Város ​a tükörben 18 csillagozás

Mirko Kovač: Város a tükörben

Kígyómarások, ​kirekesztett gnómok és a vak nagybácsi aberrált „libatömése”. Kicsapongó apa, áldott anya és a kistestvér vonaton születésének misztériuma. Holtában csodává lett apáca, kommunista észvesztés és egy hibbant magyar lány őrjítő szerelme. A mindezeket felvonultató regény a képzelet szüleménye, azé a képzeleté, mely visszatekintve az ember saját életét is átrendezi; színezi, vagy éppen elmaszatolja az egyes állomásokat. A történet Hercegovina és Montenegró határvidékéről indul, és nem állják útját sem hegyek, sem időközben keletkezett nemzet- és országhatárok, biztos tempóban zakatol Belgrádig, a Vajdaságig, és a végállomás Isztria, egészen pontosan Rovinj, az emlékezés és a megállapodás helye, ahol a vándor elbeszélő nyugalomra lel, ahogyan az író – az egyik legjelentősebb kortárs dél-szláv író – is. Dubrovnik közelségéből, ahol a város visszatükröződik a tengerben, az ember közelébe jutunk, akiben visszatükröződik a történelem. Mert éppúgy regénye ez a soknemzetiségű,… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2007

>!
Magvető, Budapest, 2009
390 oldal · ISBN: 9789631427134 · Fordította: Orcsik Roland

Enciklopédia 1


Kedvencelte 2

Most olvassa 2

Várólistára tette 28

Kívánságlistára tette 21


Kiemelt értékelések

mandris>!
Mirko Kovač: Város a tükörben

A csillagozás mindig nagyon szubjektív és szituatív, ezért nem is szeretek túl nagy jelentőséget tulajdonítani neki. Az ember élete időnként változik, és jelenleg éppen úgy adódott, hogy olvasási körülményeim (tömegközlekedésen, „elcsent” fél órákban való olvasás) sokkal kompatibilisebbek a szórakoztató irodalom olvasásával, mint a szépirodaloméval, ami meg is látszik az olvasmánylistámon. Ennek ellenére igyekszem nem végképp kiiktatni a szépirodalmat, és így próbálkoztam meg – mint arról a fülszöveg értesít – „az egyik legjelentősebb dél-szláv író” olvasásával. Apropos, fülszöveg: alaposan félre lettem vezetve, ami persze, nem tragédia, csak éppen kár. A fülszöveg alapján valami kevésbé személyest vártam volna, ami sokkal inkább szól „a soknemzetiségű, színpompás, ugyanakkor a nagyhatalmak által nem egyszer gyakorlótérnek használt és etnikai konfliktusoktól lőporszagú Balkán XX. századi át- meg átrendeződésének” bemutatásáról, de ennél sokkal személyesebb volt ez a családregény. Ami persze ugyancsak nem baj. Engem jobban érdekelt volna az a téma, amit a fülszövegből kiemeltem, de a szerző elsősorban nem erről szeretett volna írni, ami az én szempontomból ugyan kár, de mára megtanultam elfogadni, hogy nem én vagyok az egyedüli olvasó a világon. Az egyébként nagy örömmel tölt el, hogy a magyar könyvfordítás ilyen figyelmet szentel nem csak a szomszéd országok, de a Balkán egésze irodalmának. Legjobb tudomásom szerint például ennek a regénynek sincs még angol fordítása.
Mint a legtöbb családregény, ebben is hemzsegtek a szereplők: legalább három generációnyi. Jó lett volna családfát rajzolni, akkor talán könnyebben eligazodtam volna.
A fentieken túl azonban örömömet leltem a könyv egy-egy részletében, és abban, ahogy ennek a családnak a – megkérdőjelezhetően hiteles – történetén keresztül mégis csak megmutatkozott valami a XX. századi Jugoszláv történelemből és abból, ahogy ezt az emberek megélhették.

Youditta>!
Mirko Kovač: Város a tükörben

Egy családnak a története, ahol még keveredik Montenegró, Szerbia, Bosznia-Hercegovina, Horvátország. Az író,a maga és családja történetét meséli el,rövidebb fejezetekben, néha ugrunk egyet az időben, néha folytatjuk a megkezdett kalandokat, majd visszaugrunk az előző kalandra, de jól követhető mindig ez a családregény. Jól felépített, élvezetes olvasmány, az író a saját gyermekkorát mutatja be, szüleivel, rokonaival való kapcsolatát illetve azt a vidéket, ahol ő felnőtt. Szívesen bejárnám ezt a vidéket is, hallgatnám az író hercegovinai tájszólását hozzá és örülnék, ha Mirko Kovač mesélne még nekem.
Tetszik az író stílusa, vagyis jól fordította a fordító, amit a könyv végén meg is oszt velünk,hogy milyen nehéz dolga volt, hisz az író nagyon színesen, sok nyelv keveredésével ír.
Köszönöm is a munkáját, mert határozottan jó Mirko Kovačot olvasni.

2 hozzászólás
GTM P>!
Mirko Kovač: Város a tükörben

Nehéz értékelnem ezt a könyvet, mert miközben elismerem, hogy jó írás, sőt bizonyos fejezetei kifejezetten tetszettek, egészében nem találtunk egymásra. Nem nekem íródott.

Ami tetszett: szerettem a balkáni forgatag életképeit, annak a színes és sok-sok ellentéttel meg egymásrautaltsággal átszőtt világnak az ábrázolását, amit talán azok sem értenek igazán, akik benne élnek. A Monarchia korától a jugoszláv kommunizmus virágzásáig követhetjük az ide-oda hányódó főhős történetét. Érdekesen, finom utalásokkal rajzolja meg az író azokat a lappangó ellentéteket, amik majd a későbbi katasztrófához vezetnek. De mindez csak a háttér, középpontban pedig egy család története.

Talán nem is nevezném családregénynek. Nekem inkább fejlődésregény. A családból csak azt és annyit ismerünk meg, ami az elbeszélő tudatában tükröződik belőle. És azzal nehezen tudtam mit kezdni. Fura ez a család. Tagjai folyamatosan távolodnak egymástól, testvérek/gyerekek tűnnek el szem elől, de nem a történelem hányattatásai miatt. Egyszerűen nem akarnak tudni a családjukról, megszakítanak minden kapcsolatot, és nem derül ki miért. És ez megismétlődik mindkét generációban. Érthetetlen számomra a folyamat. Persze létezhet ilyen, nem vonom kétségbe, de nekem itt hiányzik a könyvből a lélektani háttér. Annál szebb viszont az anya-fiú, később pedig az apa-fiú kapcsolat alakulása. Éppen ezért nem tudom értelmezni, hogy a harmadik generációban is megismétlődik a családi átok.
A könyv végére érve is kérdés maradt számomra, hogy miért?

Utólag jegyzem meg, mert majdnem kifelejtettem, hogy mi is volt a legnagyobb bajom a könyvvel:
Nem kedvelem, ha az író előttem dilemmázik az alkotás folyamatáról. Miről írjon, miről ne írjon? Igaz, közben fontos gondolatokat is megfogalmaz, mégis nekem inkább szószátyárnak tűnt ilyenkor..

Timár_Krisztina I>!
Mirko Kovač: Város a tükörben

A fülszövege alapján azt vártam, olyasmi könyv lesz, mint a Harmonia caelestis második fele. Valóban hasonló, csak könnyebb olvasni… Viszont cserébe kevésbé élvezetes is: Esterházy jobban ír, na. De azért őutána másodiknak lenni se szégyen.

Itt olvasható tovább:
https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/2020/02/06/mirko_kova…

ervinke73>!
Mirko Kovač: Város a tükörben

Nagyívű családtörténet, annak minden kellemes eszközével. Történelmi realitás és érdekes hiedelemvilág bővérű keveréke. Olvasmányos, tökéletesen jót tesz neki a néhány oldalas fejezetekre tördelés. Nekem szólt az egymás mellett élésünk nehézségeiről és gyönyöreiről.

Kooczka>!
Mirko Kovač: Város a tükörben

Melankolikus hangulatú hullámzás: alábukunk a múltba, majd felbukkanunk a jelenbe egy levegővételre, miközben lassan, de folyamatosan halad előre az élet-folyam.

GeoMaileR>!
Mirko Kovač: Város a tükörben

A könyvet olvasva az Osztrák-Magyar Monarchiából a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságon át Jugoszláviában, majd Montenegró, Bosznia és Horvátország hármas határán Hercegovinában találjuk magunkat. Egy trebinjei család tagjait generációkon át nem a birodalmak és országhatárok változása sodorja távol egymástól, hanem valami más. Valami, ami a balkáni hiedelemvilágban gyökerezik. A lokális világba a „csak ott élő” crnagorácok, dalmátok, hercegoviaiak mellett a „hatást gyakorló” törökök, osztrákok, magyarok, szerbek is megjelennek. Soknyelvű táj ez, nehéz megérteni a sok kifejezést és szófordulatot. Talán pont ez teszi olyan magával ragadóvá ezt a regényt.


Népszerű idézetek

ppeva P>!

A Jelica nagymamával eltöltött néhány nap nagyobb gondok nélkül telt el, anya azt kívánta, hogy rövid időre felejtsük el a bajokat, nyissunk új lapot; nekünk sem lesz rosszabb, mint másoknak. Jelica időnként elveszítette a kapcsolatot a valós világgal, bizonyos dolgoknak nem tudta a nevét vagy összekeverte őket – a tányér kanál volt, a kenyér dinnye, ami engem mulattatott, nevetni kezdtem, de anyám figyelmeztetett, hogy ne vicceljek ezzel, mert az, aki más baján gúnyolódik és mások szerencsétlenségén vigad, maga is bajba kerül. Hát nem volt könnyű ellenállni a tréfának, amikor Jelica nagymama a kellemes családi ebéd közben rám nézett, mondván:
– Én valahonnan ismerem önt, uram.
Azonnal feltámadt bennem a kisördög, kereskedelmi ügynökként akartam bemutatkozni, idegen tájszólással vagy tengermelléki nyelvjárásban kezdtem beszélni, sziporkáztam, ám anyám megrovóan nézett rám, s néhány pillanat után a nagymamám számára ismét a kedves unokája voltam. Anya azt mondta, hogy nagymama lámpái felgyulladnak és kihunynak, „ez fájdalmas, ám meg kell békélnünk vele”.

278. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Alzheimer-kór
Timár_Krisztina I>!

A tükör emlékszik mindarra, ami benne tükröződött, s csak a „lelki szemnek” mutat olykor valamicskét ebből a bőségből. A tükör a rabul ejtett tükörképek hatalmas gyűjteménye.

107. oldal

ppeva P>!

Jelica nagymama olyan rendesen vezette a háztartást, hogy abban, amint mondani szokás, „nem volt hiba”, a ház mindig tiszta volt, a hálószobák illatoztak, a ház körüli szőlőlugast és a növényeket maga nyírta, sajtot csinált és vajat köpült, maga pergette a mézet, gyógynövényeket szedett és szárított, minden dobozra ráírta a fű nevét; számára az volt a legkedvesebb ajándék, ha valaki hozott neki egy szép, üres skatulyát, üvegből vagy bádogból készült bonbonos vagy kekszes dobozt; azonnal átrakta a papírzacskóból a saját füveit a dobozba, és olvashatóan felírta rá a teareceptet a gyógyhatásával együtt. Én is ittam szamárköhögésre a nagymamám fekete bodzateáját, más néven a „bozt”, ahogy dédanyám, Petruša nevezte ezt a növényt, és gyakran öblögettem a torkom zsályateával.

102. oldal

2 hozzászólás
Timár_Krisztina I>!

Újra meg újra visszatérünk a múltba, házasságban élünk vele, ezüst- és aranylakodalmat tartunk, együtt is halunk meg, amikor pedig nem tudjuk többé arra csábítani, hogy részt vegyen velünk az élet rítusaiban, akkor elhagy, hűtlen lesz hozzánk, ez mindig is így volt, ezért én sem habozok, hogy kapcsolatba kerüljek azzal, amiről úgy véljük, hogy visszafordíthatatlanul eltűnt. Nem, egyetlenegy történetünk sem veszett el, nemcsak azért emlékszünk rájuk, hogy a saját életünkről meséljünk, hanem elsősorban azért, hogy magunkat meggyőzzük arról, hogy valóban képesek vagyunk a visszatekintésre.

132. oldal

Kooczka>!

Emlékszem, kilenc éves voltam, amikor egy l.-i pravoszláv lány egy mozlim férfival házasodott össze, s néhány szülő rábeszélte a gyerekeit, hogy „fogják be az orrukat”, ha elmennek a menyasszony háza előtt; felnőtt nők is így tettek, engem viszont az én szüleim megfenyegettek, hogy ne tegyek ilyesmit, szégyenfolt esne a családunkon, mi nem vagyunk elmaradottak, és senkit nem rekesztünk ki, ez mind a mi népünk, egy nyelven beszélünk, azt pedig, hogy berzenkedünk egymástól, másoktól kaptuk örökbe, ennek hála könnyebben leigázhatnak bennünket, ám jegyezd meg fiam, mi teljesen egyformák vagyunk, a családneveink is azok, egyedül a keresztneveink különböznek, s ez vajon elegendő ok-e arra, hogy torzsalkodjunk […]

298. oldal

Kooczka>!

A halál nem kaszás, ahogy bemutatják, nem kaszál le ő mindent, ami a kaszája elé kerül, […] hanem halogat, szimatol és várja, hogy te is összeszedd és beillatosítsd magad, hogy megtaláld a helyet, ahol átadod magad neki. A halál és a haldokló között minden pontosan le van tárgyalva, a nap és az óra, sőt, még az a pillanat is, amikor majd kialszik az utolsó lámpácska.

369. oldal

ppeva P>!

Apám igazából nem bírta az italt, „mindig több ideig lábadozom, mint amennyit iszom”, mondogatta. Lassan tért magához, fejfájás kínozta és köhögés fojtogatta, voltak valamiféle saját gyógyszerei is, melyek sokkal inkább hajaztak kuruzslásra, semmint gyógyításra. Valaki bizonygatta neki, hogy a macskajaj leginkább „a kedvenc étellel gyógyítható”, illetve savanyú levesekkel és gyógynövényes teákkal, amikor pedig Imotskában maradt a barátjánál, a kereskedő Bašićnál, akkor biklámmal kúrálta magát, ami vörösbor és tej, általában kecsketej keveréke. Mi mindent elkövettünk, hogy magához térjen, a kedvében jártunk, mintha a háborúból jött volna vissza; anyám tréfásan mondogatta, hogy „sebesült van a háznál”. Népi orvoslással is kúráltuk, köhögés ellen legjobb a „vörös kecske vagy a szamárkanca teje, melybe mézet és fokhagymát teszünk, mindezt felforraljuk, s a beteg forrón, egy szuszra megissza”, fejfájásra a „törkölypálinkába mártott rongy, melyet átkötünk a halántékon”.

137. oldal

2 hozzászólás
Gudmundur>!

A nagybátyámról csak a villa háziasszonyától tudtam meg valamit, a derék asszonytól, aki ételekkel kedveskedett neki; Andelko állítólag keveset evett, leginkább egy kis szelet főtt húst, egy kis párolt zöldséget, s rendszerint egy pohár bort vagy sört ivott hozzá. A háziasszony egyszer a kedvében akart járni, megkérdezte, nem kíván-e valami házias ételt, füstölt birkahúst, káposztát, tejfölt vagy puliszkát, amire a nagybátyám azt válaszolta, hogy éppen ettől menekült el.

259-260. oldal (Magvető, 2009)

GeoMaileR>!

…Feltöltődni érzelmekkel, megszimatolni a hegyi embereket a síkságon, mert a saját labirintusaimat járva, beleásva magam abba, amit léleknek hívunk, kemény kövekre bukkantam, nem aranyrögökre, inkább kovakő a megfelelő jelző.

315. oldal

GeoMaileR>!

Gyakori eset, hogy az élet mágiája kezébe veszi azt, amit mi összegubancoltunk, s a maga módján kioldja a csomókat, olykor durván és végzetesen. […] Elhatároztam, hogy felelősségteljes és nehéz kötelességem teljesítését úgy oldom meg, ahogy azt kèsőbb is megtettem az életemben…. Ez pedig azt jelenti, hogy átengedjük magunkat a végzetes folyónak, hadd sodorjon magával, vigyen amerre akar, nem teszünk semmit, s reméljük, hogy minden magától megoldódik.

187-188. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Bächer Iván: Klétka
Michael Chabon: Ragyog a hold
Delphine de Vigan: Semmi nem áll az éjszaka útjába
Jeffrey Eugenides: Egy test, két lélek
David Foenkinos: Charlotte
Gárdos Péter: Hajnali láz
W. G. Sebald: Austerlitz
Martin Amis: Koba, a rettenetes
Ámosz Oz: Szeretetről, sötétségről
Daniel Keyes: Szép álmokat, Billy!