Wei Wuxian, 20 years old: No, I'm never gonna like anyone. Or at least, I don't want to like anyone that much. Isn't that the same as putting reins on my own neck?
Wei Wuxian, 13 years later: I would go anywhere that you lead / I am hopeless, breathless, burning slow / Touch me, hold me, tell me, „I won't let you go” / I won't leave, it's a need off
Előre is elnézést, de ez egy kisregény lesz. :'D Nagy része az értékelésemnek valójában a karakterek viselkedésének elemzése lesz, színtiszta agymenés. Szeretnék megkímélni tőle mindenkit, aki nem szereti az ilyet. off
Azok közé a molyok közé tartozom, akik szeretnek zenét hallgatni olvasás közben, de leginkább olvasás után, hogy újra tudják élni az olvasottakat, és az érzelmeket, amiket a könyv átadni igyekezett.
Nem minden könyvvel működik persze, mert érzelmileg kötődnöm kell a szereplőkhöz/történethez ahhoz, hogy ilyen szinten empatikus tudjak lenni, bele tudjak helyezkedni a karakterek helyzetébe, de ennek az írónőnek soha nem okozott problémát az említett feltételek megteremtése.
A könyvet két nagy részre tudnám osztani, belegondolva pedig tudat alatt mindegyikhez párosítottam egy dalt, ezek pedig: Stealth – Judgement Day & Taylor Swift – Need.
Szerintem már ez nagyon szépen szemlélteti a kötet kettősségét.
Eleve a múltból indulunk, és őszinte kell hogy legyek, a korábbi részekhez képest is nehéz volt megemészteni, ami elénk került. Akárhogy is nézem, valahogy mindenkinek a cselekedeteiben volt logika, senki sem vádolható meg egyértelműen, ami számomra roppant frusztráló, de nagyon szépen látszik, hogy soha semmi nem fekete-fehér.
A korábbi értékelésemhez hasonlóan most is szeretnék külön kitérni a női karakterekre, akik az MDZS-ben szerintem nagyon jól lettek megírva, csak kár, hogy ilyen kevés idő jutott rájuk. Wen Qing, Mianmian és Jiang Yanli minden jelenetben magára vonzotta a tekintetem. Főleg a másodjára említett hölgy felszólalása hagyott bennem mély nyomot a könyv elején. Odaállt, elmondta, amit akart, és nem hajolt meg senki előtt, nem árulta el a meglátását, véleményét.
Yanli-val kapcsolatban azonban egy a történettől valamelyest független idézet maradt meg, amivel a fandomon keresztül találkoztam.
„When is a monster not a monster? Oh, when you love it.” ~ Caitlyn Siehl
Legyünk őszinték, Wei Wuxian élete egyre inkább zsákutcába torkollott, ahogy haladtunk előre az időben, holott eleve nem volt jól mentálisan spoiler, az általa okozott sok halál, az őt körülvevők távozása pedig csak még nagyobb töréseket hagytak az eleve törékeny elméjén, míg spoiler, vele együtt pedig Jiang Cheng is szépen lassan teljesen kicsúszott a kezei közül azzal a kevés önkontrollal együtt, amilye addig volt.
Mégis úgy tűnt, hogy Yanli spoiler sem okolta Wei Yinget amiatt, amit tett. Nem volt képes gyűlölni, nem fordult ellene, ami elképesztő teljesítmény. Ha közelebbről vizsgálom a viselkedésüket, mindketten túl mélyen szerettek másokat ahhoz, hogy önmagukat helyezzék első helyre, és végül a saját altruizmusuk végzett velük. Yanli spoiler olyan kegyetlen módon koronázta meg a múltbéli szálat, hogy köpni-nyelni nem tudtam. Nincsenek szavak.
Az egyik legtökéletesebb tragédia, amit valaha olvastam.
spoiler
off
Kiveséztük a fájdalmasan depis részt, most jöjjön a fluffy depis epizód, amihez Taylor Swiftet hallgattam. Leszögezném, hogy nagyon szeretem az énekesnőt, és ha valamihez párosítom a dalait, az hatalmas megtiszteltetés a részemről.
Ami a jelent a nyomozás és a múlt felgöngyölítése mellett meghatározza, az Wangxian. Szerintem ezt még leírni is felesleges volt mondjuk, mert aki eddig jutott, annak ez egyértelmű, a szerző nagyon sok időt és energiát fektetett az alakuló kapcsolatuk ábrázolásába.
Az első rész után eljutottunk arra a szintre, hogy kedves szemszög karakterünk rájött, mit is érez off Vak vezet világtalant módi szerint mindenki csak utalgat, de senki nem mond semmit, közben meg aki csak találkozik velük átlát a szitán off. Az egész helyzet olyan nevetséges, hogy a halánték masszírozás–szemforgatás–hangos nevetgélés között ingáztam szinte minden pillanatban. Persze nem panaszkodom, mert nagyon élveztem ezt a szálat. Wei Ying merész és magabiztos személyisége szembe került a belső bizonytalanságával, ami nagyon sok vicces és imádnivaló pillanatot szült. Nagyon szeretem ezt a kettőt, mint couple-t.
Történt még valami nagyon fontos a könyv ezen részében, ami mellett nem fogok tudni elmenni szó nélkül, az pedig a „leleplezés” volt Yunmengben. spoiler
Legyünk őszinték, Clan Leader Jiang nem egyszerű eset. Természetéből és személyiségéből adódóan nagyon makacs, indulatos, és szerintem az apjával való kapcsolatából adódóan elég bizonytalan, amin Wei Wuxian jelenléte felnőve abszolút nem segített. Csak alapot adott neki, hogy mihez méregesse magát, és az anyja is állandóan csak arról tudott beszélni, hogy miben marad el a másik fiúhoz képest. Hiába nem Jiang Cheng, hanem Wei Ying ellen beszélt, ez az általában jelen levő fiára sem volt jó hatással.
Miután felnőttek újabb szakadék nyílt köztük spoiler, erre most kiderült ez.
Hogy intézzük el egy felnőtt férfi mentális összeroppanását? Hát így.
spoiler
spoiler
off
Huhh. Kicsit hosszú lett, de ennyi baj legyen.
Alig várom, hogy folytatni tudjam a történetet! Már tényleg nincs sok hátra. :D