Békák 88% 36 csillagozás

Igazság szerint a Szeszföldre vadásztam, és ez a könyv csak véletlenül került a kezembe a könyvtárban.
Arról persze szinte mindenki hallott már az elmúlt évtizedekben, hogy Kínában szigorú születéskorlátozás van életben. De hogy ez hogyan zajlott az egyszerű emberek szintjén az elmúlt 40-50 év egyes történelmi korszakaiban, bevallom, erről valahogy még sose gondolkoztam el mélyebben. Talán csak annyit tudtam erről, hogy egy időben tömegesen haltak el a kislány csecsemők, mert a szülők mindenáron csak fiúkat akartak (arra persze nem gondolva, mi lesz így szegény fiúkkal majd húsz év múlva…), meg hogy újabban sokat cikkeztek a végletesen elkényeztetett egykékről.
Ez a könyv bevisz minket a történések legközepébe. Naturalista, szókimondó és fekete humoros képekben mutatja be, mi is zajlott az egyes családok, emberek életében. Hogyan kapcsolódik össze a kis település lakóinak élete, hogyan játszik fontos szerepet a családok életében a regény főhőse, egy nőgyógyász nő, aki nemcsak kiváló szülész, de teljes hittel veti bele magát a népszaporulat fékezésébe is, semmilyen eszköztől nem riadva vissza, hogy teljesítse a Párt utasításait.
A legjobb szándékkal elkövetett bűnök, fontos céllal szentesített eszközök, a kínai vidéki élet mindennapjai az 1950-es évektől a kétezres évek elejéig – színesen, olvasmányosan, elgondolkodtatóan elmesélve.
A fordító munkáját pedig azzal tudnám legjobban dicsérni, hogy számomra láthatatlan maradt. :)))

A Nobel-díj mindig „jót tesz” egy-egy adott szerzőnek, hiszen neve világszerte híressé válik, könyveit pedig még akkor is kiadják, ha az adott nyelven még semmi sem jelent meg tőle korábban. Ez volt a helyzet Mo Yannel is, aki hazánkban teljesen ismeretlennek számított korábban – de így, a „hype” elülése után, ha rosszindulatú akarok lenni, akkor azt mondom, hogy az is maradt, elvégre az átlagolvasónak valószínűleg továbbra sem mond sokat a neve. Igaz, mindössze egy évet kellett várnunk a 2012-es díjazott újabb kötetére, így a 2013-ban kiadott Szeszföld után most a Békákat vehetjük a kezünkbe.

Bár én, ha az emberi szempontokat nézem (hiszen a Nobel-díjas példakép is), azt mondom, hogy nem volt egy túl jó választás a kínai szerző, hisz, hogy mást ne mondjak róla, jónak és szükségesnek tartja a cenzúrázást hazájában és kiáll mellette – ennek ellenére az előző magyarul olvasható kötete, az igazi hardcore posztmodern krimi, a Szeszföld nagyon is tetszett. Nem hiába vártam hát olyan nagyon a Békákat. Azon pedig igazán meglepődtem, hogy itt nem igazán jelentek meg a szerzőre olyannyira jellemző „hallucinatorikus realizmus” jegyei. A Békák meglehetősen realista mű, ami a Kínai Kommunista Párt családtervezési és születésszabályozási politikáját és annak a hétköznapi emberekre gyakorolt hatását mutatja be az elmúlt fél évszázadban.

Az alaptörténet szerint az Ebihal művésznevű drámaíró leveleket küld a híres japán irodalmárnak, Sugitaninak, amiben megköszöni, hogy ellátogatott a településükre, illetve megkéri, hogy adott esetben segítsen neki a tervezett drámájához, ami a szülésznőként dolgozó nénikéjéről fog szólni – ehhez pedig úgy érzi, hogy mesélnie kell róla. Ezek a leírások kezdetben kicsit csapongóak, nem fókuszálnak olyan pontosan, mint kellene, néha széttartanak a történetek, de később megtudjuk, hogy azért, mert Ebihal még csak kezdő író, akinek segítségre, tippekre, ötletekre van szüksége. Sugitani tanácsai segítségével a kínai egyre jobbá válik, ezt láthatjuk a történetek megformáltsága révén – így a könyv felfogható egyfajta fejlődéstörténetként is.

A központi figura, Nénike karaktere igazán eltalált; ő testesíti meg azt az embertípust, aki mindig azt csinálja, amit a Párt mond neki, vallja az épp aktuális elveket, és egy pillanatig sem gondolkodik azon, hogy az, amit tesz, helyes-e. Kezdetben igazán szerethetőnek látszik, képzett szülésznő, aki számtalan asszony és gyermek életét menti meg azáltal, hogy nem engedi, hogy különböző kuruzslók és javasasszonyok vezessék le a szüléseket. Ő segíti világra szinte az összes későbbi szereplőt a regényben. Azonban hamar rájövünk, hogy csak azért, mert ez az irányvonal aktuális éppen: miután a Párt előáll az „egy gyermek családonként” ötlettel és kötelezővé teszik az abortuszt, ugyanolyan hévvel, ha nem nagyobbal végzi a magzatelhajtást, mint a bábáskodást. Ez a része a regénynek igazán megrázó, ugyanis Kínában még hét-nyolc hónapos terheseken is elvégzik ezt a műtétet, hiszen csak azután tekintik emberi lényeknek a gyerekeket, miután megszülettek – addig nem. Ezekhez a, mondjuk ki, gyilkosságokhoz pedig gond nélkül asszisztál Nénike.

Sokáig nem is értettem, hogy miért Békák a cím, ugyanis sokáig nem igazán kaptak szerepet a kétéltűek sem valós, sem allegorikus formában. Majd a mű végén egy váratlan fordulattal mégis előkerülnek, így is, úgy is. Már magukból a levelekből is egy kerek egész történet bontakozik ki, azonban Ebihal íróvá érése végén csak elkészíti a beígért drámát, a Békákat. Amiből – egészen elképesztő ötlet! –, megtudjuk, hogy mi nem történt meg a cselekmény végén – így minden nyitva marad.

Azt kell mondanom, hogy bár a Szeszföld is tetszett, de jelen mű győzött meg végérvényesen arról, hogy Mo Yan igazán jelentős író, akinek műveit minél szélesebb köröknek olvasniuk kellene. Köszönet érte.

Ha a szerző kikéri a tanácsomat, miként formálja meg a művet, én bizonyára azt tanácsolom neki: ’Ne aprózza, legyen csak próza!’

Bár, hogy a közel ötven éven átívelő regény utolsó, meglehetősen melodrámai fejezetét prózában ütősebbre sikerült volna-e megírnia, mint így, fiókszínmű gyanánt, nem tudom. A szocializmus éveinek bemutatása – az író kora miatt is – sokkal elevenebbnek hat, mint a kommunizmus repedezett máza mögül előkandikáló rablókapitalizmus – számomra erősen klisészerű – képei a színdarabban. S bevallom, nekem a mű végére kibontakozó ebihal-szimbolika is erőltetettnek tűnt.

Az író másik magyarul megjelent regényét nem ismerem.* Ám, ha irodalmi Nobel-díját e műve alapján mérlegelem, úgy hiszem, nem annyira formai virtuozitása, mint inkább etikai mondanivalója alapján érdemesíthették a kitüntetésre. A szerző – akinek erkölcsi alapállása kb. a kommunista elvekkel Mao görénysége ellenére is azonosulni tudó, a vadkapitalizálódást rossz szemmel néző baloldali entellektüelé – jól mutatja be a Párt szavát mindenben követő hívők szerepét egy embertelen rendszer fenntartásában. Hogy végül szándékai szerint, vagy annak ellenére elgondolkoztasson: meddig mehet el az engedelmességben a gépezet egy kis csavarja? Óhatatlanul felmerül a kérdés, vajon mire lett volna képes Nénike dr. Mengele vagy egy magabiztos NKVD-s irányítása alatt? És fordítva: mire lett volna képes Hitler a viceházmesterekből vedlett SS-tagok**, Szálasi a kisnyilasok, Sztálin az agymosott kommunisták tömegei nélkül. Azt hiszem, lebecsüljük a kis bűnösök jelentőségét…

Mo Yan viszont nem becsüli le – ez munkájának legfőbb erénye. Éles képet rajzol az egymást követő, egymással homlokegyenest ellenkező politikai kampányok stációin keresztül bukdácsoló kínai paraszti sorsról. A kötet – a narrátor személyének ellenére – a nők regénye, emlékezetes hősei szinte kivétel nélkül nők: spoiler. A férfiak maximum a best supportive actor díjára pályázhatnak.

Az író egy dologgal marad adósunk: annak kimondásával, hogy amelyik rendszer ilyen agresszív módon avatkozik bele a családok életébe, az úgy szar, ahogy van! És persze azt sem mondhatja ki, hogy fejétől bűzlik a hal. Mao munkássága még ma is tabutéma Kínában. Ez a kötet korlátja, viszont cserébe a szerző megjelenhetett és vitákat gerjeszthetett saját hazájában. Kis lépésekben a szabadság felé…

Gyengeségei ellenére is tetszett, de nem érzem remekműnek. Az idő majd eldönti, hogy klasszikussá nemesül, vagy korjellemző kínai próza válik belőle.

* Részben a Molynép értékelései tereltek a Szeszföld helyett a Békák irányába, részben az alkoholistákkal szembeni méla undorom…
** Huizinga a nemzetiszocializmust a viceházmesterek forradalmának nevezte

Nem tudom, kinek mennyire ismerős Mo Yan neve, pár hónappal ezelőttig nem is hallottam róla, pedig Nobelt is kapott. Viszont az utóbbi hónapokban sokszor szembejött, én pedig nem tudtam ellenállni, mert a stílusára azt mondják: hallucinatív realizmus. Akármi is legyen ez, nagyon izgalmas
Ez bizony Kína, a legvidékibb, legkínaibb emberekkel, ahogyan ritkán láthatjuk, olvashatjuk. Nénike az 1950-es évektől 50 évig dolgozik elismert szülészként, szinte mindenki nála született a környéken, közel tízezer gyermek. És jópárezer terhességmegszakításban is közreműködött, akár akarta a gyermeket az anya, akár nem. Szaktudása, hozzáállása példaértékű, de fantasztikus képessége minden egyes morzsájával a kínai államot szolgálja, márpedig Mao egyszercsak azt mondja: nem kell a hagyomány szerinti sok gyerek, vezessük be a családtervezést. Fura szabályok, kötelező spirál, vagy műtéti sterilizálás. Ha valaki nagyon furmányosan mégiscsak terhes, akkor bizony abortusz lesz a vége, akkor is, ha már a terhessége hetedik-nyolcadik hónapjában jár. Nénike egy kis vidéki közösségben vigyáz arra, hogy a törvény minden egyes szava be legyen tartva, ez alól a közvetlen környezete és a családja sem kivétel, akkor is hű szolga, ha az állam ezt kétségbevonja néha. Azt mondja róla valamelyik családtagja:
“Hogyan is lehetne engem akár csak egy napon említani Ángyikával? – kérdezte Wang Renmei – Ángyika a Kommunista Párt hűséges kutyája, oda harap, ahová a párt mondja.”
Nénike tevékenységét az unokaöccse meséli el.
A regényben nagyon sok abszurd helyzet jelenik meg, ami sokszor vicces, mondjuk a fekete humor féle vicc, néha szarkasztikus, de legtöbbször ijesztően ismerős, vagy szomorú. A kínai egyszerű emberek története, akik ki vannak szolgáltatva az aktuális politika kénye-kedvének.

Nem egyszerű témát dolgoz föl Mo Yan regénye. A történet az 50-es évek
Kínájában kezdődik és kb a 90-es években ér véget, középpontjában Kína
aktuális gyermekpolitikája. Abban az országban, ahol azidőtájt a mezőgazdaság jelentette a családok nagy részének megélhetését, és faluhelyen szükség volt a dolgos utánpótlásra – szóval itt (de azt gondolom, sehol máshol sem) nem volt egyszerű bevezetni a 60-as évek elején az egyke politikát. Ráadásul úgy, hogy a Konfuciuszi alaptételt nagyon is komolyan vette a társadalom, miszerint „a legnagyobb bűn a szülőkkel szemben, ha valaki fiú utód nélkül hal meg”.
A regényt fölfoghatjuk egyfajta családregénynek is, hiszen a mesélő nagynénje a történet kulcsfigurája, aki megbecsült szülésznőből a párt megrögzött egyke politikájának kíméletlen végrehajtója lett. Rajta keresztül látjuk az emberi drámákat, és azt is, hogy egy ilyen politikai döntésnek, ami egy íróasztalnál született, mit jelent a valóságbani végrehajtása.
Mo Yan jól ír, összeszedett, világos, kerek, jól megszerkesztett a regénye, aminek különleges lett a befejezése is a mű elején beígért színdarabbal – szóval ez egy elég jó könyv, de valahogyan mégsem szerettem meg. Hiányzott az a jó érzés, amit igazán klassz könyvek befejezése után érzek.
Szívem szerint 4 csillagot adtam volna. A plusz fél csillag a kínai nevek pinyin átírásos alkalmazásáért jár (pár kivételével, ahol a latin név már olyannyira átment a köztudatba, hogy másképp rá se ismerne a nagyközönség, mint pl Konfuciusz esetében, aki eredetileg Kongzi vagy Kung-ce).

Ez egy nagyon jó könyv volt egy olyan témáról, amit én ebben az országban eddig kizárólag negatív, gyomorforgatóan ocsmány véleményezésből ismertem.
A témája adott volt, végre talán anélkül merülhetek el benne, hogy rasszista honfitársaim gyalázkodnának.
Jó nagyot tévedtem, de nem a regényben történt. Munkahelyen olvastam, és az egyik nagyon magyar kollégám kérdezte, mi ez, mondtam pár szót, mire: dögöljenek is meg a ge****.
Hát, így állunk.
Ennek fényében telt az olvasásom, így duplán keserű volt az élmény, de megérte. Nekem ez a mű groteszk volt, mégis adott a mindennapjaimhoz. Felháborított és elgondolkodtatott.
A mondanivaló átjött, ami nekem az volt, hogy a rendszerek leggyengébb pontja maga az ember.
Míg egy olyan is él a földön, aki többnek gondolja magát másoknál és csak az ő nézőpontját okádja magából, addig egy rendszer sem működik tökéletesen.

Tobb konyvet olvastam mar Mao kinajarol, valamint a jelenlegi kapotalista Kinarol, ebbe a sorba csatlakozik a Bekak is. Igazan humoros, megis komoly tortenet. Remek a befejezes a vegen a szimdarab.

A Szeszföldön csak hosszú hónapok alatt tudtam végigverekedni magam (akkoriban még nem hagytam félbe könyvet :D), a Békákat ehhez képest viszonylag gyorsan sikerült elolvasnom. Érdekes történet ami nagyon nehéz témákat feszeget. Az „egy gyerek” politika megvalósításáról szól a kínai vidéken. A szereplők egytől-egyig nagyon érdekesek és jól kigondoltak. Öt csillagot nem adok, mert a regény utolsó részében szerintem kár volt átváltani prózáról drámára. Egyszerűen semmit nem adott a történethez ez a fajta műfajváltás, inkább bosszantó volt olvasni.
Egyébként tapsvihar a fordítónak, nagyon szép lett magyarul. :)

Ezt a könyvet főleg a fülszövege alapján választottam,nagyon érdekesnek találtam a témáját illetően, de valami mégiscsak elcsúszott nálam.
Az elején eléggé izgalmas és érdekes volt, ahogy számítottam is rá, de ahogyan haladtunk tovább a történetben, egyre-egyre jobban kezdett laposodni számomra. Hát, hogy is mondjam, ehhez a könyvhöz kell egy hangulat…ami most nem igazán volt meg, és lehet ez is hatott az olvasásomra.
Ennek ellenére az író stílusa, írásmódja tetszett, lehet megpróbálkozom majd a másik könyvével is egyszer és úgy gondolom, hogy megérte azért elolvasni.