Azt mindjárt az elején illik leszögezni, hogy ez egy forrásszöveg-gyűjtemény – aki tehát konkrét megoldási javaslatokat keres benne a jelenkori mozgalmak aktuális problémáira, alighanem rossz helyen kapirgál. Másfelől pedig ez egy olyan forrásszöveg-gyűjtemény, ami elsősorban a polgári engedetlenség fejlődését kívánja bemutatni – ebből fakad, hogy vélhetően nem a szövegek minősége volt az elsődleges kiválasztási szempont, hanem hogy koherens folyamatként világosodjon meg előttünk a mozgalmak szellemiségének kibomlása. És ebben Misetics Bálint igazán nagyot alkotott. De most galoppozzunk végig a szövegeken.
1.) Az első etap Thoreau-é. Őt eddig a Walden szerzőjeként ismertem, és nem különösebben voltam elájulva tőle. Az volt a benyomásom, hogy civilizációból való kivonulása egyfajta passzivitásra utal – tévedtem. Thoreau ugyanis elsők között fogalmazta meg a polgári engedetlenség miértjét és hogyanját, az pedig külön szerencse, hogy ezt a lehető legmagasabb irodalmi minőségben tette. Alapvető állítása, hogy az autonóm személynek joga (sőt kötelessége) szembeszállni az állam hibás döntéseivel. És itt felbukkan az a különös jelenség is, hogy ezek szerint a demokrácia (vagyis a többség által hozott döntés) és az autonóm személy magánvéleménye nem szükségszerűen fedik egymást – hogy döntsük el hát, mikor kinek van igaza? Thoreau válasza, hogy léteznek olyan „természeti igazságok”, amelyek egyértelműen felülírhatják a kormányzatok törvényeit.
2.) Aztán jön a militáns szüfrazsett-mozgalom, akiknél először jelenik meg a polgári ellenállás eszköztárában a provokáció – vagyis hogy olyan eltúlzott agresszióra kényszerítsük a döntéshozókat, amik felháborítják és mellénk állítják a mérsékelteket. (Mellékszál: a gyarmatosítók ellen fellépő terroristák is tudatosan alkalmazták ezt a módszert Algériában, de ez nem a szüfrazsetteket minősíti.) Ez a rész számomra elég lapos volt, evidenciákat közölt, és az elvártnál kevesebb információt tudtam leszűrni magáról a szüfrazsett-mozgalomról.
3.) Egy lépés csak a szüfrazsettektől a közvetlen cselekvés technikája, amit elsősorban Voltairine de Cleyre esszéjéből kéne megismernünk. Aki már az első bekezdésben leszögezi, hogy a közvetlen cselekvés nem azonos az agresszióval – hogy aztán a későbbiekben semmit se tegyen azért, hogy világosan elkülönítse a kettőt. Sajnos logikailag nem egészen letisztult blokk ez.
4.) Most pedig következzék Gandhi, az erőszakmentesség csúcsragadozója. (Jó, hát vegán csúcsragadozó…) Az ő újítása a szatjágraha, vagyis az “igazsághoz való ragaszkodás” – ami nem más, mint az erőszak végletes elutasítása tiltakozások során. Ez főképp azért fontos, mert ezek a mozgalmak amúgy sem versenyezhetnének a kormány erőszak-monopóliumával, így viszont kibillenthetik őt erkölcsi felsőbbrendűség-érzéséből. Ami, ha azt vesszük, hogy India végül elszakadt a Brit Birodalomtól, sikeres stratégiának bizonyult. Másfelől viszont Gandhi módszere “tömegcselekvés, feltételezi, hogy az érintetteknek olyan sérelme van, amelyet az adott közösség gyakorlatilag minden egyes tagja átérez.” Ráadásul Gandhi egyrészt támaszkodott a nacionalizmusra (mint szinte minden ország, ami ki akart lépni a gyarmatosított státuszból), másrészt pedig támaszkodott az indiai hagyományokra is, ezeknek fényében pedig kérdés volt, hogy módszerei nyugati környezetbe átültetve működnek-e.
5.) Thoreau mellett a kötet másik csúcspontja Martin Luther King, aki engem megvett kilóra. Nagyon ritka az olyan gondolkodó, aki egyként képes megtalálni az utat az ún. „egyszerű emberekhez”, és ugyanakkor nem jön zavarba akkor sem, ha filozófiai mélységeket kell megjárnia. Egy olyan pillanatban sikerült termékeny fúziót létrehoznia kereszténység és erőszakmentes ellenállás között (elsősorban Gandhi írásaira támaszkodva), amikor az amerikai kontinens déli részén a papok azzal voltak elfoglalva, hogy a felszabadítás forradalmi teológiájának nevében fegyverrel vonuljanak ki az erdőbe, valamint a fekete polgárjogi mozgalom radikális ága városrészek lángba borításával gondolt harcolni az igazságáért. Respect.
6.) Az erőszakmentes ellenállás megerősödésével (elsősorban a konzervatív oldalról) megerősödött a mozgalom kritikája is: „Aki a lelkiismeretére hivatkozva szeg meg törvényeket, olyan jogokkal ruházza fel magát, melyeket demokratikus jogrendünk az összes állampolgár biztonsága és szabadsága érdekében senkinek sem engedhet át.” Ezért szükségessé vált, hogy olyan gondolkodók, mint John Rawls vagy Jürgen Habermas egyrészt definiálják a fogalmat (http://moly.hu/idezetek/661992), másrészt olyan szekularizált választ dolgozzanak ki a konzervatívoknak, ami túlmutat a spirituális „magasabb igazság” doktrínáján. Szerintem meggyőzően sikerült nekik: elméletükben a polgári engedetlenség nem veszélyt jelent a demokráciára, hanem éppen ellenkezőleg, biztosítéka annak. Hiszen a kormányzati rendszerbe kódolt hibákat (mint amilyen például a korrupció) maga a kormányzat nem tudja megszüntetni – hisz a hiba benne van. Ezért van szükség az autonóm állampolgárra, aki vész esetén kívülről állítja helyre a rendszert. Ez nem pusztán szavazást jelent – hiszen adott esetben a többség is hibázhat. Ilyenkor is szükség lehet a polgári ellenállásra, hogy felhívja a többiek figyelmét, döntésük egy olyan helyzetet idézett elő, ami indokolatlanul méltatlan helyzetbe taszította a közösség egy részét.
7.) Az utolsó blokk pedig az alapok bemutatása után kiszélesíti a látókörünket, új elemeket emelve be a polgári engedetlenség kérdéskörébe. Frances Fox Piven tanulmányában kidolgozza a „felforgató hatalom” fogalmát – azt a lehetőséget, hogy a kölcsönös függésen alapuló gazdaságban olyan elemek is hatalmat gyakorolnak, akik egyébként nem rendelkeznek tradicionális hatalmi eszközökkel (pénz, információ, politikai tőke). Egy példa: ha vásárlók/felhasználók egy csoportja megtagadja egy termék vásárlását vagy egy szolgáltatás igénybevételét, ezzel nyomást gyakorolhat bármely tulajdonosra. Persze csak ha feltételezzük, hogy képes közösségként szervezni meg önmagát – és ezzel át is kötöttünk e kötet párdarabjához. Joel Olson kiválóan megadatolt, informatív és elgondolkodtató esszéjében pedig a radikális abolicionisták példáján keresztül rámutat, hogy a zelotizmus (vagyis az a fajta fanatizmus, amely a világot két részre, barátokra és ellenségekre osztja, mérsékeltekre pedig úgy tekint, mint utóbbiak támogatóira – amely elgondolás Kingtől sem volt idegen: http://moly.hu/karcok/727716) a közhiedelemmel ellentétben nem mindig a demokrácia ellensége – időnként nagyon hasznos szövetségese is tud lenni.
Az elején (jó régen volt, mi?) azt mondtam, ez a kötet nem ad választ az aktuális problémákra – ez betű szerint igaz. Ugyanakkor mégis végtelenül örülök, hogy megjelent, mert nagy információs űrt igyekszik kitölteni – és következetesen végiggondolva a benne található szövegeket igenis közelebb kerülhetünk ahhoz a rejtélyes, idegen izéhez, amit demokratikus gondolkodásnak neveznek.
