A ​szent és a profán 86% 91 csillagozás

Újraolvasás vége. Életem első Eliade-kötete volt annak idején. Amilyen kis rövid, zsebkönyv méretű írásocska, pont olyan óriási műveltséganyaggal van megírva. Kétszáz oldalas esszé arról, hogy hogyan gondolkodik a világról a vallásos és a nem vallásos ember. Akármelyik kategóriába tartozol, biztosíthatlak: fog neked is újat mondani. Vagy éppen olyasmit, amit mindig is tudtál, de soha nem gondoltál bele, és éppen ezért soha meg sem fogalmaztad saját magad számára sem.

Részletes írásom a blogon:
https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/2022/10/07/szimbolumo…

Eliade-t csak kortyonként lehet ízlelgetni, mert igencsak tömény, úgy viszont remekül kiadja az ízét. Én minden kisebb egység után legszívesebben cigarettaszünetet tartottam volna, megemésztendő az olvasottakat, de ez sem egészségügyi, sem anyagi okokból nem volt ajánlatos. Mindenesetre ilyen rövid terjedelemben így összefoglalni a szakralitás jelenlétét mindennapjainkban, hát ez igazán bravúros.

Ha két dolgot kéne kiemelnem: 1.) Eliade úgy tud beszélni a vallásos élmény mibenlétéről, hogy az még egy ateista számára is elfogadható. A szenthez való viszonyulást emberi gondolkodás-konstrukcióként tálalja, ami a valóság dekódolásának egyik, de nem egyedül lehetséges útja. 2.) Valahogy úgy tud vallástörténeti megállapításokat tenni, hogy mondatait evidensnek érzem, olyasvalaminek, ami akár nekem is eszembe juthatott volna. (Közben meg hogy juthatott volna eszembe, persze, amikor még egy kaddist se tudnék megkülönböztetni egy navajo sámán termékenységénekétől!) Akadhat, aki ezt hibának érzi, szerintem viszont elképesztő adomány.

Egyetemi ajánlott olvasmánylistán szerepelt művelődéselmélet tárgyból és hát mint egyetlen még beszerezhető, valamint tematikáját tekintve elfogadható darab csaptam le rá, mindenféle prekoncepció és remény nélkül. Mivel a feldolgozásával vizsgát lehet kiváltani, hülye lettem volna nem lecsapni rá. Gondoltam, legfeljebb nem leszünk barátok, nagy ügy…

Az olvasás során döbbentem rá, hogy tulajdonképpen mindig is érdekeltek ilyen és ehhez hasonló fejtegetések, csak még magamnak sem mertem bevallani, szóval ennél profánabbnak már nem is bizonyulhatnék. Viszont minden, amit leír, még az ilyen földhöz ragadt figura számára is világosan érthető, folyamatos (ön)reflexiót követel, újabb és újabb horizontokat nyit meg, folyamatos gondolkodásra késztet, nem utolsó sorban pedig rettentően olvasmányos és érdekes, mert orvul a gondolataidba lopózva hozza közel azt amiről nem is gondolnád, hogy mennyire közel hozható.

Kicsit féltem tőle, de be kell látnom, hogy alapmű. Ettől még persze nem fogok megtérni, elvégre nem is ez volt az elvárás, de örülök annak, hogy tágult egy kicsit a látóköröm. A vége miatt viszont haragszom, mert tulajdonképpen egy nagyon fontos témát, kérdést hagy nyitva, alaposan belém rakva ezzel az ideget. Sebaj, legalább lesz miből felépíteni a beadandó feladatot.

Valamikor teológiai, majd később vallástudományi tanulmányaim alatt jó szolgálatott tett nekem Eliade atyánk. Nagyon lenyűgözött, hogy kilát a burokból, amiből sokan nem, és kulturális, illetve világvallási párhuzamokat hoz, hogy lássunk.
Jelen könyv is nagy segítségére lehet a gondolkodni akarónak – de szerintem ez közel sem a legjobb műve. Szó, ami szó, nem lehet csak úgy olvasni, mint egy regényt – összpontosítást követel és önreflexiót.
Meglepődtem, hogy kiadták a zsebkönyvek között. (És örülök is neki, mert nem tudok az antikvár példányokért csilliókat fizetni. Nem, mintha nem érné meg.)

Gondolatébresztő és inspiráló olvasmány, mint általában az összes Eliade tanulmány. Megéri elolvasni. A történettudományban eltöltött kis idő után azonban egyfajta egészséges szkepszis alakul ki az emberben az összehasonlító vallási stúdiumokkal szemben. Ez akár a behaviorizmus versus kulturális meghatározottság szembeállításának végletéig is vezethetne bennünket, noha erre semmi szükség nincsen: mindössze annak fel- és elismeréséről van szó, hogy az egyes kulturális képződmények látszólagos hasonlósága csak nagyon szigorú történeti kritériumok teljesülése mellett fogadható el ontológiai egyenértékűségnek. Persze ez legyen az olvasó feladata és problémája, legyen az ő felelőssége, hogy miként és mire veszi igénybe az összehasonlító vallástörténet eredményeit. Eliade írása – hangsúlyozottan csupán bevezetésnek szánva egy összetett és bonyolult kérdéskörbe – ezenkívül nyíltan elfogult a homo religiosus, azaz a vallásos ember világlátása javára a profán emberével szemben. Ez kissé zavaró, éppúgy, mint a kifejtés rendkívül redundáns stílusa. Az állandóan visszatérő, dogmatikusan agyonszajkózott tételmondatok Eliade mondandóját erősen „szájbarágóssá” teszik, ami egyfelől hasznos, hiszen szinte belevésődik az olvasó agyába, másfelől egyesek számára kifejezetten bosszantó is lehet. Remélem, senkit nem tévesztettem meg a kritikus megjegyzésekkel: ez egy remek könyv és nagy olvasmányélmény.

Az értekezés átfogóan mutatja be a vallásos emberek és a magukat vallástalannak nevezők világa közti különbségeket. Számtalan vallási irányzatból és hiedelemvilágból merített példán keresztül kitér a térrel, idővel, természettel kapcsolatos felfogásbeli különbségekre. Kis ízelítőt ad a szimbolikából, nagyon érdekes dolgokat olvashatunk a beavatási szertartásokról és ezek mitikus eredetéről is.
Tömény, haladó nyelvezetű olvasmány, a témában valamelyest már járatosaknak ajánlom.

Valószínűleg ennél a könyvnél csöndben kéne maradnom, de mégsem megy. Mint ahogy nem írok elemzést fizikai szakkönyvekről, a vallástörténész nézetei sem az én asztalom.
Ez nekem túl száraz, tankönyvszerű. Azok a szakácskönyvek, jutnak eszembe, melyek ételeinek elkészítéséhez olyan alapanyagok kellenek, amelyeket tuti nem tudok beszerezni, így maradnak csak a fotók, és csorog a nyálam, de nem mutatnak utat igazán hozzájuk.
Én meg épp éhes és szomjas vagyok, ez a könyv meg engemet nem csillapít.
Akkor miért is kezdtem bele? No mert olyan szépen kezdi, bíztam benne, hátha: „az ember tud a szentről, mely megnyilatkozik.” És akkor én innentől semmire másra nem vágytam, csak erre az ismeretlenre, amit na jó, egye fene, hívjon Eliade szentnek. Bár nekem még pont ez a szó is túl sok.
..hogy mutassa meg, égesse belém, mosson át vele, ne beszéljen félre..persze elfelejtettem, hogy a könyv címe Szent és profán. Tehát itt van a másik oldal is, a szenttől mentes, a csak élet, az istenitől megfosztott. Erről szól hát a könyv másik fele.
Szóval, rendben van itt minden, az író pontos-fontos körképet ad az időbe veszett isteni és istentől mentes időről. Számtalan történelmi példával fűszerez, okos, majdnem semmi kifogásom. Csak én ebben a témában nem képeket szeretek nézegetni,hanem egy jó nagyot harapni, és élvezni, és eltűnni benne teljesen..
És még egy bajom van. Ami időbe veszett az nem valóságosan „szent”. Ami tényleg „szent” azt nem érinti idő, tehát nem értem, Eliade miért zárja időbe. Nincs szent idő meg nem szent idő.
(de mivel valószínű máshonnan nézzük ezt az egészet, ezért nem is bonyolódnék bele, ő arra , én erre..)

Az ehhez hasonló műveket rendszerint hajlamos vagyok valamiféle fenkölt, bizalmas, ősi kultikus teremtéshimnuszként értelmezni melyek utalnak valamiféle mégősibb nagy közös multikultúrális –akár multidimenzionális, de euklidészi– szálra a mindenséggel és mindenféle izgalmas nyálkás (vagy szőrös) pici (vagy marha nagy) pöttyös izékkel (Terry Pratchett után szabadon). Majd (már) azzal a kellemes bezsergető érzéssel a tarkómon bezárom (bezártam) a könyvet, de még elolvasgatom a kötet értékeléseit, s rendszerint Tímár Krisztina blogbejegyzéseitől lehűtve, kijózanítva elmerengek az olvasottakon s két lábbal ráállva a Hahn István fémjelezte profán fundamentumra (ez is euklidészi csak sík kicsit), bontok egy üveg száraz Tempranillót (egy kocka Tibi csokival), Eliade kötetét pedig egyazon lendülettel rakom a vitrines könyvszekrényem „benyalták az LSD-s bélyeget” szekciójába Graham Hanckock, E.V. Daniken és a mindentvivő Várkonyi Nándor mellé (Zecharia Sitchint elvből nem a tizenkettedik bolygó óta). A bőkkenő itt is az ami oly sokaknál, ugyanazokat a víziókat látják vagy egyazon bélyegről nyaltak? Itt szerintem talán a legkevesebb probléma az, hogy hogyan értelmezzük azt ahogy tekergeti (az téren és időn túli végső létező) Brahman az euklidészi tér sarkait önmagába az idő végtelenjét használva csini csomagolópapírnak majd tűnik el a balfenéken és hagyja kissebb félistenekre (paleoasztronautákra?) a teremtés befejezését. Újra és újra és újra) Ide pedig képzelj egymással szemben két tükröt köztük az újra szót kirakva olyan színes műanyag (az a törős kínai tudod, de tudod te) mágneses tapadós betűkből. Illetve az, hogy hogyan értelmezzük a profánt mint olyat illetve a nagyon izgalmasan csengő hierophaniat mint olyat. És különben is, mihez képest szakrális a szakrális egy deszakralizált világban? Ki mondja meg a tutit? Ha van olyan egyáltalán. Ez a kötet is rövid úton vezetett el egyfajta látens paleoasztronautikus ősvízióhoz, szakrális köntösbe állítva azt (szigorúan ellenfényben ugye, mert még ráismernék). Olvastam már ilyet valahol? Nos igen! :D Amire tökéletes a kötet az az a tény, hogy rengeteg további izgalmas forrásanyagra történő utalás rejlik itt is az értékelések közt (bár csak a fent említett LSD-és (vagy LS-DÉS?) szekcióm gazdagítása végett is). S talán valahol valaki végre véletlenül elvakerálja a frankót még itt a sitten, mielőtt szabadul :D (rejtett utalás a papírkutyárkra :D). Nem utolsó sorban betekenintést nyerhetünk abba is, hogyan készülnek a jó Fantasyk. ;) Lehet kicsit sok volt az a három kötet Terry Pratchett koronvilág így egyhúzásra.

Ez nekem nagyon elvont volt, ennyire nem vagyok hittudós… Restellem, de sokszor nem is értettem, amit olvasok, untatott, csak átszenvedtem magam rajta, hogy meglegyen Románia is.

Jaj, Eliade, mi legyen most?
Ahogy az egyik lentebbi véleményező is említette, ha valaki kicsit belemerül az összehasonlító vallástörténetbe és kialakul benne az egészséges kétkedés akkor ennél a könyvnél nagyon húzni fogja a száját.
Sajnos velem is ez történt. Amikor talán másfél évvel ezelőtt először a kezembe fogtam oda és vissza voltam attól, hogy milyen zseniális és milyen fantasztikus összefüggések vannak benne és én ilyet még soha…
Aztán elkezdtem olvasni mást is. Eliade a szakma egyik alapítója, nem egy alapkifejezést az ő nevéhez köthetünk, csak ezeket annyira nem tisztázza le. Zseniális összefüggéseket fedez fel, csak ezeket sem tisztázza le.
Szóval akkor röviden sorolnám a problémáim, mert annak ellenére, hogy zseniális könyv van (sajnos) pár hibája.
– Egy idő után az emberben kialakul az érzés, hogy Eliade csak körbejárt a könyvtárban, leszedett mindent amihez hozzáfért és kiszemezgette azokat, amik passzoltak. Ugyanis terepen nem nagyon volt, így könnyű elsiklani olyan dolgok felett, amiket mondjuk Durkheim, van Gennep vagy mások részletesebben kifejtenek. (Oké, ők sem voltak terepen. De a lényeg, hogy nehéz úgy rítusokról írni, ha az ember sosem látta őket.)
– Eliade is abban a tipikus „mi” és „ők” stílusban fogalmaz, ami számomra sokszor ellenszenvessé teszi a vallásokhoz kapcsolódó szakirodalmat, miszerint vannak a primitív népek, akik ezt meg ezt csinálják ÉS bezzeg vagyunk mi.
– És most jön, ami számomra a legnagyobb lehúzója a könyvnek: tárgyi tévedések. Mert vannak. Eliade sokszor tévesen utal mitológiákra (pl. a mezopotámiaknál konkrétan összekevert isteneket), amikor pedig olyan elemzésekbe futott bele (ha jól emlékszem a kozmikus vallásoknál és a tengelyeknél), amik világos, csillagászatilag leellenőrizhető adatokat követelnek meg, nos, ott konkrétan ezeket elmulasztotta. Így került például az egyik térítő pár országgal arrébb.
Ennek ellenére nem vitatom, hogy az egyik legnagyobb hatású mű és fantasztikus alapokat helyezett le, de érdemes egy adagnyi szkepticizmussal kezelni, mert hát, sántít pár dolog.