Az ​aranytemplom 83% 54 csillagozás

Immáron a harmadik regényének (és persze az összegyűjtött drámáit tartalmazó kötetének) elolvasása után nem is lehet számomra kétséges, hogy Misima Jukio a 20. század egyik legnagyobb zsenije volt, akiben egyfelől ott a végtelen finomság és a mérhetetlen vágy az (emberen túli?) szépség iránt, de ott van a bármikor kitörésre és pusztításra képes szörnyeteg is, aki ha egyszer elszabadul, nem kegyelmez senkinek és semminek.

Az Aranytemplom a japán alkotó talán leghíresebb és legismertebb munkája, és mint ilyen, az egyik leghírhedtebb kulturális rombolás dokumentuma is, nevesül a „címszereplő” templom elpusztításáé. Misima az elkövető szemével láttatja az eseményeket, de mint a regényben is szereplő zen-talány mestere link, elengedi az olvasója kezét, és rábízza a látottak értelmezését.

Miért történik ez az egész? Mi vezethet el a templom felgyújtásáig? A fogyatékosságával (leküzdhetetlen dadogás) megbirkózni soha nem tudó fiú elszigetelődése a környezetétől? Az erőtlen és érdemben adni nem tudó szülői háttér? Egy torz ifjúkori szerelem vérfürdőbe torkolló emléke? A II. világháború után széthulló tradicionális értékrend jutatta ide? A minden emberben örökösen felbukkanó gyarlóság és sötétség stigmája? Az ebbe a világba be nem illeszthető földöntúli szépség? Ami ide vezetett, mindenkiben megvan? És megannyi másik kérdés…

Az Aranytemplom az eddig olvasottak között messze a legmegfoghatatlanabb és tőlem talán legmesszebb állóbb is, de így is egyértelműen kötelező darab. Már csak azt remélem, hogy valamelyik kiadónk most már tényleg beleáll a Misima művek kiadásába…

Ha le akarnám egyszerűsíteni, akkor azt mondanám, hogy ez a regény a szépség és a pusztítás viszonyáról szól. De nem lehet leegyszerűsíteni. Misima egy olyan komplex művet alkotott, ami sokféle értelmezést kínál fel, és azok ellenkezőjét is. Nem könnyíti meg a „fehérember” olvasó dolgát, hogy ez egy japán regény, zen alapokon, így a kulturális alapozottságunk ennek a szövegnek a megértésében erősen hiányosnak bizonyul. Végig az az érzésem volt, hogy amikor azt várnám, hogy fehér legyen, akkor Misima feketét mond, ha meg azt, hogy kocka, akkor tojásrántottát.

A sztorit tekinthetjük egy fejlődésregénynek, a névtelen elbeszélő gyerekkorától indulunk, aki a dadogása miatt mindig is kitaszítottnak érezte magát, apja korán meghalt, anyja nem sokat törődött vele. Apja hivatását követve egy templomba került tanulni, hogy aztán végül felgyújtsa azt. Különös dolgok járnak ennek a fiúnak a fejében állandóan, tényleg teljesen illogikusnak tűnik a legtöbb, persze, ha az ember képzettebb lenne a zen buddhizmusban, akkor biztos más rétegeit fedné fel ez a szöveg.

Magának a regénynek az alapja egy zen példabeszéd (itt olvasható: link), ami háromszor is előkerül a regényben. Megjelenik a szépség, a macska képében, amit szinte érthetetlen okból elpusztítanak. Majd jön Csósu, aki, hogy végleg megkavarja az olvasót, fejére teszi a saruját. Valószínűleg hasonló módon próbálták értelmezni ezt a példabeszédet évszázadokon át, mint Jézus néhány példabeszédét, és ha ezek nyakatekert értelmezéseire gondolsz, akkor nagyjából értheted, hogy miről is van szó.
Hősünkben természetesen munkálkodik a pusztítás vágya megaláztatásai miatt, és ennek egyre inkább tudatába kerül, de arra is rájön, hogy értelmetlen ezt emberek ellen fordítania, inkább valami nagy és egyetemes ellen kell lázadnia (újabb idézet: link). Másrészt életéből hiányzik a szépség, gyermekkori és persze reménytelen szerelme meghalt, de végül az Aranytemplomban találja meg azt az egyetemes szépséget, ami magával ragadja. És aztán ez a két dolog kapcsolódik össze benne, amikor már teljesen reménytelennek látja az életét.

Hát valami ilyesmi, de ez csak a felszín kapargatása, most kéne rögtön újra olvasni, hátha akkor jobban összeállna a kép.

Egy ismerősöm mondta, hogy a szépség irritál, és ő bizony érti Tóth Lászlót, a Michelangelo Pietàját megrongáló zavart elméjű akkor még, mármint a „merénylet” elkövetésekor fiatalembert.

Misima Jukio mintha a lehetetlenre vállalkozna: próbálja elképzelni és felépíteni egy kultikus épület elpusztítójának lelkivilágát, családi hátterét, életútját – mindazt, ami elvezette a józan ésszel fölfoghatatlan tett elkövetéséhez.

A „kultúrember” ragaszkodik a műalkotásokhoz. Valamely sok évszázados épület lerombolása, mondjuk Afganisztánban, talán jobban fáj neki, mint egy ismeretlen ember életének a kioltása. Miért akarná hát megérteni egy elvetemült terrorista barbár indítékait? Talán, mert mégis, mindig minden körülmények között az ember számít. Hiába borzadunk tőle, ő a fontos, az egyén, hogy ne egy tettből induljunk ki, hanem a történetéből.

Nagyon nehezen olvastam ezt a regényt. Idegen számomra a kultúra és viszolyogtam a főhős-narrátortól, ráadásul az író nem könnyíti meg a dolgunkat, nem próbál olvasmányos és szórakoztató lenni. Szikáran kopognak a mondatok. Az elbeszélő tisztán látja és láttatja magát, nem szépít semmit, nem magyarázkodik. Kezdeti kitaszítottságát a választott különállással cseréli fel. A nagyszerűség vágya és elérhetetlensége sodorja a pusztításba: ha magát nem képes, akkor a sok mindent – magát az elbeszélőt is – szimbolizáló Aranytemplomot semmisíti meg.

A történetet valós események inspirálták, különösen fájdalmassá a szerző tragikus sorsa is teszi.

Nem tudom, hogy sok olvasóra hatott úgy a történet, mint rám, vagy kevesekre, vagy éppen csak rám, nem tudom, mert nem tudhatom, hány olyan olvasója volt ennek a könyvnek, akinek inkább több köze van a buddhizmushoz, mint nem, aki a főhőshöz hasonlóan (a főhős szónál kicsit elgondolkoztam, hogy nem, de aztán mégis), bár nem a dadogás miatt (de ez lényegtelen, bármi lehetett volna, amitől úgy érzi, hogy előtte – többé-kevésbé – zárva maradt a világ), aki érzi azt, hogy ártalmatlansága mögött azért ott vannak a rémek, akik kitöréssel fenyegetnek, és ha kitörnek, akkor már nincs mit tenni, pusztító ősképpé válik. Mindezek miatt teljesen a hatása alá kerültem a történetnek, ami egyáltalán nem volt kellemes, mert visszhangot vert bennem, viszketett, megmozdultak a rémek.
Mindegy, hogy egy szerzetes felégeti a templomot, vagy az író szeppukut követ el, vagy egy másik buddhista szerzetes felgyújtja saját magát.

Misima Jukiora még anno 1990-ben Nádas Péter hívta fel a magyar olvasók figyelmét igen kiváló Misima-mondat c. esszéjében, nem sokkal azután, hogy magyarul először látott napvilágot a japán író egyik legismertebb műve, Az aranytemplom. Nem véletlen, hiszen a két szerző között kísérteties a hasonlóság. Szenvtelen narráció, tisztességes mondatok, az emberi lélek legmélyének fürkészése stb. Misima már legelső regényében, az Egy maszk vallomásaiban is hasonló poétikai eljárást alkalmaz. Élve boncolja fel saját, vagyis alteregója lelkét, hogy leásson egészen odáig, ahol a tudattalan lakozik, ahol az animális ösztönök vannak (agresszió, szexuális vágyak stb.) Célja, hogy feltárja, és megértse ezeket a jelenségeket, folyamatokat, amik az emberi pszichében végbemennek.

Az aranytemplomban az (anti)hős ezúttal egy zen-buddhista szerzetesnövendék, aki a regény végén felgyújtja a címben szereplő szakrális épületet. A történetet valós események szolgáltatták. Misima a fiatal szerzetes bőrébe, pontosabban fejébe bújik, és belülről próbálja meg megérteni, értelmezni, hogy hogyan jut el ehhez a tettig a narrátor-főszereplő. Valami olyasmire jut, mint amire Nádas, hogy az emberi természet meghatározó és fontos része az animális ösztönlény. Főhősünk elfojtott szexuális vágyai, perverziója, kegyetlenkedésre hajlamos agressziója stb. mind szerepet játszanak abban, hogy végül a regény végén lángokba borítsa az Aranytemplomot. Persze ha nagyon akarom, akkor ezek sem adnak megfelelő és kielégítő választ a fiatalember tettének miértjére, egyszerűen azért, mert a tudattalant pont azért nem lehet megérteni, mert abban az ismeretlen tartományban az ész logikus érvei már nem érvényesek, nem működnek. Az emberi természet nagy titok, és pont ezért megfejthetetlen. Ezzel a japán író is tisztában van, és nem is akar mást, csak ezt a titkot fürkészni.

Szívem, lelkem hárította ezt a pusztítás lélektanát rögzítő regényt, mégis végigolvastam a valósághátterű történetet, mert választ vártam arra vitathatatlanul érdekfeszítő kérdésre: Misima Jukio szerint miért és hogyan jut el valaki addig, hogy tudatosan pusztítson.
Kétségtelen tény, hogy a nyugati és távol-keleti emberkép és világfelfogás jelentősen eltér egymástól, mégis azt feltételezem, az emberben rejlő, a pusztítás gondolatát tápláló negatív energia azonos belső lelki tőről fakad bárhol született és él valaki.
A gyerekkorától kezdve fogyatékossággal küzdő főszereplő, Mizogucsi a korán kialakult frusztrációja oldásához a szűkebb környezetétől nem kap, majd később az új környezetében maga sem talál (nem is keres) eszközöket, így a világtól egyre inkább elszigetelődve a frusztrációból eredő és táplálkozó sötét, negatív energia hol tágul, hol sűrűsödik, mélyül, keményedik benne, és állandó pulzálásával külső tárgyat keres magának a kioldáshoz. A pusztító energiától való szabadulást azonban Mizogucsi saját metamorfózisa lehetőségeként akarja megélni: a belső világába zárt fiatalember az alávetettségét, a mások előtti személytelenségét örök hírnévvé akarja transzformálni. A kirekesztettséget tehát kivételesség-tudattá formálja át magában, ám mivel a kivételesség, mint minőség nem a személyisége belső, teremtett tartalma, egy kivételes külső célpontra, az Aranytemplomra kell irányítania a pusztító erőt, hogy a cselekvés (pusztítás) tárgya által az elkövető személy maga kivételessé válhasson. Micsoda képlet! Nincs ez a modell földrajzi helyhez kötve, mert bent, az emberi lélekben terem.
Kétségtelen, hogy a távol-keleti én-kép, a zenbuddhizmus mint filozófiai, szemléleti bölcső cizellálja az összképet, és vitathatatlan az is, hogy ennek a sajátos fejlődésregénynek több jelentéssíkja bontakozhatott volna ki, ha maradt volna bennem szándék a visszalapozásra, de nem maradt. Elég volt, hogy végigkövettem Misima Jukio pusztításelméletét, futotta belőlem az elismerésre is, hisz következetes, pontos és komplex irodalmi művet hozott létre, de tagadhatatlan, hogy fellélegeztem, amikor befejeződött a regény.

Lenyűgöző stílus, érzékeny, finom mondatok, őszinte gondolatok. Mizogucsi zenpapnövendék, aki gyermekkora óta kapcsolatban áll az Aranytemplommal. Kimondhatatlanul vonzza az épület időtlen szépsége, tökéletessége. Kezdetben nem látja szépnek, csak miután megismeri. Mégis ő fogja megsemmisíteni a templomot. A miérteket keresi a könyv, Mizogucsi önigazolásképpen saját érzéseit, emlékeit boncolgatja, amit értettem, de amivel nem tudtam egyetérteni. A tökéletességre törekszik, de nem veszi észre, hogy ő csak szemlélődő, elítélő, kritikus marad a világgal, az emberekkel szemben. Nem szerettem Mizogucsit, hiányzott belőle az érzelem.

Mélyen filozófikus regény a bennünk feszülő vágyak keltette ellentmondásokról, igaznak hitt hamisságokról és egy elgondolkodtató szépségideálról.
Sokak szerint Mishima Yukio életművének csúcspontja. A XX. századi japán irodalomból az egyik kedvenc regényem.

Szép gondolatokkal telitűzdelt lejtmenet volt az egész történet, egy fiatal fiúról, aki zen szerzetesnek tanul, de nem igazán tud magával mit kezdeni, így kipróbálja, milyen érzés a bűn! Fura volt, kárhoztatnunk kellene érte, de olyan jól megírja a karakterét Misima Yukio, hogy nem igazán lehet, kicsit vele éreztem, kicsit szántam, de valahol megértettem, miért vágyott a kitörésre abból a „kicsit” képmutató világból. Amit persze meg lehetett volna jobban is tennie, de hát 19 évesen és dadogósan, nem sok más lehetőséget adott neki a sorsa. Így ez lett a végzete. :)

Vajon Varg Vikernes olvasta a könyvet?