Az ​aranytemplom 58 csillagozás

Misima Jukio: Az aranytemplom

A ​kiotói Aranytemplom 1950-ben porig égett, akárcsak Artemisz temploma Ephezoszban – a hagyomány szerint – Nagy Sándor születésének éjszakáján. Ephezoszi Hérosztratosz azt vallotta a kínvallatáskor, hogy nevét akarta híressé tenni a tett által, és hiába volt az ítélet, hogy többé senki sem modja ki, neve mégis fönnmaradt. Olyannyira keleti szellemű e történet, hogy akár Hérosztratosz reinkarnációjának is tarthatjuk a zenpapnövendéket, a Szarvaskert kolostoránnak lakóját, aki a háború után öt esztendővel Kiotó szépséges templomát gyújtotta fel. Az ő alakját Misima Jukió regénye őrzi meg – az író a gátlások és zsarnoki vágyak között hánykódó Mizogucsi tettének indítékait kutatja a zen-kolostor szertartásos hétköznapjaiban.
Misimával igazságtalan a világ: sok remekmívű regény, elbeszélés és dráma megírása után, befejezve a Termékenység tengere című tetralógiáját, ő önmagát „gyújtotta föl”: szeppukut követett el 1970-ben, s e tette révén sokkal többen tudnak róla, mint ahányan… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1956

>!
Európa, Budapest, 1989
284 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630748843 · Fordította: Erdős György

Enciklopédia 8


Kedvencelte 13

Most olvassa 6

Várólistára tette 90

Kívánságlistára tette 64

Kölcsönkérné 3


Kiemelt értékelések

giggs85>!
Misima Jukio: Az aranytemplom

Immáron a harmadik regényének (és persze az összegyűjtött drámáit tartalmazó kötetének) elolvasása után nem is lehet számomra kétséges, hogy Misima Jukio a 20. század egyik legnagyobb zsenije volt, akiben egyfelől ott a végtelen finomság és a mérhetetlen vágy az (emberen túli?) szépség iránt, de ott van a bármikor kitörésre és pusztításra képes szörnyeteg is, aki ha egyszer elszabadul, nem kegyelmez senkinek és semminek.

Az Aranytemplom a japán alkotó talán leghíresebb és legismertebb munkája, és mint ilyen, az egyik leghírhedtebb kulturális rombolás dokumentuma is, nevesül a „címszereplő” templom elpusztításáé. Misima az elkövető szemével láttatja az eseményeket, de mint a regényben is szereplő zen-talány mestere link, elengedi az olvasója kezét, és rábízza a látottak értelmezését.

Miért történik ez az egész? Mi vezethet el a templom felgyújtásáig? A fogyatékosságával (leküzdhetetlen dadogás) megbirkózni soha nem tudó fiú elszigetelődése a környezetétől? Az erőtlen és érdemben adni nem tudó szülői háttér? Egy torz ifjúkori szerelem vérfürdőbe torkolló emléke? A II. világháború után széthulló tradicionális értékrend jutatta ide? A minden emberben örökösen felbukkanó gyarlóság és sötétség stigmája? Az ebbe a világba be nem illeszthető földöntúli szépség? Ami ide vezetett, mindenkiben megvan? És megannyi másik kérdés…

Az Aranytemplom az eddig olvasottak között messze a legmegfoghatatlanabb és tőlem talán legmesszebb állóbb is, de így is egyértelműen kötelező darab. Már csak azt remélem, hogy valamelyik kiadónk most már tényleg beleáll a Misima művek kiadásába…

1 hozzászólás
Csabi>!
Misima Jukio: Az aranytemplom

Ha le akarnám egyszerűsíteni, akkor azt mondanám, hogy ez a regény a szépség és a pusztítás viszonyáról szól. De nem lehet leegyszerűsíteni. Misima egy olyan komplex művet alkotott, ami sokféle értelmezést kínál fel, és azok ellenkezőjét is. Nem könnyíti meg a „fehérember” olvasó dolgát, hogy ez egy japán regény, zen alapokon, így a kulturális alapozottságunk ennek a szövegnek a megértésében erősen hiányosnak bizonyul. Végig az az érzésem volt, hogy amikor azt várnám, hogy fehér legyen, akkor Misima feketét mond, ha meg azt, hogy kocka, akkor tojásrántottát.

A sztorit tekinthetjük egy fejlődésregénynek, a névtelen elbeszélő gyerekkorától indulunk, aki a dadogása miatt mindig is kitaszítottnak érezte magát, apja korán meghalt, anyja nem sokat törődött vele. Apja hivatását követve egy templomba került tanulni, hogy aztán végül felgyújtsa azt. Különös dolgok járnak ennek a fiúnak a fejében állandóan, tényleg teljesen illogikusnak tűnik a legtöbb, persze, ha az ember képzettebb lenne a zen buddhizmusban, akkor biztos más rétegeit fedné fel ez a szöveg.

Magának a regénynek az alapja egy zen példabeszéd (itt olvasható: link), ami háromszor is előkerül a regényben. Megjelenik a szépség, a macska képében, amit szinte érthetetlen okból elpusztítanak. Majd jön Csósu, aki, hogy végleg megkavarja az olvasót, fejére teszi a saruját. Valószínűleg hasonló módon próbálták értelmezni ezt a példabeszédet évszázadokon át, mint Jézus néhány példabeszédét, és ha ezek nyakatekert értelmezéseire gondolsz, akkor nagyjából értheted, hogy miről is van szó.
Hősünkben természetesen munkálkodik a pusztítás vágya megaláztatásai miatt, és ennek egyre inkább tudatába kerül, de arra is rájön, hogy értelmetlen ezt emberek ellen fordítania, inkább valami nagy és egyetemes ellen kell lázadnia (újabb idézet: link). Másrészt életéből hiányzik a szépség, gyermekkori és persze reménytelen szerelme meghalt, de végül az Aranytemplomban találja meg azt az egyetemes szépséget, ami magával ragadja. És aztán ez a két dolog kapcsolódik össze benne, amikor már teljesen reménytelennek látja az életét.

Hát valami ilyesmi, de ez csak a felszín kapargatása, most kéne rögtön újra olvasni, hátha akkor jobban összeállna a kép.

1 hozzászólás
Kalmár_Melinda P>!
Misima Jukio: Az aranytemplom

Egy ismerősöm mondta, hogy a szépség irritál, és ő bizony érti Tóth Lászlót, a Michelangelo Pietàját megrongáló zavart elméjű akkor még, mármint a „merénylet” elkövetésekor fiatalembert.

Misima Jukio mintha a lehetetlenre vállalkozna: próbálja elképzelni és felépíteni egy kultikus épület elpusztítójának lelkivilágát, családi hátterét, életútját – mindazt, ami elvezette a józan ésszel fölfoghatatlan tett elkövetéséhez.

A „kultúrember” ragaszkodik a műalkotásokhoz. Valamely sok évszázados épület lerombolása, mondjuk Afganisztánban, talán jobban fáj neki, mint egy ismeretlen ember életének a kioltása. Miért akarná hát megérteni egy elvetemült terrorista barbár indítékait? Talán, mert mégis, mindig minden körülmények között az ember számít. Hiába borzadunk tőle, ő a fontos, az egyén, hogy ne egy tettből induljunk ki, hanem a történetéből.

Nagyon nehezen olvastam ezt a regényt. Idegen számomra a kultúra és viszolyogtam a főhős-narrátortól, ráadásul az író nem könnyíti meg a dolgunkat, nem próbál olvasmányos és szórakoztató lenni. Szikáran kopognak a mondatok. Az elbeszélő tisztán látja és láttatja magát, nem szépít semmit, nem magyarázkodik. Kezdeti kitaszítottságát a választott különállással cseréli fel. A nagyszerűség vágya és elérhetetlensége sodorja a pusztításba: ha magát nem képes, akkor a sok mindent – magát az elbeszélőt is – szimbolizáló Aranytemplomot semmisíti meg.

A történetet valós események inspirálták, különösen fájdalmassá a szerző tragikus sorsa is teszi.

1 hozzászólás
Morpheus>!
Misima Jukio: Az aranytemplom

Nem tudom, hogy sok olvasóra hatott úgy a történet, mint rám, vagy kevesekre, vagy éppen csak rám, nem tudom, mert nem tudhatom, hány olyan olvasója volt ennek a könyvnek, akinek inkább több köze van a buddhizmushoz, mint nem, aki a főhőshöz hasonlóan (a főhős szónál kicsit elgondolkoztam, hogy nem, de aztán mégis), bár nem a dadogás miatt (de ez lényegtelen, bármi lehetett volna, amitől úgy érzi, hogy előtte – többé-kevésbé – zárva maradt a világ), aki érzi azt, hogy ártalmatlansága mögött azért ott vannak a rémek, akik kitöréssel fenyegetnek, és ha kitörnek, akkor már nincs mit tenni, pusztító ősképpé válik. Mindezek miatt teljesen a hatása alá kerültem a történetnek, ami egyáltalán nem volt kellemes, mert visszhangot vert bennem, viszketett, megmozdultak a rémek.
Mindegy, hogy egy szerzetes felégeti a templomot, vagy az író szeppukut követ el, vagy egy másik buddhista szerzetes felgyújtja saját magát.

mbazsa P>!
Misima Jukio: Az aranytemplom

Misima Jukiora még anno 1990-ben Nádas Péter hívta fel a magyar olvasók figyelmét igen kiváló Misima-mondat c. esszéjében, nem sokkal azután, hogy magyarul először látott napvilágot a japán író egyik legismertebb műve, Az aranytemplom. Nem véletlen, hiszen a két szerző között kísérteties a hasonlóság. Szenvtelen narráció, tisztességes mondatok, az emberi lélek legmélyének fürkészése stb. Misima már legelső regényében, az Egy maszk vallomásaiban is hasonló poétikai eljárást alkalmaz. Élve boncolja fel saját, vagyis alteregója lelkét, hogy leásson egészen odáig, ahol a tudattalan lakozik, ahol az animális ösztönök vannak (agresszió, szexuális vágyak stb.) Célja, hogy feltárja, és megértse ezeket a jelenségeket, folyamatokat, amik az emberi pszichében végbemennek.

Az aranytemplomban az (anti)hős ezúttal egy zen-buddhista szerzetesnövendék, aki a regény végén felgyújtja a címben szereplő szakrális épületet. A történetet valós események szolgáltatták. Misima a fiatal szerzetes bőrébe, pontosabban fejébe bújik, és belülről próbálja meg megérteni, értelmezni, hogy hogyan jut el ehhez a tettig a narrátor-főszereplő. Valami olyasmire jut, mint amire Nádas, hogy az emberi természet meghatározó és fontos része az animális ösztönlény. Főhősünk elfojtott szexuális vágyai, perverziója, kegyetlenkedésre hajlamos agressziója stb. mind szerepet játszanak abban, hogy végül a regény végén lángokba borítsa az Aranytemplomot. Persze ha nagyon akarom, akkor ezek sem adnak megfelelő és kielégítő választ a fiatalember tettének miértjére, egyszerűen azért, mert a tudattalant pont azért nem lehet megérteni, mert abban az ismeretlen tartományban az ész logikus érvei már nem érvényesek, nem működnek. Az emberi természet nagy titok, és pont ezért megfejthetetlen. Ezzel a japán író is tisztában van, és nem is akar mást, csak ezt a titkot fürkészni.

Peónia>!
Misima Jukio: Az aranytemplom

Szívem, lelkem hárította ezt a pusztítás lélektanát rögzítő regényt, mégis végigolvastam a valósághátterű történetet, mert választ vártam arra vitathatatlanul érdekfeszítő kérdésre: Misima Jukio szerint miért és hogyan jut el valaki addig, hogy tudatosan pusztítson.
Kétségtelen tény, hogy a nyugati és távol-keleti emberkép és világfelfogás jelentősen eltér egymástól, mégis azt feltételezem, az emberben rejlő, a pusztítás gondolatát tápláló negatív energia azonos belső lelki tőről fakad bárhol született és él valaki.
A gyerekkorától kezdve fogyatékossággal küzdő főszereplő, Mizogucsi a korán kialakult frusztrációja oldásához a szűkebb környezetétől nem kap, majd később az új környezetében maga sem talál (nem is keres) eszközöket, így a világtól egyre inkább elszigetelődve a frusztrációból eredő és táplálkozó sötét, negatív energia hol tágul, hol sűrűsödik, mélyül, keményedik benne, és állandó pulzálásával külső tárgyat keres magának a kioldáshoz. A pusztító energiától való szabadulást azonban Mizogucsi saját metamorfózisa lehetőségeként akarja megélni: a belső világába zárt fiatalember az alávetettségét, a mások előtti személytelenségét örök hírnévvé akarja transzformálni. A kirekesztettséget tehát kivételesség-tudattá formálja át magában, ám mivel a kivételesség, mint minőség nem a személyisége belső, teremtett tartalma, egy kivételes külső célpontra, az Aranytemplomra kell irányítania a pusztító erőt, hogy a cselekvés (pusztítás) tárgya által az elkövető személy maga kivételessé válhasson. Micsoda képlet! Nincs ez a modell földrajzi helyhez kötve, mert bent, az emberi lélekben terem.
Kétségtelen, hogy a távol-keleti én-kép, a zenbuddhizmus mint filozófiai, szemléleti bölcső cizellálja az összképet, és vitathatatlan az is, hogy ennek a sajátos fejlődésregénynek több jelentéssíkja bontakozhatott volna ki, ha maradt volna bennem szándék a visszalapozásra, de nem maradt. Elég volt, hogy végigkövettem Misima Jukio pusztításelméletét, futotta belőlem az elismerésre is, hisz következetes, pontos és komplex irodalmi művet hozott létre, de tagadhatatlan, hogy fellélegeztem, amikor befejeződött a regény.

beat_seth>!
Misima Jukio: Az aranytemplom

Mélyen filozófikus regény a bennünk feszülő vágyak keltette ellentmondásokról, igaznak hitt hamisságokról és egy elgondolkodtató szépségideálról.
Sokak szerint Mishima Yukio életművének csúcspontja. A XX. századi japán irodalomból az egyik kedvenc regényem.

Virágszépe>!
Misima Jukio: Az aranytemplom

Lenyűgöző stílus, érzékeny, finom mondatok, őszinte gondolatok. Mizogucsi zenpapnövendék, aki gyermekkora óta kapcsolatban áll az Aranytemplommal. Kimondhatatlanul vonzza az épület időtlen szépsége, tökéletessége. Kezdetben nem látja szépnek, csak miután megismeri. Mégis ő fogja megsemmisíteni a templomot. A miérteket keresi a könyv, Mizogucsi önigazolásképpen saját érzéseit, emlékeit boncolgatja, amit értettem, de amivel nem tudtam egyetérteni. A tökéletességre törekszik, de nem veszi észre, hogy ő csak szemlélődő, elítélő, kritikus marad a világgal, az emberekkel szemben. Nem szerettem Mizogucsit, hiányzott belőle az érzelem.

Kkatja>!
Misima Jukio: Az aranytemplom

Szép gondolatokkal telitűzdelt lejtmenet volt az egész történet, egy fiatal fiúról, aki zen szerzetesnek tanul, de nem igazán tud magával mit kezdeni, így kipróbálja, milyen érzés a bűn! Fura volt, kárhoztatnunk kellene érte, de olyan jól megírja a karakterét Misima Yukio, hogy nem igazán lehet, kicsit vele éreztem, kicsit szántam, de valahol megértettem, miért vágyott a kitörésre abból a „kicsit” képmutató világból. Amit persze meg lehetett volna jobban is tennie, de hát 19 évesen és dadogósan, nem sok más lehetőséget adott neki a sorsa. Így ez lett a végzete. :)


Népszerű idézetek

giggs85>!

Azonban elég, ha az ember a szépséget kutatja, észrevétlen rábukkan a világ legsötétebb dolgaira. Talán így vagyunk teremtve.

52. oldal

giggs85>!

A Tang-korban élt Csisuban, a Nanszen-hegyen Fugan, a neves mester, akit a hegyről Nanszen főnökének neveztek.
Egyszer, amikor mindenki kiment a hegyre sarjút vágni, megjelent egy kölyökmacska a békességes hegyi templomban. Ritka tünemény, kergették körbe-körbe, aztán elkapták, és összeveszett rajta a keleti és a nyugati csarnok népe. Azért viszálykodtak, mert mindegyik a magáénak akarta játékul. No, látva ezt Nanszen főnök, mindjárt nyakon fogta a macskakölyköt, és rászegezte sarlóját. Így szólt:
– Ha a tanítványok megmondják a módját, akkor megmenekül. Ha nem mondják meg, én lenyakazom.
Azok erre nem szóltak semmit, Nanszen mester meg fejét vette a macskakölyöknek, és eldobta.
Beesteledett, megjött a legkiválóbb tanítvány: Csósu. Nanszen mester sorra elbeszélte neki, mi történt, és kérdezte a véleményét.
Csósu mindjárt levette a saruját – mert a lábán volt –, a feje tetejére rakta és kiment.
Mire Nanszen felsóhajtott, szólván:
– Ó, ha te ma itt lettél volna, a macskakölyköt is megmented…

Nagyjából így szól a történet. Különösen azt nehéz értelmezni benne, hogy miért teszi Csósu a fejére lábbelijét. Ám ha főnökünk ezt a példázatot mondta el, mégsem lehet annyira körülményes magyarázatot találni rá.

Kapcsolódó szócikkek: macska
14 hozzászólás
Csabi>!

Csak a tudás változtathatja meg ezt a világot. Érted? A többi nem számít semmit. Csakis a tudás fordíthatja meg a megfordíthatatlant, a világot. A tudás szemszögéből a világ örök állandóság és örök változás egyben. S ha azt kérdezed, mire jó ez: arra, hogy az ember felfegyverkezzék a tudással, és kibírja az életet. Az állatnak nincs ilyesmire szüksége, mert nem fogta fel, hogy az életet egyáltalán ki kell bírni. Így aztán jóllehet az ember a tudat segítségével felfegyverkezik, de ez éppen nem csökkenti az élet elviselhetetlenségét.
Hát ennyi csupán az egész.
– És más módszer nincsen rá, hogy kibírjuk?
– Nincs, csak az őrület vagy a halál.
– A világot a tudás egyáltalán nem változtathatja meg! – szóltam önkéntelenül, szinte a beismerés veszélyét kockáztatva. – A tett képes erre. Csakis a tett, és semmi más!
Persze Kasivagi fagyos és mégis ragacsos mosolyával elhárított.
– Most jössz a tettekkel! Itt jönnek, kérem, a tettek… s arról talán megfeledkezel, hogy a kedvenced, a szépség is a tudás oltalmában lapulva szunyókál. Egyszer már szóba jött Nanszen és a macska története. Olyan gyönyörű állat volt, hogy párja sincs! Hajba is kapnak a papok miatta mindkét csarnokból, mert mind a saját ismeretének körében akarja őrizgetni, dédelgetni, álomba ringatni. Nanszen főpap a tettek embere, látványosan nyakát szegi a macskának, és elhajítja. Aztán jön Csósu, ő meg a fejére rakja saruját. Tudta ám, hogy az ismeret védelmére kell bízni a szépséget: ott szunnyadozzék. Csakhogy az ismeret nem az egyéné, a tudás nem egyeseké, hanem az emberiség tengerében, az emberi mezőkön lelhető fel, az ember általános létformájában. Én azt hiszem, Csósu ezt akarta mondani. Te meg most Nanszent játszod… A szépség, kedvelt tárgyad a több illúziója, s a maradékot bízták az ember szellemének tudatára. Te azt kérdezted, van-e más mód kibírni az életet – ez az illúzió az. Éppen azért, mert mondhatni: nincsen. Mondhatnám, de ezt az illúziót erősíti és hiteles valóságtartalmat kölcsönöz neki a tudás. A tudás számára a szépség egyáltalán nem vigasz. Mintha nője, felesége lenne, de vigasza nem lehet. De vajon mi születik a vigasztalan szépség és a tudás házasságából? Illékony, semmire se használható valami születik. Közönségesen ezt nevezik művészetnek.

Kapcsolódó szócikkek: művészet · szépség · tett · tudás
kovbor38>!

Miközben előttem tipegett, lazán megkötött obiját néztem a hátán, és azon tűnődtem, mitől lehet anyám ennyire fertelmes.
Aztán rájöttem, mi benne ilyen ocsmány: a remény.
A rózsaszínűen nedvedző, állandó vakaródzásra késztető, legyőzhetetlen remény, mely olyan makacsul belefészkelte magát, mint a piszkos bőrbe a rüh viszketegsége, a gyógyíthatatlan remény.

210. oldal

Kapcsolódó szócikkek: remény
Csabi>!

Megölni a mestert – nem állítom, hogy sohasem ötlött eszembe, de rájöttem: nem érne semmit. Borotvált feje, passzív gonoszsága – hiába ölném is meg – újra és újra, megszámlálhatatlan változatban felmerülne az árnyékvilág horizontjáról.
Egyáltalán: az élőkben nincs meg az a kétségbevonhatatlan egyszeriség, mint az Aranytemplomban. Az ember átvesz valamit a természet változatosságából, megvan rá a módszere, hogy helyettesítéssel, átadásátvétellel, másolással megsokszorozza azt. Helyrehozhatatlan melléfogás lenne, ha a gyilkos áldozatának egyszeriségét akarná elpusztítani.

Kkatja>!

Ez az én jellegzetes tévedésem: amikor tettekre volna szükség, mindig lenyűgöznek a szavak. A kínlódás a szavakkal leköti a figyelmemet, és megfeledkezem a cselekvésről. Úgy véltem, hogy ragyogó tettek, csakis ragyogó szavak kíséretében jelenhetnek meg.

14. oldal

Kkatja>!

A szakadó hóban ég felé emeltem arcomat, s kitátottam a szám, mint gyerekkoromban. A pelyhek, mintha hangot adtak volna – olyat, akár a leheletfinom, parányi csengettyűké –, a fogamra hullottak, és piros, meleg húsomat érve elolvadtak.
[…]
Vajon a hó miért nem dadog? – kérdeztem magamtól.
Hiszen szokott, amikor a jacude nyolcszögű levelein felgyűlve a földre zuhan. Az égből azonban akadálytalanul hullhatott alá, a lelkem is megfürdött benne, megfelejtkezett töredelmeiről. Zene borított el, melynek gyengéd ritmusára feldobogott a szívem.

78. oldal

DTimi>!

Régen, amikor a zen még nem volt szokások, szertartások rabja, hanem az egyes ember megvilágosodását mindennél fontosabbnak tartotta, nem a mester döntötte el, kiből lesz tanítvány, hanem inkább a tanítvány választotta meg tanítóját; abban az időben egy mester először bevezette a tanba, azután más tanítóktól is szerzett bizonyítványt, a sok tanító közül annak a neve előtt mutatott be illatáldozatot, és ahhoz intézte a felavatáskor szavait, akit azután követni óhajt a tanban.

Hetedik fejezet

Kapcsolódó szócikkek: illatáldozat · tanítvány
Kisflea>!

Belül mindenkinél dúsabb volt az, aki nyomorúságosnak látszott odakint.

8. oldal

Kkatja>!

    Hosszan eltűnődtem a fűszál hegyének szögéről. Nem, a gondolkodás nem jó szó erre. Ezek a csodás és érthetetlen eszmék nem folytonosan, hanem hol elevenen, hol elhalóan, de makacsul visszatérnek. Miért kell a fűszál végének ilyen hegyesszögben elkeskenyednie? Ha tompa lenne, elveszítené-e ez a növény nembeli lényegét, s ebből a pontból ki lehetne.e forgatni sarkaiból az egész természetet? Próbáljuk meg eltávolítani csak egy fogaskerekét is, s bizonyára megbomlik az egész rendje is. Összevissza gondoltam mindenféle hiábavalóságot.

183. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Kazuo Ishiguro: A lebegő világ művésze
Kiharu Nakamura: Kiharu, a simbasi Gésa
Arthur Golden: Egy gésa emlékiratai
Jack Kerouac: Dharma hobók
Muraszaki Sikibu: Gendzsi regénye I-III.
Murakami Haruki: A kurblimadár krónikája I–III.
Murakami Haruki: Kafka a tengerparton
Natsuo Kirino: Kín
Murakami Haruki: Norvég erdő
Viktor Pelevin: Az agyag géppuska