Az ​örök visszatérés mítosza 98% 14 csillagozás

Minden egyes alkotás megismétli az elsőrendű kozmogóniai cselekedetet, a világ teremtését.

A kígyó a káoszt jelképezi, a formátlant, a még testetöltetlent. […] A villámcsapás és a kígyó lefejezése megfelel a teremtésnek, ez az átmenet a testetöltetlenből a testetöltöttbe, a formátlanból a megformáltba.

…az ember nem tesz mást, csak ismétli a teremtést: vallási naptára az év folyamán emlékezteti a kozmogónia ab origine megtörtént eseményeire. A szent év tehát szünet nélkül ismétli a teremtést; s így az ember a kozmogónia és az antropogónia kortársává válik, mert a szertartás, a rítus kivetíti a kezdet mitikus idejébe. A baccháns a szenvedő Dionüszosz drámáját utánozza orgiasztikus rítusaival, az orfikus pedig, a beavatási szertartás során, megismétli Orpheusz eredeti cselekedeteit.

Egyes gyógynövényeknek is azért tulajdonítanak mágikus vagy gyógyerőt, mert égi előképük van […]. Önmagában egyetlen növénynek sincs értéke, de ha valamely archetípus utánzása során felhasználják […] kiemelik a profán térből…

A kozmogóniai cselekedet megismétlésével a konkrét idő, amelyben az építés lefolyik, kivetítődik a mitikus időbe, in illo tempore, azaz a világ kezdetének idejében történik. Egy épület valóságát, maradandóságát tehát nemcsak a profán tér transzcendenssé (világ köze­pévé) alakítása teszi lehetővé, hanem a konkrét idő mitikussá változtatása is. Minden egyes rí­tus, mint a későbbiek során látni fogjuk, nemcsak szent helyen (amely tehát lényegileg más, mint a profán tér), de szent időben is történik: a „hol volt, hol nem volt" (in illo tempore, ab origine) idejében…

Az archaikus esztétikáknak ugyancsak visszatérő motívuma továbbá az, hogy az „emberi művészet alkotásai, az isteni művészetnek utánzásai" (Aitaréja-bráhmana, VI, 27) – amint Ananda K. Coomaraswamy tanulmányai ragyogóan kimutatták. Érdemes azt is megfontolni, hogy maga az üdvözültség, az eudaimonia is az isteni állapot utánzása, arról az enthusziaszmoszról nem is beszélve, amelyet az ember a lelkében teremt azáltal, hogy az istenek in illo tempore véghezvitt cse­lekedeteit ismétli meg (a dionüszoszi orgiák­ban stb.): „… az isten tevékenysége, ami pe­dig boldogságban mindent felülmúl, nem is lehet más, mint elmélkedő tevékenység. Az emberi tevékenységek között is az a tevékeny­ség nyújtja tehát a legnagyobb boldogságot, amely evvel a legközelebbi rokonságban van." (Arisztotelész: Nikomakhoszi etika, 1178 b, 21.) Platón azt kívánja, hogy „lehetőség szerint minél hasonlóbbá váljunk az istenhez" (Theaitétosz, 176 b), és Aquinói Szent Tamás szerint is „az ember tökéletessége Istenhez való hasonlatosságában van" (haec hominis est perfectio, similitudo Dei).

…az építési rítusokat azzal magyaráztuk, hogy a teremtés cselekedetét ismétlik. E rítusokból kisejlő elgondolás szerint semmi nem maradhat meg, hacsak nem telítődik „lélekkel", ha­csak nem kap „animát" valamely áldozat árán. A világ teremtésekor bemutatott áldozat tehát az építési rítus előképe. S valóban, egyes archaikus kozmogóniák szerint a káoszt szimbolizáló őseredeti szörny (Tiámat) vagy a kozmikus óriás (Imir, Pan-Ku, Purusa) feláldozása teszi lehetővé a világ létrejöttét.

A Brihadáranjaka upanisad egyesülesi rítusa révén a nemzés kozmikus méretű, az istenek egész sorát mozgósító hierogámiává lényegül át. […] Didó dühödt viharban ünnepli nászát Aeneasszal. (Aeneis., IV, 160.) Egybekelésük így egyidejű az elemekével, az ég ugyanis, átölelve meny­asszonyát, életet adó esőt ont a földre. A görög házassági szertartások Zeusz Hérával való titkos egyesülésének példáját követik. (Paszaniasz, II, 36, 2.) Szicíliai Diodórosz elbeszélése szerint a krétai sziget lakói a hierogámiát utánozták, másként szólva, a szertartásos egyesülést az in illo tempore megtörtént őseredeti esemény igazolta. […] Voltaképpen minden emberi nász a hierogámiában, az elemek kozmikus egyesülésében kapja meg mintáját és egyben igazolását.

A koreografált lépések mintái az ember profán létén kívülről származnak. A tánc tehát – akár a totem – vagy emblematikus állat, akár a csillagok mozgását utánozza, akár valamely rítus alkotórésze (útvesztőjárás, szökellések, kegyszerekkel bemutatott gesztusok) – mindig archetipikus mozdulatot utánoz, vagy mitikus pillanatot idéz föl. Egyszóval ismétlés, következésképpen az illud tempus, „ama napok" újraérvényesítése.