The ​Paper Palace 86% 12 csillagozás

Az év utolsó olvasmánya számomra az év első olvasmányánál is fontosabb. Arra, hogy mi volt az év utolsó olvasmánya évekre visszamenőleg, élesen emlékezni szoktam. Ezért biztosra akartam menni. Bár a Papírpalotát idén februárban olvastam, igazából csak akkor lett volna nyugtom tőle, ha egyből az elejére lapozok és már kezdem is újraolvasni.
Szóval eléggé biztosra mentem, mikor úgy döntöttem, ez lesz az idei évem utolsó olvasmánya – ezúttal angolul.

Nem csak a nyelvváltás miatt volt ez egy sokkal gazdagabb olvasmányélmény. (És ezzel nem azt akarom mondani, hogy a fordítás nem lett remek!)
Egyrészt, mivel egyszer már olvastam, így végre fejest ugorhattam a különböző teóriák tengerébe. Még hónapokkal ezelőtt találtam egy tippet, miszerint ha az ember dobja a visszaemlékezős részeket és csak a jelen idejű történéseket olvassa, Elle döntése teljesen nyilvánvalóvá válik számára. Ezért ezúttal igyekeztem sokkal jobban koncentrálni a jelen idejű leírásokra.

Heller pedig egy Penguin-cikkben így fogalmaz: A befejezés kristálytiszta, ha az ember tudja hol keresse a megoldást" és azt is elárulja, hogy ez szerinte ott virít az utolsó előtti bekezdésben.

A regény végső döntését taglaló elméletek mellé kaptam még olyan infókat, amik új szintre emelték ezt a nálam egyébként is toronymagasan pihenő regényt.
Szintén a Penguin-cikkben hívták fel a figyelmem az évszakok szimbolikájára és szerepére. Én teljesen alkalmatlan vagyok arra, hogy önállóan észrevegyem az ilyesmit, de nagyon örültem, hogy második olvasásra már ezt is figyelgethettem.

Összességben ez az újraolvasás kicsit olyan volt, mint ahogy gyerekkoromban* fejtettem keresztrejtvényt: hátralapoztam a megoldáshoz, és mikor már nem stresszeltem a poénon, boldogan „köréfejtettem” a többit.
Ugyanolyan lebilincselő élmény volt, mint első olvasásra.

off

Asszem, a legjobb módszer arra, hogy megőrizzük az örökké lángoló szerelmet, ha a két fél közé helyezünk valami drámai titkot, ami mindörökre elválasztja és egyben összeköti őket.
(Vannak kétségeim, hogy ez a valóságban is így működik-e – de e regényben mindenesetre működik.)
(Jó regény; jobb, mint az átlagos Oprah- meg Reese-féle könyvklubos drámák.)
(Eredetileg terveztem rendes értékelést is írni, de miután azzal töltöttem a hétvégét, hogy a saját életem drámáiban vettem részt a saját eldugott kunyhómban, valahogy már nem érdekel annyira, hogy mi volt itt.)

Vegyes érzéseim vannak.
Az első rész baromi lassú és vontatott volt. Egyszerűen nem szippantott be a történet.
A főszereplő sem volt túl szimpatikus. Aztán a második résztől beindul a sztori, sorban derülnek ki dolgok. De néha elvesztem a szereplők között is, kicsit sokan voltak. A vége pedig… Hát nem tudom, most, hogy mi js történt pontosan, utálom az ilyen nyitva hagyott, lezáratlan sztorit.
A nyelvezete is elég nehéz volt szerintem. De megtanultam, hogy mi az a „Belgian loafer”.
Összességében a történet nem volt rossz, de a kivitelezés nem tetszett.

Meg mindig nem tudom eldontenni, hogy nagyon szerettem, vagy nagyon nem. De azt hiszem inkabb nagyon tetszett. :)
Lassan indul es sokszor a tortenet kozben is lelassul, pont mint az elet. Azt irjak, ez egy szerelmi tortenet, de szerintem sokkal inkabb egy elet tortenete. A lassu reszeken is rengeteg gyonyoru leiras van amivel teljesen ugy erertem, hogy ott setalok a tavak es a tenger kozott.
Megdobbento es kemeny reszekkel. Igazi elet szogu tortenet.