A ​francia nők nem számolnak kalóriát 77% 12 csillagozás

El kellett volna rendesen olvasnom a fülszöveget, akkor tudtam volna, hogy ez a könyv alapvetően az osztrigáról szól, ami engem sajnos nem nagyon érdekel. Először gondoltam is rá, hogy félbehagyom, de aztán elragadott a szerző stílusa, meg az is kiderült, hogy azért sok szó esik egyéb dolgokról is, mint a bor vagy az emberi históriák. Hangulatos volt, tele franciás életszeretettel, úgyhogy mégis megérte elolvasni, még ha az osztrigának nem is lettem általa sem rajongója.

Kicsit gondban voltam ezzel a könyvvel, ugyanis egyetlenegy dologról szól igazán, az osztrigáról:))
Sajnos kis hazánkban igen limitált az osztrigafogyasztási lehetőség (az ára gondolom sem a csirkefarhát-kategóriában mozog:)), szóval egy kicsit fintorogva folytattam, amikor rájöttem, hogy miről is szól a könyv (a cím nem kicsit megtévesztő, a fülszöveget meg sikerült figyelmen kívül hagynom:)).
Tehát osztriga. Ebből a kis kötetből mindent, ami egy laikust érdekelhet, megtudhatsz az osztrigáról, mármint, hogy Franciaországban mi történik az osztrigákkal (megeszik, egyértelműen, de ez az osztriga életének a vége), milyen „termőhelyeken”, hogyan és miként termesztik, bemutat osztrigatermelő családokat, elmondja, hogy milyen osztrigákat érdemes fogyasztani és hogyan (az osztrigát tucatjával rendeljük!) van fine de claire és spéciale de claire illetve pousse de claire (a legdrágább) kategória, maga az osztriga a tölcséres osztriga (creuse) ami kapható általában…
Megtudhatjuk, hogy milyen ásványi anyagokat, stb tartalmaz egy osztriga, mivel isszuk (értelemszerűen alkoholos italokkal, mint egy jó Sancerre vagy Champagne, a sör…hát az nem chic, merci) illetve hogyan viselkedj egy igazi huitrerieben, illetve elvisz minket egy igazi osztrigabárba a Huitrerie de Régis-be (tényleg létezik, fent van a neten, megnéztem).
Ez alapján a könyv meglehetősen unalmasnak tűnhet, de nem az – az írónőnek remek stílusa van, jól és élvezhetően ír, a magyar fordító Szieberth Ádám remek munkát végzett, maga a könyv is igényes kiadás.
Én nagyon élveztem ezt a könyvet, és irigylem a franciákat (párizsiakat), hogy bármikor be tudnak ugrani egy jó kis osztrigabárba.

Van az a rossz szokásom, hogy nem olvasok fülszövegeket…

Ez esetben kellett volna. Viszont, mivel nem hagyok félbe könyveket és új dolgokról is szívesen olvasok, így félrettem a csalódosttságomat. Igaz, hogy nem ismertem meg a „világmegváltó” formulát, a „nagy kérdésre a választ”, tehát, hogy a francia nők miért nem számolnak kalóriát, de olvasás közben végig jól éreztem magam. Mireille Guiliano varázsa szerintem abban rejlik, hogy az írói stílusa olyan, mintha leülnél egy barátnőddel beszélgetni (stílszerűen egy pohár bor társaságában). Igazán hangulatos, nagyon francia.

Arról nem is beszélve, hogy egyébként teljes körű oktatásban részesültem az osztrigáról, fajtáiről, fogyasztási szokásokról és a hozzá illő borokról (a receptekről nem is beszélve!) És megmondom őszintén, hogy kedvet is kaptam hozzá!

Kicsit sajánálom, hogy a magyar cím félrevezetően sikerült. Viszont a legfontosabb végkövetkeztetést szívesen megosztom mindenkivel, aki csak a cím miatt olvasná el a könyvet. Ez pedig a következő:
„[A franciák] Körülülik az asztalt a barátaikkal, esznek-isznak, diskurálnak, viccelődnek, nevetgélnek, és visszaadják, amit kaptak, hiszen náluk ez életforma. Talán ezt megvizsgálva értjük meg, hogy miért ennyire örökifjak, az életet, önmagukat és munkájukat szerető emberek ők. […] Ismétlem: szeretik önmagukat, az életüket és a munkájukat, amelyből megélnek, és még némi extrára is futja, viszont nem hajtják halálra magukat heti hét nap huszonnégy órájában, hogy meggazdagodjanak, híresek legyenek vagy feljebb lépjenek a ranglétrán. Az az életcéljuk, hogy segítsenek az embereknek álmodozni, és amennyire tudnak, átitassanak maguk körül mindent bonheurrel, azaz boldogsággal”

Szeretem az ételekről, főzésről szóló írásokat, és Párizs is évek óta beteljesületlen szerelmem, így adott volt, hogy el kell olvasnom ezt a könyvet. (Meg híresek a francia nők a karcsúságukról, aminek a titkát én is nagyon szeretném tudni.)
Mikor a fülszöveget elolvastam, akkor egy kicsit haboztam, hogy egyáltalán elkezdjem-e mert az osztriga nem érdekel, hiszen sosem kóstoltam, nem is akarom.
A könyv elolvasása után a véleményem változott: meg KELL ízlelnem ezt a kis puha csodát.
Még a kóstolás sajnos várat magára (ha valaki tud Budapesten egy jó osztrigázó éttermet, kérem árulja el nekem), de a franciák ismét bebizonyították, nagyon is tudják élvezni az élet adta jó dolgokat, a maguk urizáló stílusában.

Ez egy nagyon érdekes kötet volt. Esküszöm megtanultam mindent belőle az osztrigákról. Hol termesztik őket hogy kell felnyitni, melyik évszakban mil, en az ízük. Milyen bort fogyasszunk mellé. Melyik évszakban milyen az ízé. Szóval kb. mindent amit lehet tudni az osztrigákról. Nagyon különleges kötet volt. :)

Teljeskoru osztrigakikepzes. A konyv nagyon alapos es reszletes volt, nekem megsem tetszett. Es kedvet sem kaptam hozza, sot minel inkabb elmerultem ebben a vilagban, annal inkabb tudtam, nekem ez nem kell. Az egy dolog, hogy nyersen esszuk, na de elve? Es a sutobe is elve rakni… Egy teljesen idegen kultura tarult fel elottem, hangulataval elragadott, es megerositett abban, hogy ez nem az en vilagom.

Elolvastam és még mindig nem tudom, hol van a könyvben a kalória számolgatásról szó. Sehol.
Olyan, mintha a magyar kiadó görcsösen ragaszkodott volna ehhez A francia nők nem… vonulathoz. Ha a címét nézem, el sem olvasom. Egy amolyan női magazinos habkönnyű kliségyűjteményt vártam.
Szerencsére nem azt kaptam.
Osztrigákról szól a könyv. Alapos de épp csak annyira hosszú, hogy ne unjak bele. Nagyon érdekesen tálalta az írónő azt a tudást, amit a szenvedélyéről – az osztrigáról – át akart adni.

Ez a kis könyvecske az osztrigáról szól. Hogy hogy kell enni, hogy milyen az íze, hogy hol tenyésztik, mindenről van szó. Bemutat egy francia éttermet, az osztriga fajtáit, hogy milyen ital illik hozzá és még receptek is vannak a könyvben. Az írónő saját élményei is benne vannak, ezek a részek nagyon jók; a stílus/szóhasználat stb. ugyanaz, mint a többi könyvében (milyen meglepő…).
Amúgy akárhogy dicséri nincs az a pénz, hogy én megegyek egy élő osztrigát.