A ​szent és a profán 103 csillagozás

A vallási lényegről
Mircea Eliade: A szent és a profán Mircea Eliade: A szent és a profán Mircea Eliade: A szent és a profán Mircea Eliade: A szent és a profán Mircea Eliade: A szent és a profán

Mircea ​Eliade a vallást, ezt a szimbolikus létgyakorlatot tekinti a különböző kultúrák közötti közvetítő elemnek. Kutatásai mindenekelőtt azokra a nyelvi fordulatokra, illetve magatartásmintákra irányulnak, melyek egy valahai, illetve jövőbeni kulturális egyneműséget idéznek-ígérnek. Számára a vallásban az emberi lényeg mutatkozik meg, amely antropológiai sajátja minden halandónak, s úgy véli, az istenhit elegyítő vonzereje képes megszüntetni a kultúrfokok egyenetlenségeit. Eliade szerint a kultúra az egyén lelki jelenléte a mindenségben; az „örök visszatérés" hitéből az egzisztenciális egység visszaszerzésének reményét merítheti az individuum. Vallástörténeti kutatásaiban a lét egyneműségének mitikus hagyományát akarja újjáteremteni. Mircea Eliade 1907-ben született. A bukaresti, majd a kalkuttai egyetemen tanult filozófiát, történelmet és néprajzot. Rövid időre egyetemi oktatóként visszatért Romániába, majd az Antonescu-rezsim képviseletében diplomáciai szolgálatot teljesített… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1957

Tartalomjegyzék

A következő kiadói sorozatokban jelent meg: Mérleg Európa · Helikon Zsebkönyvek Helikon

>!
Helikon, Budapest, 2022
216 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789636200480
>!
Helikon, Budapest, 2019
216 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634792994 · Fordította: Berényi Gábor, M. Nagy Miklós
>!
Helikon, Budapest, 2014
164 oldal · ISBN: 9789632275444 · Fordította: Berényi Gábor

5 további kiadás


Enciklopédia 8


Kedvencelte 20

Most olvassa 23

Várólistára tette 107

Kívánságlistára tette 100

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

Timár_Krisztina I>!
Mircea Eliade: A szent és a profán

Mircea Eliade: A szent és a profán A vallási lényegről

Újraolvasás vége. Életem első Eliade-kötete volt annak idején. Amilyen kis rövid, zsebkönyv méretű írásocska, pont olyan óriási műveltséganyaggal van megírva. Kétszáz oldalas esszé arról, hogy hogyan gondolkodik a világról a vallásos és a nem vallásos ember. Akármelyik kategóriába tartozol, biztosíthatlak: fog neked is újat mondani. Vagy éppen olyasmit, amit mindig is tudtál, de soha nem gondoltál bele, és éppen ezért soha meg sem fogalmaztad saját magad számára sem.

Részletes írásom a blogon:
https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/2022/10/07/szimbolumo…

>!
Európa, Budapest, 1987
230 oldal · ISBN: 9630742535 · Fordította: Berényi Gábor
1 hozzászólás
Kuszma>!
Mircea Eliade: A szent és a profán

Mircea Eliade: A szent és a profán A vallási lényegről

Eliade-t csak kortyonként lehet ízlelgetni, mert igencsak tömény, úgy viszont remekül kiadja az ízét. Én minden kisebb egység után legszívesebben cigarettaszünetet tartottam volna, megemésztendő az olvasottakat, de ez sem egészségügyi, sem anyagi okokból nem volt ajánlatos. Mindenesetre ilyen rövid terjedelemben így összefoglalni a szakralitás jelenlétét mindennapjainkban, hát ez igazán bravúros.

Ha két dolgot kéne kiemelnem: 1.) Eliade úgy tud beszélni a vallásos élmény mibenlétéről, hogy az még egy ateista számára is elfogadható. A szenthez való viszonyulást emberi gondolkodás-konstrukcióként tálalja, ami a valóság dekódolásának egyik, de nem egyedül lehetséges útja. 2.) Valahogy úgy tud vallástörténeti megállapításokat tenni, hogy mondatait evidensnek érzem, olyasvalaminek, ami akár nekem is eszembe juthatott volna. (Közben meg hogy juthatott volna eszembe, persze, amikor még egy kaddist se tudnék megkülönböztetni egy navajo sámán termékenységénekétől!) Akadhat, aki ezt hibának érzi, szerintem viszont elképesztő adomány.

8 hozzászólás
Cukormalac P>!
Mircea Eliade: A szent és a profán

Mircea Eliade: A szent és a profán A vallási lényegről

Egyetemi ajánlott olvasmánylistán szerepelt művelődéselmélet tárgyból és hát mint egyetlen még beszerezhető, valamint tematikáját tekintve elfogadható darab csaptam le rá, mindenféle prekoncepció és remény nélkül. Mivel a feldolgozásával vizsgát lehet kiváltani, hülye lettem volna nem lecsapni rá. Gondoltam, legfeljebb nem leszünk barátok, nagy ügy…

Az olvasás során döbbentem rá, hogy tulajdonképpen mindig is érdekeltek ilyen és ehhez hasonló fejtegetések, csak még magamnak sem mertem bevallani, szóval ennél profánabbnak már nem is bizonyulhatnék. Viszont minden, amit leír, még az ilyen földhöz ragadt figura számára is világosan érthető, folyamatos (ön)reflexiót követel, újabb és újabb horizontokat nyit meg, folyamatos gondolkodásra késztet, nem utolsó sorban pedig rettentően olvasmányos és érdekes, mert orvul a gondolataidba lopózva hozza közel azt amiről nem is gondolnád, hogy mennyire közel hozható.

Kicsit féltem tőle, de be kell látnom, hogy alapmű. Ettől még persze nem fogok megtérni, elvégre nem is ez volt az elvárás, de örülök annak, hogy tágult egy kicsit a látóköröm. A vége miatt viszont haragszom, mert tulajdonképpen egy nagyon fontos témát, kérdést hagy nyitva, alaposan belém rakva ezzel az ideget. Sebaj, legalább lesz miből felépíteni a beadandó feladatot.

>!
Helikon, Budapest, 2019
216 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634792994 · Fordította: Berényi Gábor, M. Nagy Miklós
Dénes_Gabriella>!
Mircea Eliade: A szent és a profán

Mircea Eliade: A szent és a profán A vallási lényegről

Valamikor teológiai, majd később vallástudományi tanulmányaim alatt jó szolgálatott tett nekem Eliade atyánk. Nagyon lenyűgözött, hogy kilát a burokból, amiből sokan nem, és kulturális, illetve világvallási párhuzamokat hoz, hogy lássunk.
Jelen könyv is nagy segítségére lehet a gondolkodni akarónak – de szerintem ez közel sem a legjobb műve. Szó, ami szó, nem lehet csak úgy olvasni, mint egy regényt – összpontosítást követel és önreflexiót.
Meglepődtem, hogy kiadták a zsebkönyvek között. (És örülök is neki, mert nem tudok az antikvár példányokért csilliókat fizetni. Nem, mintha nem érné meg.)

Inpu>!
Mircea Eliade: A szent és a profán

Mircea Eliade: A szent és a profán A vallási lényegről

Gondolatébresztő és inspiráló olvasmány, mint általában az összes Eliade tanulmány. Megéri elolvasni. A történettudományban eltöltött kis idő után azonban egyfajta egészséges szkepszis alakul ki az emberben az összehasonlító vallási stúdiumokkal szemben. Ez akár a behaviorizmus versus kulturális meghatározottság szembeállításának végletéig is vezethetne bennünket, noha erre semmi szükség nincsen: mindössze annak fel- és elismeréséről van szó, hogy az egyes kulturális képződmények látszólagos hasonlósága csak nagyon szigorú történeti kritériumok teljesülése mellett fogadható el ontológiai egyenértékűségnek. Persze ez legyen az olvasó feladata és problémája, legyen az ő felelőssége, hogy miként és mire veszi igénybe az összehasonlító vallástörténet eredményeit. Eliade írása – hangsúlyozottan csupán bevezetésnek szánva egy összetett és bonyolult kérdéskörbe – ezenkívül nyíltan elfogult a homo religiosus, azaz a vallásos ember világlátása javára a profán emberével szemben. Ez kissé zavaró, éppúgy, mint a kifejtés rendkívül redundáns stílusa. Az állandóan visszatérő, dogmatikusan agyonszajkózott tételmondatok Eliade mondandóját erősen „szájbarágóssá” teszik, ami egyfelől hasznos, hiszen szinte belevésődik az olvasó agyába, másfelől egyesek számára kifejezetten bosszantó is lehet. Remélem, senkit nem tévesztettem meg a kritikus megjegyzésekkel: ez egy remek könyv és nagy olvasmányélmény.

Lali P>!
Mircea Eliade: A szent és a profán

Mircea Eliade: A szent és a profán A vallási lényegről

Nagyon régóta megvan, többször elolvastam valameddig, de csak most végig.
Kétségkívül érdekes, elgondolkodtató könyv, bár ma már nagy része félig-meddig közhely az ilyesmiket olvasók számára. (Annak idején nyilván frissebbnek tűnt.)
Azt, hogy ebből részleteiben mi állja meg napjainkban a gyakorlatban is a helyét, nyilván nem tudok nyilatkozni, nem szakmám. Meg hát a lényege – legalábbis az én számomra – nem a ténylegesen bizonyítható hipotézisek száma, hanem az egész vallástörténethez való hozzáállása.
Például az egyik legfontosabb tétele az, hogy a „szent” a tudat struktúrájának egyik eleme, nem pedig e tudat történetének állomása. (Ez egyébként a háromkötetes vallástörténetének az előszavából való, de ebben a könyvben is így ír erről.)
Már ezért a mondatért érdemes volt elolvasni.
Más nyelven, de Jung is ezt mondja (a maguk módján mindketten tulajdonképpen misztikusak voltak, a szó alatt a világhoz való hozzáállást, gondolkodási minőséget értve). Jung a páciensein keresztül azt tapasztalta, hogy az emberi lélekben van egy középponti hely, ahová leginkább az isten fogalma illeszkedik. És hogy sok probléma származik abból, ha arra a helyre valami kevésbé nemes, netalán nemtelen dolog kerül.
Eliade tökéletesen leírja a kis könyv utolsó fejezetében, hogy például a kommunizmus eszméje milyen vallási mintákat tartalmaz.
Abban azért elég biztos vagyok, hogy Eliade szemezgetett a tengersok mítoszból, népszokásból, régészeti leletből a maga javára. Ettől függetlenül nagy léptékű gondolkodónak tartom.
Egyénként a szent és a profán különválasztása leginkább dialektikusan közelíthető meg szerintem. Nem gondolom ugyanis, hogy a régmúlt emberének léte és lelke teljesen és kizárólag csak vallási létként értelmezhető.
Arra pedig maga Eliade mutat rá, hogy olyan, hogy profán, valójában nincsen.
Minden mögött ott van az a bizonyos ősi gondolati, lelki struktúra, még akkor is, ha valaki az istenek helyett az anyag és/vagy a tudomány mindenhatóságában hisz.
***
Egy igazi evolúciós pszichológiára azért vevő lennék, ahol is azt vizsgálják, hogy például a vallás elemei miből fejlődtek ki, miért jelentek meg, miért univerzálisak az egész földön?
Vagyis hogy a vallás létrejötte milyen lelki, pszichikai evolúció eredménye.

4 hozzászólás
somogyiréka>!
Mircea Eliade: A szent és a profán

Mircea Eliade: A szent és a profán A vallási lényegről

Valószínűleg ennél a könyvnél csöndben kéne maradnom, de mégsem megy. Mint ahogy nem írok elemzést fizikai szakkönyvekről, a vallástörténész nézetei sem az én asztalom.
Ez nekem túl száraz, tankönyvszerű. Azok a szakácskönyvek, jutnak eszembe, melyek ételeinek elkészítéséhez olyan alapanyagok kellenek, amelyeket tuti nem tudok beszerezni, így maradnak csak a fotók, és csorog a nyálam, de nem mutatnak utat igazán hozzájuk.
Én meg épp éhes és szomjas vagyok, ez a könyv meg engemet nem csillapít.
Akkor miért is kezdtem bele? No mert olyan szépen kezdi, bíztam benne, hátha: „az ember tud a szentről, mely megnyilatkozik.” És akkor én innentől semmire másra nem vágytam, csak erre az ismeretlenre, amit na jó, egye fene, hívjon Eliade szentnek. Bár nekem még pont ez a szó is túl sok.
..hogy mutassa meg, égesse belém, mosson át vele, ne beszéljen félre..persze elfelejtettem, hogy a könyv címe Szent és profán. Tehát itt van a másik oldal is, a szenttől mentes, a csak élet, az istenitől megfosztott. Erről szól hát a könyv másik fele.
Szóval, rendben van itt minden, az író pontos-fontos körképet ad az időbe veszett isteni és istentől mentes időről. Számtalan történelmi példával fűszerez, okos, majdnem semmi kifogásom. Csak én ebben a témában nem képeket szeretek nézegetni,hanem egy jó nagyot harapni, és élvezni, és eltűnni benne teljesen..
És még egy bajom van. Ami időbe veszett az nem valóságosan „szent”. Ami tényleg „szent” azt nem érinti idő, tehát nem értem, Eliade miért zárja időbe. Nincs szent idő meg nem szent idő.
(de mivel valószínű máshonnan nézzük ezt az egészet, ezért nem is bonyolódnék bele, ő arra , én erre..)

Kallós P>!
Mircea Eliade: A szent és a profán

Mircea Eliade: A szent és a profán A vallási lényegről

Az ehhez hasonló műveket rendszerint hajlamos vagyok valamiféle fenkölt, bizalmas, ősi kultikus teremtéshimnuszként értelmezni melyek utalnak valamiféle mégősibb nagy közös multikultúrális –akár multidimenzionális, de euklidészi– szálra a mindenséggel és mindenféle izgalmas nyálkás (vagy szőrös) pici (vagy marha nagy) pöttyös izékkel (Terry Pratchett után szabadon). Majd (már) azzal a kellemes bezsergető érzéssel a tarkómon bezárom (bezártam) a könyvet, de még elolvasgatom a kötet értékeléseit, s rendszerint Tímár Krisztina blogbejegyzéseitől lehűtve, kijózanítva elmerengek az olvasottakon s két lábbal ráállva a Hahn István fémjelezte profán fundamentumra (ez is euklidészi csak sík kicsit), bontok egy üveg száraz Tempranillót (egy kocka Tibi csokival), Eliade kötetét pedig egyazon lendülettel rakom a vitrines könyvszekrényem „benyalták az LSD-s bélyeget” szekciójába Graham Hanckock, E.V. Daniken és a mindentvivő Várkonyi Nándor mellé (Zecharia Sitchint elvből nem a tizenkettedik bolygó óta). A bőkkenő itt is az ami oly sokaknál, ugyanazokat a víziókat látják vagy egyazon bélyegről nyaltak? Itt szerintem talán a legkevesebb probléma az, hogy hogyan értelmezzük azt ahogy tekergeti (az téren és időn túli végső létező) Brahman az euklidészi tér sarkait önmagába az idő végtelenjét használva csini csomagolópapírnak majd tűnik el a balfenéken és hagyja kissebb félistenekre (paleoasztronautákra?) a teremtés befejezését. Újra és újra és újra) Ide pedig képzelj egymással szemben két tükröt köztük az újra szót kirakva olyan színes műanyag (az a törős kínai tudod, de tudod te) mágneses tapadós betűkből. Illetve az, hogy hogyan értelmezzük a profánt mint olyat illetve a nagyon izgalmasan csengő hierophaniat mint olyat. És különben is, mihez képest szakrális a szakrális egy deszakralizált világban? Ki mondja meg a tutit? Ha van olyan egyáltalán. Ez a kötet is rövid úton vezetett el egyfajta látens paleoasztronautikus ősvízióhoz, szakrális köntösbe állítva azt (szigorúan ellenfényben ugye, mert még ráismernék). Olvastam már ilyet valahol? Nos igen! :D Amire tökéletes a kötet az az a tény, hogy rengeteg további izgalmas forrásanyagra történő utalás rejlik itt is az értékelések közt (bár csak a fent említett LSD-és (vagy LS-DÉS?) szekcióm gazdagítása végett is). S talán valahol valaki végre véletlenül elvakerálja a frankót még itt a sitten, mielőtt szabadul :D (rejtett utalás a papírkutyárkra :D). Nem utolsó sorban betekenintést nyerhetünk abba is, hogyan készülnek a jó Fantasyk. ;) Lehet kicsit sok volt az a három kötet Terry Pratchett koronvilág így egyhúzásra.

2 hozzászólás
Nicole_Kinney I>!
Mircea Eliade: A szent és a profán

Mircea Eliade: A szent és a profán A vallási lényegről

Ez nekem nagyon elvont volt, ennyire nem vagyok hittudós… Restellem, de sokszor nem is értettem, amit olvasok, untatott, csak átszenvedtem magam rajta, hogy meglegyen Románia is.

Kantele>!
Mircea Eliade: A szent és a profán

Mircea Eliade: A szent és a profán A vallási lényegről

Jaj, Eliade, mi legyen most?
Ahogy az egyik lentebbi véleményező is említette, ha valaki kicsit belemerül az összehasonlító vallástörténetbe és kialakul benne az egészséges kétkedés akkor ennél a könyvnél nagyon húzni fogja a száját.
Sajnos velem is ez történt. Amikor talán másfél évvel ezelőtt először a kezembe fogtam oda és vissza voltam attól, hogy milyen zseniális és milyen fantasztikus összefüggések vannak benne és én ilyet még soha…
Aztán elkezdtem olvasni mást is. Eliade a szakma egyik alapítója, nem egy alapkifejezést az ő nevéhez köthetünk, csak ezeket annyira nem tisztázza le. Zseniális összefüggéseket fedez fel, csak ezeket sem tisztázza le.
Szóval akkor röviden sorolnám a problémáim, mert annak ellenére, hogy zseniális könyv van (sajnos) pár hibája.
– Egy idő után az emberben kialakul az érzés, hogy Eliade csak körbejárt a könyvtárban, leszedett mindent amihez hozzáfért és kiszemezgette azokat, amik passzoltak. Ugyanis terepen nem nagyon volt, így könnyű elsiklani olyan dolgok felett, amiket mondjuk Durkheim, van Gennep vagy mások részletesebben kifejtenek. (Oké, ők sem voltak terepen. De a lényeg, hogy nehéz úgy rítusokról írni, ha az ember sosem látta őket.)
– Eliade is abban a tipikus „mi” és „ők” stílusban fogalmaz, ami számomra sokszor ellenszenvessé teszi a vallásokhoz kapcsolódó szakirodalmat, miszerint vannak a primitív népek, akik ezt meg ezt csinálják ÉS bezzeg vagyunk mi.
– És most jön, ami számomra a legnagyobb lehúzója a könyvnek: tárgyi tévedések. Mert vannak. Eliade sokszor tévesen utal mitológiákra (pl. a mezopotámiaknál konkrétan összekevert isteneket), amikor pedig olyan elemzésekbe futott bele (ha jól emlékszem a kozmikus vallásoknál és a tengelyeknél), amik világos, csillagászatilag leellenőrizhető adatokat követelnek meg, nos, ott konkrétan ezeket elmulasztotta. Így került például az egyik térítő pár országgal arrébb.
Ennek ellenére nem vitatom, hogy az egyik legnagyobb hatású mű és fantasztikus alapokat helyezett le, de érdemes egy adagnyi szkepticizmussal kezelni, mert hát, sántít pár dolog.


Népszerű idézetek

Kuszma>!

A modern nem vallásos ember új léthelyzetet vállal magára. Csakis a történelem alanyának és cselekvőjének tekinti magát; s megtagadja a transzcendenciát. Másként kifejezve, semmiféle emberi mivoltot nem fogad el a különböző történelmi helyzetekben felismerhető emberi berendezkedéseken kívül. Az ember önmaga alkotója, s csak abban a mértékben lehet valóban az, amennyiben deszakralizálja önmagát és a világot. A szakrális áll közte és szabadsága között. Nem képes önmagává válni, amíg teljesen meg nem fosztja magát a misztikumtól. Nem lehet önmagában szabad, amíg meg nem ölte a legutolsó istent is.
Nem feladatunk itt megtárgyalni ezt a filozófiai beállítottságot. Csak annyit szögezünk le, hogy a modern, vallástalan ember tragikus létezést vállal magára, s egzisztenciális választása nincs híján a nagyságnak. De ez a vallástalan ember a homo religiousból keletkezett; azokból a helyzetekből fejlődött ki, amelyekben ősei éltek. […] Más szavakkal, a profán ember, akár akarja, akár nem, még mindig őrzi magában a vallásos ember viselkedésének nyomait, csakhogy ezek a nyomok meg vannak fosztva vallási jelentésüktől. Akármit tesz, örökös.

146. oldal

Mircea Eliade: A szent és a profán A vallási lényegről

8 hozzászólás
aled>!

Ha sehol sem mutatkozik jel, akkor az emberek előteremtik azt…

Mircea Eliade: A szent és a profán A vallási lényegről

aled>!

A szent idő lényegénél fogva visszafordítható; voltaképpen mitikus ősidő, amelyet újból jelenvalóvá tesznek. […] visszatalálunk a szent idő első jelentkezéséhez, ahogy az ab origine, in illo tempore beteljesedett.

Mircea Eliade: A szent és a profán A vallási lényegről

Kapcsolódó szócikkek: idő · rítus · ünnep
Kuszma>!

Az örök visszatérésre vonatkozó ősi és régi keleti vallásokhoz és az Indiában és Görögországban kialakult mitikus, filozófiai elképzelésekhez képest a zsidóság alapvető újdonságot hozott. A zsidóság számára az időnek kezdete és vége van. Meghaladják a ciklikus idő eszméjét. Jahve, eltérően más vallások isteneitől, már nem egy kozmikus, hanem egy megfordíthatatlan történelmi időben nyilvánul meg. […] Tettei személyes beavatkozások a történő történelembe; mély értelmük egyedül az ő népe, az általa kiválasztott nép számára tárul fel. A történelmi esemény ezzel új dimenziót nyer: teophániává válik.
A kereszténység még tovább megy a történelmi idő értékelésében. Amióta Isten testté vált, tehát történelmileg meghatározott, emberi létezést öltött, a történelem megszentelhetővé lett.

80. oldal

Mircea Eliade: A szent és a profán A vallási lényegről

2 hozzászólás
Kuszma>!

Marx újra felfedezte és továbbfejlesztette az ázsiai-mediterrán világ egyik nagy eszkatologikus mítoszát: az igazak (a „kiválasztottak”, a „felkentek”, az „ártatlanok”, az „apostolok” – korunkban a proletariátus) megváltó szerepét, akiknek szenvedései arra hivatottak, hogy megváltoztassák a világ ontológiai állapotát. Az osztály nélküli társadalmat és a történelmi feszültségek belőle fakadó eltűnését már pontosan leírja az aranykor mítosza, amely e korban számos hagyomány szerint a történelem kezdetét és végét látja. Marx ezt a tiszteletre méltó mítoszt egy teljesen zsidó-keresztény messiásideológiával bővítette: gondoljunk csak arra, milyen profetikus és szoteriológiai szerepet szán a proletariátusnak, s gondoljunk a jó és a rossz közötti végső harcra; ezt minden további nélkül a Krisztus és Antikrisztus közötti apokaliptikus harccal azonosíthatjuk, amelyből természetesen az előbbi kerül ki győzedelmesen.

149. oldal

Mircea Eliade: A szent és a profán A vallási lényegről

6 hozzászólás
>!

Az ember éppúgy lakik önnön testében, ahogy valamely házban vagy a kozmoszban, amelyet saját magának teremtett.

147. oldal

Mircea Eliade: A szent és a profán A vallási lényegről

aled>!

A szilárd pont, a 'középpont' felfedezése vagy projekciója a világteremtéssel azonosul; […] a rituális tájékozódásnak és valamiféle szent tér felépítésének világteremtő jelentősége van. […] A küszöb, a két létezési mód, a profán és a vallásos közötti szakadékot is jelzi. Egyszerre az a korlát, választóvonal, határ, amely a két világot elválasztja, és az a paradox hely is, amelyen e két világ találkozik, és amelyen létrejöhet az átmenet a profánból a szakrális világba.

Mircea Eliade: A szent és a profán A vallási lényegről

Kapcsolódó szócikkek: küszöb
szökött_csincsilla>!

A kő minden másnál inkább van, mindig önmaga marad, nem változik. Lényének változatlanságával és abszolút voltával megdöbbenti az embert, és analógiás következtetés alapján a lét változhatatlanságát és abszolút voltát nyilvánítja ki előtte. A vallási élményben a kő sajátos létmódja valamilyen abszolút létezést nyilvánít ki az embernek, amely idő feletti, és amelyet a valamivé válás nem érinthet.

131. oldal

Mircea Eliade: A szent és a profán A vallási lényegről

aled>!

A tűzoltár emelésével Agni jelenvalóvá válik, és ezzel létrejön a kapcsolat az istenek világával: az oltártér szent térré válik. A rituálé jelentése azonban még összetettebb. Csak ha összes részletét figyelembe vesszük, akkor értjük meg, miért jelent valamely terület megszentelése kozmikussá tételt. Az Agni-oltár emelése nem egyéb, mint a teremtés mikrokozmikus méretekben történő megismétlése.

Mircea Eliade: A szent és a profán A vallási lényegről

Kapcsolódó szócikkek: rítus
Lali P>!

A vallásos ember létre szomjúhozik.

58. oldal

Mircea Eliade: A szent és a profán A vallási lényegről


Hasonló könyvek címkék alapján

Puskás Ildikó: Istenek tánca
Kákosy László: Az ókori Egyiptom története és kultúrája
James G. Frazer: Az aranyág
Ipolyi Arnold: Magyar mythologia I-II.
D. R. McElroy: A világ szimbólumai
Pogányság története
Hoppál Mihály: Sámánok Eurázsiában
Bottlik Zsolt (szerk.): Etnikai földrajzi kutatások a Kárpát-Balkán régióban
Bottlik Zsolt (szerk.): Etnikai földrajzi kutatások Köztes-Európában
Kőszegi Margit – Barta Géza – Illés Tamás – Berki Márton (szerk.): Etnikai földrajzi kutatások a posztszovjet térségben