Lehet szó akár egyszerű, hétköznapi stresszkezelésről, akár krízisről, akár poszttraumás tünetekről, a könyv sikerülhet tudatosítani számunkra, hogy mi megy végbe bennünk, és miért lehet nehéz azt kezelni. Hiánypótlónak látom a témában, mivel olyan oldalról közelíti meg az érzelmeinkhez való kapcsolódást, reakcióink szabályozását, ami mintha háttérben kerülne sokszor az ilyen témájú könyvek esetében, és ez a belső biztonságérzet kialakítása. Mert az rendben van, hogy meg kell értenünk mi megy végbe bennünk, mik az aknamezőink és miért, de a legtöbb könyv és cikk meg is áll itt, vagy legfeljebb mutatja mi lenne az egészséges irány, csak éppen mentőövre lenne szükség, mert nem tudunk elúszni jelenleg odáig, hiszen ahhoz túl kell élni a „most”-nak megélt pillanatokat a képességek kifejlesztéséig.
A könyv érthetően bemutatja, hogy érzéseink, gondolataink, testi érzeteink hogyan állnak kölcsönhatásban egymással, és fokozatosan megértjük, az önszabályozás kialakulásában miért nem mindegy egyáltalán, hogy a „stressz” életünk során mekkora hatást gyakorolt ránk, mondjuk akkor, amikor még fejlődésben voltunk. Tetszett, ahogyan rávilágít arra, mitől és hogyan válik egyénfüggővé a reziliencia vagy toleranciaablak, mitől mehet félre felnövéskor az idegrendszeri fejlődés, és csúszhat akár személyiségzavarba is. Nagyvonalakban mesél a traumaterápiák típusairól, majd stresszkezeléshez használható gyakorlatok sorára találunk a könyv második részében.
Az objektív és lényegre törő összeszedettségtől, valamint a könyvben található gyakorlatoktól érzem úgy, hogy sokkal többet nyújtott, mint az eddigi könyvek vagy cikkek, amiket a témában olvastam. Kicsit túlmutat számomra annál, amit Peter Levine és Máté Gábor megfogalmaznak, hogy a trauma nem az, ami veled történik, hanem amit okozott benned, amit megéltél annak során. Azt is éreztem picit, hogy kevésbé sugárzik belőle az, hogy a társadalmi működés és a családi minták áldozata vagy csupán, de amúgy alapvetően nem te vagy a „gáz” (nem azt mondom, nem fontos ennek megértése, tudatosítása) nem sátorozik itt le. Ezért képes elhitetni veled, hogy igenis, tehetsz magadért.
Azt hiszem, egyre divatosabb szóvá válik a „trauma”, és olyan könnyen dobálózunk a traumatizáltsággal és hajlamosak vagyunk egy krízisre vagy életvezetési nehézségre is ráhúzni ezeket a fogalmakat és jelenségeket, így aki igazán poszttraumás tünetekkel él, az hajlamossá válhat bagatellizálva tekinteni az övére is egy ilyen közös asztalon, és nem érti, hogy neki miért nehezebb, mint „azoknak”, miért érzékenyebb, és mi a baj vele.
Trauma vagy se, a belső biztonság jó ha az ember eszköztárában erős eszközként kifejlődik, hiszen bármelyik pillanatban felértékelődhet, ha már semmilyen külső biztonság nem képes fenntartani egy illúziót, elterelni a figyelmet vagy kompenzálni fájdalmat. Nemcsak egy világválságban vagy egy szorongást felerősítő helyzetben lehetnek hasznosak ezek a belső biztonságot kialakító és ápoló gyakorlatok, de akár olyan élethelyzetekben is, amikor a belső túl zavarttá vagy elviselhetetlenné válik. A stresszkezelési technikákat és gyakorlatokat szerintem meg igazán rendszeresen taníthatnák és ingyenesen elérhetővé tehetnék az iskolákban, alapból! (nem tudok elég nagy felkiáltójelt tenni ide) Legalább ennyit, ha már a stresszt is a diákokba tömködik.
A gyakorlatoknál igencsak nagyot néztem az imaginációsoknál, mivel ezek közül párat már magam is végeztem, létrehoztam, anélkül, hogy bárki mesélt volna róluk, hogy ezek tényleg „hivatalosan” is létező gyakorlatok. Szintén ismerkedtem a mindfulness-gyakorlatokkal (a szomatikus, szenzorimotor-terápiák mintha kezdenének népszerűbbekké válni a kognitív viselkedésterápiákkal szemben, amióta sokat hangoztatják, hogy leginkább a test az, ami emlékszik és tárol) de érdekeseknek tűnnek az Énállapot-játékok és a konténergyakorlat.
Kinek ajánlom a könyvet? Mindenkinek, mert valószínűleg mindnyájan vagyunk sérültek valamilyen mértékben, eléggé ahhoz, hogy ha nem is küzdünk elsodró érzelmi viharokkal, időnként nehézségünk támad a stresszreakciókkal vagy épp az érzelmekhez való kapcsolódással. Ha pedig egyénenként nem is, nemzetileg biztosan van problémánk a traumákkal.
