Végre egy új hang az urban fantasy sokat szenvedett területéről! Nem, nem fogja megváltani a világot, és nem penget művészi húrokat a new weird szürreálisan költői mezején. De nem is egy huszadik Dresden akta, vagy harmincadik Vámpírvadász regény.
Adott egy szellemileg zavart főhősnő, aki öngyilkossági kísérlete és néhány végtagjának elvesztése után egy bentlakásos szanatóriumban tengeti életét. Egy nap azonban besétál hozzá egy kiskorú boszorkánymester – aki csak úgy képes megőrizni a józan eszét, ha érzelmeit kihelyezi egy láthatatlan törpesárkányba – és munkát ajánl neki a szórakoztatóiparban. Amelyet egyébként egy párhuzamos valóság tündérszerű lényei tartanak ellenőrzésük alatt. Kell-e mondanom, hogy engem már a láthatatlan sárkánynál sikerült megvenni?
Az én olvasatomban ez a könyv kifejezetten azoknak szól, akik szerint az urban fantasy tele van hisztis, félbolond női főszereplőkkel. A szerző ugyanis fogta ezt a típushibát, és erényt kovácsolt belőle. Millie-nek papírja van róla, hogy kiegyensúlyozatlan, mániás depressziós, hajlamos a dührohamokra és az érzelmi összeomlásra, az író pedig tudatosan és átgondoltan – némi fekete humorral – egy minden idegesítő tulajdonságával együtt is kedvelhető karaktert épít fel ezekből. Persze az is kiderül, hogy a tündérvilággal való kapcsolattartás során nem árt, ha egy kicsit bolond vagy, sőt, egyenesen használ. (Vagy csak ezt szeretnék elhitetni veled, morogja paranoiás csapattársad.) A könyv logikája a Changeling the Dreaming szerepjáték kreatív őrültségére emlékeztet, különösen ami a művészi inspiráció és a mágia összekapcsolását illeti. A helyszín pedig mi más lehetne, mint Hollywood, ahol a bűbáj nem több, mint kiaknázható erőforrás?
A Borderline nem nehéz olvasmány, de van benne némi lélekben vájkálás, egy összetett főszereplő és egy csavaros rejtély. Az egész habitusa pedig teljesen más, mint a megszokott nyomozós és/vagy szörnyekre vadászós regényeké. Az ilyenek miatt érzem úgy, hogy az urban fantasyben még mindig lapul egy kevés fantázia.