitás, az írók és örök kérdéseik iránti szeretetét hirdeti, miközben kigúnyolja azt, ahogyan az irodalmi „intézmény” az identitást és a kisebbségi politikát hangoztatja. Egy „labirintus”, a szavak szeretetének ódája, a teremtés értelmének kétségbeesett keresése, tele látszólag kitérő mellékszálakkal és hirtelen, gyakran zűrzavaros eltolódásokkal, mégis érzékelhető fókuszt tart fenn tágabb történetszála tekintetében. Rejtélyeivel, titkaival, legendáival, a megszólított témák gazdagságával, az emberek legtitkosabb emlékeivel úgy működik, mint egy mélység, amely keveri a helyeket, a múltat, a jelent, az írásokat, az SMS-t, az irodalomra való reflexiókat. Ami az író stílusában nagyon tetszett, az az, ahogy a nyugati módot vegyíti az afrikai írás eszközével. A két stílus közötti utazás biztosítja a hatások kohézióját, amelyek táplálják, távcsövezik és egyesítik őket. Megalkot egy könyvvilágot: kontinenseket, korszakokat és műfajokat átszelő művet, ugyanakkor egy esszének, thrillernek, naplójának, levelezésének „szédülésfüzetét” is. Az első oldalaktól elkapott a szöveg ritmusa, a mesés prózai utazása a világban és az időben, de különösen az emberi állapot megfoghatatlan átláthatatlanságában. spoiler

Nehéz egy olyan könyvről írni, amelyik egy nem létező író nem létező könyvéről és életéről szól. Ami tényleg egy szépirodalmi mű, és bár a könyvben többször is elhangzik, hogy egy könyv értékének függetlennek kellene lennie attól, hogy milyen származású ember írta – ami igaz is –, mégis kétségtelen, hogy ezt a könyvet egy fekete ember írta Afrikáról és Franciaországról. A történet körülbelül száz évet ölel át, miközben ugyanazt nézzük különböző emberek szemén keresztül, illetve az emlékeiket Elimanéről. Nem mondom, hogy időnként nem ültetett fel az író a hullámvasútra, sokszor szárnyaltam, de voltak olyan részek is benne, ahol untam, de mivel tudtam, hogy jön az emelkedő ezután úgyis, így hát tényleg úgy éreztem magam, mint aki egy dombos afrikai tájban sétál, hol a tetőről pillant le, hol az unalmas bozótoson tör át, hol egy folyó mellett sétál a forrás felé…

    Igazi posztmodern remeklés! Az egymásba játszó, egymásra rétegződő történetek hatalmas időbeli és térbeli távolságok között bontakoznak ki a váltakozó narrátorok meséiben – miközben a legfőbb elbeszélő azért ugyanaz. A szereplők ambivalens érzelmeket keltenek, hiszen bizonyos eseményeket, és az azokat megélő személyeket több nézőpontból is megismerhetjük. Mohamed Mbougar Sarr elegánsan és magabiztosan keveri regénye szövegébe a különféle publicisztikai formákat: olvashatunk itt interjút, riportot, kritikát, értekezést. Ugyanígy keverednek benne a stílusjegyek és hangulatok: megható és humoros; emelkedett és alpári. Szereplői szívesen elmélkednek az irodalomról, és annak hasznáról vagy haszontalanságáról; az írás nehézségeiről, melyet a nemzeti hovatartozás, vagy épp a nem odatartozás, csak tovább bonyolít.

    Ám a fentieken túl az olvasó számára talán az a legcsábítóbb, hogy a fiatal szenegáli-francia szerző egy letehetetlenül izgalmas művet alkotott. Cselekményszövése a jó krimikével vetekszik. Igényesen szórakoztat, ugyanakkor folyamatosan elgondolkodtat, polemizálásra késztet. Ilyen regényekre mondják, hogy irodalmi csemege.

Ha egy szóval kéne jellemezni, azt mondanám, hogy zseniális, ha többel, akkor tessék: elképesztő, különleges, friss, szemtelen, mélyen elgondolkodtató, „nem szól semmiről, mégis minden benne van”.

Adott egy fiatal szenegáli író, aki egyike azon „Európában tébláboló szomorú afrikaiak”-nak, akik úgy csinálnak,mintha mindenütt otthon éreznék magukat, miközben folyamatosan írnak, hajnalig vitatkoznak az irodalomról, meg persze élik világukat. Diégane Latyr Faye (Sarr?) középiskolás volt egy katonai bentlakásos iskolában, mikor először találkozott T.C.Elimane nevével A néger irodalmak kézikönyve című munkában. A könyv címe (Az embertelenség labirintusa) lenyűgözte, azonnal olvasni akarta, de nem találta sehol. Mindenki csak hallott róla,de maga a mű eltűnt, meg valami nagy botrány is volt körülötte. 10 évvel később Párizsban rábukkan a könyvre, ami természetesen a hatalmába keríti, és elkezdődik egy szédült nyomozás a könyv, vagyis inkább a szerzője után. Ez a nyomozás persze maga az útvesztő, a labirintus, évtizedeken és kontinenseken át zajlik, hogy aztán a kör végleg(?) bezáruljon.

Zseniális ez a könyv, mert úgy visz végig ezen a nyomozáson, hogy egy percre sem válik unalmassá, mindig tud valami újat mutatni, miközben annyi témát dob be, és annyiféle hangon/módon szólal meg, hogy az ember csak kapkodja a fejét. Arról a rengeteg kérdésről, amit nekünk szegez, már ne is beszéljünk. Beszél írásról, identitásról, írói szerepről/hitvallásról, a gyarmatosítás kegyetlen örökségéről, az élet nagy kérdéseiről. Érdemes ráguglizni arra is kinek ajánlja Sarr a könyvét, nem mindennapi főhajtás ez. Élmény volt olvasni minden sorát!

Mohamed egy izgalmas nyomozásra viszi olvasóit, áthatolva téren és időn keresztül. Ahogyan már az előszóban is utal a szerző Roberto Bolañó kultikussá lett regényére, a Vad nyomozók mintájára épül fel a cselekmény. Bővelkedik krimielemekben, van szerelem és két kiemelkedő női alak, akik sok meglepetést okoznak az olvasónak. Kétségtelen, a regény hosszú, sok szereplőt mozgató, de jól felépített, fordulatokban gazdag.
https://gaboolvas.blogspot.com/2022/11/az-emberek-legti…

Mindenkinek megvan a maga zsánere. Bűnügyi vagy akcióregények, kibontott összeesküvéselméletek, romantikus, netalán kifejezetten erotikus írások, történetek a második világháborúból, kortárs szocionovellák, és a többi. Nekem a „művészek kalandozása a hazájuktól távol” a zsánerem. Szeretem a tágas belső tereket, azt a fajta sokszínűséget, amit a határok átlépése ad, a végtelen hajszolását, és az ezzel együtt létező valóságot. A kedvencem a műfajban a Vad nyomozók, amiből a szerző a mottót választotta. Nem volt kérdéses, hogy benevezek rá.

Az emberek legtitkosabb emlékezete egy kiváló regény, meg tudom érteni a Goncourt zsűrijét**, és azt is, hogy molyon az eddig olvasott értékelésekben pozitívan írtak róla. A kezdete kellően fordulatos, bátor, olykor lírai, mégis humoros. A narratív eszközeit tekintve ötletes. Az író nem fél az írásról, alkotásról beszélni, nem fél leírni az ezzel felmerülő kételyeket. Azzal, hogy a művészeten keresztül beszél a témákról, friss nézőpontokat nyit meg, amik – főként ez a legnagyobb pozitívum- kellően érdekesek, és szórakoztatóak egyszerre.

Negatívumok? A két oldalon végigvezetett afrikai írók névjegyzékének hiányát tudom felróni. Mármint ez a könyv egy jó regény. Nem stílusbravúr, nem ködben úszó labirintus, nagyon nem Vad nyomozók. Pont az ellenkezője a szereplők alkotási céljainak, és ez néha elszomorított. A narratíva a maga mainstream változatosságával még mindig egysíkúbb, mint a mottó szolgáltatója. Nincsenek benne öncélú részek, vagy olyan utak, amik vége ismeretlen marad. A szerző folyamatosan áldozatokat hozott az érthetőség miatt. Hiába idézi Borges-t, itt minden világos, mindenre fény derül, tisztázódik, a mágia nem történik meg, hanem leírattatik. Egyszer csak nagyapám megmondta a jövőt, és tényleg úgy volt. Mennyire érződik a misztikus bizsergés? Ez a könyv nem egy labirintus, hanem egy folyosó sok kanyarral. És a végére sajnos kifullad az erő a metaforáiból.

Megismétlem magam, az esszék végén így szokás. Ez a regény a zsánerem, és végig élveztem az olvasást. Vannak hiányosságai, amik nem mindenkinek zavaróak*, nekem viszont keserű ízt hagytak a számban.

* értsd: a hiányosság, hogy egy nyugati olvasó számára könnyen befogadható regény.
** Na jó, nem teljesen.

Az eleje nekem egy kicsit kaotikusan indult a sok filozofálgatós résszel,illetve a könyv során alkalmazott történetmeséléshez is hozzá kellett szoknom,de pár fejezet után,már nem volt zavaró. Ez a könyv igényeli,hogy teljesen odafigyeljünk rá.
A főszereplőnk elolvas egy könyvet,és kvázi megszállottjává válik az írónak. Minden információt fel akar kutatni,de nehézkes a nyomozás,hiszen az író eltűnt,és semmilyen forrás nem áll rendelkezésre,ami nyomán elindulhatna.
Más emberek is elszántan tudni akarnak erről az íróról,és mindenki elmondja a saját tudását,amivel rendelkezik a titokzatos szerzőtől,így rakva össze a mozaikokat erről az emberről.
A kezdeti nehézségek ellenére számomra élvezetes könyv volt.