A ​szent és a profán 54 csillagozás

A vallási lényegről
Mircea Eliade: A szent és a profán Mircea Eliade: A szent és a profán Mircea Eliade: A szent és a profán Mircea Eliade: A szent és a profán

Mircea ​Eliade a vallást, ezt a szimbolikus létgyakorlatot tekinti a különböző kultúrák közötti közvetítő elemnek. Kutatásai mindenekelőtt azokra a nyelvi fordulatokra, illetve magatartásmintákra irányulnak, melyek egy valahai, illetve jövőbeni kulturális egyneműséget idéznek-ígérnek. Számára a vallásban az emberi lényeg mutatkozik meg, amely antropológiai sajátja minden halandónak, s úgy véli, az istenhit elegyítő vonzereje képes megszüntetni a kultúrfokok egyenetlenségeit. Eliade szerint a kultúra az egyén lelki jelenléte a mindenségben; az „örök visszatérés" hitéből az egzisztenciális egység visszaszerzésének reményét merítheti az individuum. Vallástörténeti kutatásaiban a lét egyneműségének mitikus hagyományát akarja újjáteremteni. Mircea Eliade 1907-ben született. A bukaresti, majd a kalkuttai egyetemen tanult filozófiát, történelmet és néprajzot. Rövid időre egyetemi oktatóként visszatért Romániába, majd az Antonescu-rezsim képviseletében diplomáciai szolgálatot teljesített… (tovább)

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Mérleg sorozat

>!
Helikon, Budapest, 2014
164 oldal · ISBN: 9789632275444 · Fordította: Berényi Gábor
>!
Európa, Budapest, 2009
218 oldal · ISBN: 9789630787864 · Fordította: Berényi Gábor
>!
Európa, Budapest, 1999
230 oldal · ISBN: 9630765942 · Fordította: Berényi Gábor

3 további kiadás


Kedvencelte 14

Most olvassa 16

Várólistára tette 34

Kívánságlistára tette 27


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
Mircea Eliade: A szent és a profán

Mircea Eliade: A szent és a profán A vallási lényegről

Eliade-t csak kortyonként lehet ízlelgetni, mert igencsak tömény, úgy viszont remekül kiadja az ízét. Én minden kisebb egység után legszívesebben cigarettaszünetet tartottam volna, megemésztendő az olvasottakat, de ez sem egészségügyi, sem anyagi okokból nem volt ajánlatos. Mindenesetre ilyen rövid terjedelemben így összefoglalni a szakralitás jelenlétét mindennapjainkban, hát ez igazán bravúros.

Ha két dolgot kéne kiemelnem: 1.) Eliade úgy tud beszélni a vallásos élmény mibenlétéről, hogy az még egy ateista számára is elfogadható. A szenthez való viszonyulást emberi gondolkodás-konstrukcióként tálalja, ami a valóság dekódolásának egyik, de nem egyedül lehetséges útja. 2.) Valahogy úgy tud vallástörténeti megállapításokat tenni, hogy mondatait evidensnek érzem, olyasvalaminek, ami akár nekem is eszembe juthatott volna. (Közben meg hogy juthatott volna eszembe, persze, amikor még egy kaddist se tudnék megkülönböztetni egy navajo sámán termékenységénekétől!) Akadhat, aki ezt hibának érzi, szerintem viszont elképesztő adomány.

8 hozzászólás
>!
Inpu
Mircea Eliade: A szent és a profán

Mircea Eliade: A szent és a profán A vallási lényegről

Gondolatébresztő és inspiráló olvasmány, mint általában az összes Eliade tanulmány. Megéri elolvasni. A történettudományban eltöltött kis idő után azonban egyfajta egészséges szkepszis alakul ki az emberben az összehasonlító vallási stúdiumokkal szemben. Ez akár a behaviorizmus versus kulturális meghatározottság szembeállításának végletéig is vezethetne bennünket, noha erre semmi szükség nincsen: mindössze annak fel- és elismeréséről van szó, hogy az egyes kulturális képződmények látszólagos hasonlósága csak nagyon szigorú történeti kritériumok teljesülése mellett fogadható el ontológiai egyenértékűségnek. Persze ez legyen az olvasó feladata és problémája, legyen az ő felelőssége, hogy miként és mire veszi igénybe az összehasonlító vallástörténet eredményeit. Eliade írása – hangsúlyozottan csupán bevezetésnek szánva egy összetett és bonyolult kérdéskörbe – ezenkívül nyíltan elfogult a homo religiosus, azaz a vallásos ember világlátása javára a profán emberével szemben. Ez kissé zavaró, éppúgy, mint a kifejtés rendkívül redundáns stílusa. Az állandóan visszatérő, dogmatikusan agyonszajkózott tételmondatok Eliade mondandóját erősen „szájbarágóssá” teszik, ami egyfelől hasznos, hiszen szinte belevésődik az olvasó agyába, másfelől egyesek számára kifejezetten bosszantó is lehet. Remélem, senkit nem tévesztettem meg a kritikus megjegyzésekkel: ez egy remek könyv és nagy olvasmányélmény.

>!
somogyiréka
Mircea Eliade: A szent és a profán

Mircea Eliade: A szent és a profán A vallási lényegről

Valószínűleg ennél a könyvnél csöndben kéne maradnom, de mégsem megy. Mint ahogy nem írok elemzést fizikai szakkönyvekről, a vallástörténész nézetei sem az én asztalom.
Ez nekem túl száraz, tankönyvszerű. Azok a szakácskönyvek, jutnak eszembe, melyek ételeinek elkészítéséhez olyan alapanyagok kellenek, amelyeket tuti nem tudok beszerezni, így maradnak csak a fotók, és csorog a nyálam, de nem mutatnak utat igazán hozzájuk.
Én meg épp éhes és szomjas vagyok, ez a könyv meg engemet nem csillapít.
Akkor miért is kezdtem bele? No mert olyan szépen kezdi, bíztam benne, hátha: „az ember tud a szentről, mely megnyilatkozik.” És akkor én innentől semmire másra nem vágytam, csak erre az ismeretlenre, amit na jó, egye fene, hívjon Eliade szentnek. Bár nekem még pont ez a szó is túl sok.
..hogy mutassa meg, égesse belém, mosson át vele, ne beszéljen félre..persze elfelejtettem, hogy a könyv címe Szent és profán. Tehát itt van a másik oldal is, a szenttől mentes, a csak élet, az istenitől megfosztott. Erről szól hát a könyv másik fele.
Szóval, rendben van itt minden, az író pontos-fontos körképet ad az időbe veszett isteni és istentől mentes időről. Számtalan történelmi példával fűszerez, okos, majdnem semmi kifogásom. Csak én ebben a témában nem képeket szeretek nézegetni,hanem egy jó nagyot harapni, és élvezni, és eltűnni benne teljesen..
És még egy bajom van. Ami időbe veszett az nem valóságosan „szent”. Ami tényleg „szent” azt nem érinti idő, tehát nem értem, Eliade miért zárja időbe. Nincs szent idő meg nem szent idő.
(de mivel valószínű máshonnan nézzük ezt az egészet, ezért nem is bonyolódnék bele, ő arra , én erre..)

>!
Kantele
Mircea Eliade: A szent és a profán

Mircea Eliade: A szent és a profán A vallási lényegről

Jaj, Eliade, mi legyen most?
Ahogy az egyik lentebbi véleményező is említette, ha valaki kicsit belemerül az összehasonlító vallástörténetbe és kialakul benne az egészséges kétkedés akkor ennél a könyvnél nagyon húzni fogja a száját.
Sajnos velem is ez történt. Amikor talán másfél évvel ezelőtt először a kezembe fogtam oda és vissza voltam attól, hogy milyen zseniális és milyen fantasztikus összefüggések vannak benne és én ilyet még soha…
Aztán elkezdtem olvasni mást is. Eliade a szakma egyik alapítója, nem egy alapkifejezést az ő nevéhez köthetünk, csak ezeket annyira nem tisztázza le. Zseniális összefüggéseket fedez fel, csak ezeket sem tisztázza le.
Szóval akkor röviden sorolnám a problémáim, mert annak ellenére, hogy zseniális könyv van (sajnos) pár hibája.
– Egy idő után az emberben kialakul az érzés, hogy Eliade csak körbejárt a könyvtárban, leszedett mindent amihez hozzáfért és kiszemezgette azokat, amik passzoltak. Ugyanis terepen nem nagyon volt, így könnyű elsiklani olyan dolgok felett, amiket mondjuk Durkheim, van Gennep vagy mások részletesebben kifejtenek. (Oké, ők sem voltak terepen. De a lényeg, hogy nehéz úgy rítusokról írni, ha az ember sosem látta őket.)
– Eliade is abban a tipikus „mi” és „ők” stílusban fogalmaz, ami számomra sokszor ellenszenvessé teszi a vallásokhoz kapcsolódó szakirodalmat, miszerint vannak a primitív népek, akik ezt meg ezt csinálják ÉS bezzeg vagyunk mi.
– És most jön, ami számomra a legnagyobb lehúzója a könyvnek: tárgyi tévedések. Mert vannak. Eliade sokszor tévesen utal mitológiákra (pl. a mezopotámiaknál konkrétan összekevert isteneket), amikor pedig olyan elemzésekbe futott bele (ha jól emlékszem a kozmikus vallásoknál és a tengelyeknél), amik világos, csillagászatilag leellenőrizhető adatokat követelnek meg, nos, ott konkrétan ezeket elmulasztotta. Így került például az egyik térítő pár országgal arrébb.
Ennek ellenére nem vitatom, hogy az egyik legnagyobb hatású mű és fantasztikus alapokat helyezett le, de érdemes egy adagnyi szkepticizmussal kezelni, mert hát, sántít pár dolog.

>!
Erdei_Virág 
Mircea Eliade: A szent és a profán

Mircea Eliade: A szent és a profán A vallási lényegről

Számomra roppant elképesztő, hogy hogyan tudott Eliade úgy írni a szent létéről és a profán dolgokról, hogy egyikkel s volt elfogult, egyszer sem foglalt állást, nem vont értékítéletet. Ateista ként, btw.
Olyan képet kapunk a homo religiosus gondolkodásáról és világképéről, ami után tényleg megérthetjük a vallás lényegét, s hogy ez mit is jelent. Nem lehet nem ájtatosan, magasztos érzelmekkel olvasni ezt a könyvet.
Eliade sorok között megbúvó műveltsége és gondolatai megfontoltsága lenyűgöző.

>!
Eta IP
Mircea Eliade: A szent és a profán

Mircea Eliade: A szent és a profán A vallási lényegről

Valahol itt kezdődött vallástörténeti érdeklődésem, és sok szempontból ide is teljesedett ki. Jól megírt könyv, de szakkönyv. Szerintem még csak nem is ismeretterjesztő.

8 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
Kuszma P

Marx újra felfedezte és továbbfejlesztette az ázsiai-mediterrán világ egyik nagy eszkatologikus mítoszát: az igazak (a „kiválasztottak”, a „felkentek”, az „ártatlanok”, az „apostolok” – korunkban a proletariátus) megváltó szerepét, akiknek szenvedései arra hivatottak, hogy megváltoztassák a világ ontológiai állapotát. Az osztály nélküli társadalmat és a történelmi feszültségek belőle fakadó eltűnését már pontosan leírja az aranykor mítosza, amely e korban számos hagyomány szerint a történelem kezdetét és végét látja. Marx ezt a tiszteletre méltó mítoszt egy teljesen zsidó-keresztény messiásideológiával bővítette: gondoljunk csak arra, milyen profetikus és szoteriológiai szerepet szán a proletariátusnak, s gondoljunk a jó és a rossz közötti végső harcra; ezt minden további nélkül a Krisztus és Antikrisztus közötti apokaliptikus harccal azonosíthatjuk, amelyből természetesen az előbbi kerül ki győzedelmesen.

149. oldal

Mircea Eliade: A szent és a profán A vallási lényegről

6 hozzászólás
>!
Kuszma P

A modern nem vallásos ember új léthelyzetet vállal magára. Csakis a történelem alanyának és cselekvőjének tekinti magát; s megtagadja a transzcendenciát. Másként kifejezve, semmiféle emberi mivoltot nem fogad el a különböző történelmi helyzetekben felismerhető emberi berendezkedéseken kívül. Az ember önmaga alkotója, s csak abban a mértékben lehet valóban az, amennyiben deszakralizálja önmagát és a világot. A szakrális áll közte és szabadsága között. Nem képes önmagává válni, amíg teljesen meg nem fosztja magát a misztikumtól. Nem lehet önmagában szabad, amíg meg nem ölte a legutolsó istent is.
Nem feladatunk itt megtárgyalni ezt a filozófiai beállítottságot. Csak annyit szögezünk le, hogy a modern, vallástalan ember tragikus létezést vállal magára, s egzisztenciális választása nincs híján a nagyságnak. De ez a vallástalan ember a homo religiousból keletkezett; azokból a helyzetekből fejlődött ki, amelyekben ősei éltek. (…) Más szavakkal, a profán ember, akár akarja, akár nem, még mindig őrzi magában a vallásos ember viselkedésének nyomait, csakhogy ezek a nyomok meg vannak fosztva vallási jelentésüktől. Akármit tesz, örökös.

146. oldal

Mircea Eliade: A szent és a profán A vallási lényegről

8 hozzászólás
>!
Kuszma P

Az örök visszatérésre vonatkozó ősi és régi keleti vallásokhoz és az Indiában és Görögországban kialakult mitikus, filozófiai elképzelésekhez képest a zsidóság alapvető újdonságot hozott. A zsidóság számára az időnek kezdete és vége van. Meghaladják a ciklikus idő eszméjét. Jahve, eltérően más vallások isteneitől, már nem egy kozmikus, hanem egy megfordíthatatlan történelmi időben nyilvánul meg. (…) Tettei személyes beavatkozások a történő történelembe; mély értelmük egyedül az ő népe, az általa kiválasztott nép számára tárul fel. A történelmi esemény ezzel új dimenziót nyer: teophániává válik.
A kereszténység még tovább megy a történelmi idő értékelésében. Amióta Isten testté vált, tehát történelmileg meghatározott, emberi létezést öltött, a történelem megszentelhetővé lett.

80. oldal

Mircea Eliade: A szent és a profán A vallási lényegről

2 hozzászólás
>!
Kuszma P

„Isten eltávolodásában” valójában az fejeződik ki, hogy az ember egyre nagyobb érdeklődést tanúsít saját vallási, kulturális és gazdasági felfedezése iránt. Mihelyt a primitív embert az élet hierophániái kezdik érdekelni, mihelyt felfedezi a termékeny föld szentségét, és „konkrétabb” (testi, sőt orgiasztikus) vallásos élmények kezdik izgatni, eltávolodik a transzcendens égi istentől.

90. oldal

Mircea Eliade: A szent és a profán A vallási lényegről

4 hozzászólás
>!
Mpattus P

…a vallásos ember mindig arra törekszik, hogy szent univerzumban éljen, következésképpen egész élményvilága másmilyen, mint a vallásos érzés nélküli emberé, azé az emberé, aki deszakralizált világban él.

Mircea Eliade: A szent és a profán A vallási lényegről

>!
Kuszma P

A modern városi keresztényeknek már nincs részük kozmikus liturgiában, annak misztériumaiban, ahogy a természet részt vesz a krisztológiai drámában. Vallásos átélésük már nem nyitott a „kozmosz” felé. Pusztán magánélménnyé változott: az üdvösség olyan probléma, amely az embert és istenét érinti. Az ember jobbik esetben nemcsak isten, hanem a társadalom előtt is felelősséget érez. Ám ebben az esetben ember-isten-történelem komplexumban nincs helye a kozmosznak. Ezért feltehetően már az igazi keresztény sem érzi isten művének a világot.

128. oldal

Mircea Eliade: A szent és a profán A vallási lényegről

9 hozzászólás
>!
Leverkühn

Minden világ az istenek műve, mert vagy közvetlenül azok teremtették, vagy az emberek, akik rituálisan újból véghezvitték, megszentelték, és ezáltal „kozmikussá” tették a teremtés példaadó aktusát. A vallásos ember csak megszentelt világban képes élni, mert csak az ilyen világnak van része a létben, és ezáltal csak ez létezik valóban. A vallásos ember létre szomjúhozik. A lakott világot körülvevő „káosztól” való félelem és a semmitől való rémület szoros kapcsolatban áll egymással. A „világán” kívül fekvő ismeretlen, a kozmikussá nem tett, mert fel nem szentelt tér, amely csupán orientatio és szerkezet nélküli formátlan kiterjedés, ez a profán tér a vallásos ember számára az abszolút nemlétet testesíti meg. Ha ügyetlenségből odatéved, úgy érzi, megfosztották ontikus szubsztanciájától, mintha csak feloldódna a káoszban – végül el kell pusztulnia.

Mircea Eliade: A szent és a profán A vallási lényegről

>!
miss_antrophy

A profán létezésen belül a ember csak az önmaga és a társadalom előtt való felelősséget ismeri. Az ő szemében a világmindenség nem valóságos kozmosz, nem eleven, tagolt egység, hanem egyszerűen a földünkön fellelhet anyagkészletek és természeti energiák összessége, és fő gondja az, hogy ügyetlenségből ne merít; ki ezeket az energiaforrásokat. A primitív ember ezzel szemben mindig kozmikus összefüggésben: helyezkedik. Az ő személyes tapasztalásából sem hiányzik a valódiság és a mélység, de számunkra szokatlan nyelven beszél, és ezért a modern ember szemében a valóditól eltérőnek és gyerekesnek látszik. Voltaképpeni témánkhoz visszatérve: nincs jogunk az eredet szent idejéhez való időszakonkénti visszatérést úgy értelmezni, mint a valóságos világ visszautasítását és mint menekülést az álomba és képzeletbelibe. Ellenkezőleg, mintha ebben is s az ontológiai megszállottság mutatkozna meg, amelyet általában a primitív és ősi társadalmak ember egyik lényeges jellegzetességének tekinthetünk.
Az eredet idejébe való visszatérés kívánsága azt a kívánságot is jelenti, hogy újból felleljék isten jelenlétét, s azt a vágyat is, hogy visszalépjenek abba az erős, friss és tiszta világba, amely az idők kezdetén létezett. Egyszerre szomjúhozás a szentre, és honvágy a lét után. Egzisztenciális síkon ez annak bizonyosságában nyilvánul meg, hogy az ember újból és újból a lehető legtöbb „eséllyel” kezdheti újra az életet. Ebben nemcsak a létezés optimista szemlélete, hanem a lét korlátlan igenlése is rejlik. A vallásos ember egész magatartásával azt hirdeti, hogy semmi másban nem hisz, mint a létben, és a létben való részvétel számára azt az őskinyilatkoztatást nyújtja, amelynek ő az őrizője. Az őskinyilatkoztatások összességét viszont mítoszai tartalmazzák.

Mircea Eliade: A szent és a profán A vallási lényegről

>!
Mpattus P

…az emberek nem szabadon választhatják a szent helyet, csupán kereshetik, és titokzatos jelek segítségével megtalálhatják.

Mircea Eliade: A szent és a profán A vallási lényegről

>!
Kuszma P

…mert újból kiderül belőle, hogy a vallásos ember másmilyen akar lenni, mint amilyennek „természeti síkon” találja magát, és hogy az eszményi, a mítoszokban kinyilatkoztatott képhez hasonlóvá akar válni. A primitív ember vallásos embereszményre törekszik, és ez a törekvés már magába foglalja a fejlettebb társadalmak valamennyi későbbi etikájának csíráit.

134. oldal

Mircea Eliade: A szent és a profán A vallási lényegről


Hasonló könyvek címkék alapján

Umberto Eco: A rózsa neve
Carsten P. Thiede – Matthew d'Ancona: A keresztfa megtalálása
Schmidt József: Ázsia világossága
Tony Wolf: A görögök
Rajki Zoltán – Szigeti Jenő: Szabadegyházak története Magyarországon 1989-ig
Bánszegi Katalin: Utam Perzsiától Iránig
Farkas Ildikó (szerk.): Ismerjük meg Japánt!
Ariel Toaff: Véres Húsvét
E. M. Cioran: Egy kifulladt civilizációról
E. M. Cioran: A létezés kísértése