A szerző a kanadai hadsereg hírszerző tisztjeként közvetlenül a háború befejezése után 26 magas rangú német tisztet hallgatott ki, és beszélgetett velük olyan kérdésekről, amelyekről a szövetségesek – dacára nagy sikereket felmutató hírszerzésüknek – nem rendelkeztek elég információval. A kihallgatások után összeállt egy kép, amely részletesen megmutatta a náci hadvezetés lépései mögött rejlő okokat. Ebből született ezen könyv eredetije 1947-ben, s ezt több javított, pontosított kiadás követte.
Vereség nyugaton 6 csillagozás
Eredeti cím: Defeat in the West
Eredeti megjelenés éve: 1947
Enciklopédia 4
Most olvassa 1
Várólistára tette 4
Kívánságlistára tette 3
Kiemelt értékelések
Ez a könyv részben háborús munka, ami Normandiától a német vereségig követi végig a nyugati front eseményeit, részben pedig elmekórtani tanulmány: hogyan lehetséges, hogy szakképzett, profi tisztek hagyták magukat ide-oda ugráltatni egy látványosan beszámíthatatlan békagyík által, aki tulajdonképpen tizedesi rangnál magasabb rendfokozatot nem is tudott felmutatni. A maga korlátozott céljait Shulman tökéletesen teljesíti, bár néhol leegyszerűsítő, néhol sematikus, és ami azt illeti, lényegesen több térképmellékletet is el tudtam volna viselni. Legnagyobb erénye, hogy forrásként felhasználja a német hadvezetés krémjével készített személyes interjúkat, így mintegy belülről-közelről látjuk a Wermacht totális összeomlásának dübörgő crescendóját. (Ezt úúúúgy le akartam írni…) Sajnos az utolsó oldalon belefutottam egy shulman-i gondolatba, miszerint a tény, hogy a 2003-as iraki háború idején a németek szembehelyezkedtek az amerikai-brit koalícióval, arra engedtet következtetni, hogy birodalmi ambícióikat még nem adták fel. No, hát ez a marhaság akkora gyomrosként ért, lendületből le is csippentettem fél csillagot. Pedagógiailag. Amúgy fontos és érdekes könyv.
Nos, ez az a fajta könyv, amit minden-a téma iránt érdeklődőnek, el kellene olvasnia. Elsőrangú forrás a II. világháború, elsősorban nyugati hadszínteréről, szövetséges szemszögből. Az író, érthető okok miatt néha indulatosan ír a németekről, és hasonló okból büszke honfitársai és szövetségesei sikereire, a háború megnyerésére. Ám mindezek ellenére, törekszik a tények valós rögzítésére. Ez nem is lehetett annyira nehéz, hisz saját szemszögét megélte,számos ellenfelét pedig kihallgathatta, közvetlenül a háborút követő időszakban.
Rengeteg napló, levél, korabeli propagandaszöveg, telefonnapló jelenik meg, egy-egy téma „színezésére”. Előny, hogy folyamatosan tájékoztat statisztikai adatokkal a németek veszteségeiről.
Ami a legfontosabb, az idő vasfoga sem koptatta el a mű értékét. Több , még mindig nyitott(?) kérdésre, amikről ma olyan hevesen vitatkoznak, a valóságban sokkal egyszerűbb a lehetséges válasz, mint amilyen bonyolultan vezetik le. Gondolok itt a híres, Dunkerque-i esetre, melynek okait manapság szeretik eltúlozni.
Ez egy 6 csillagos könyv.
Javítok: egy fontosabb hiba szerepel a könyvben, ami „javított” kiadása ellenére is konzerválódott: a „Werwolf”, vagyis Himmler „farkasemberei”, megölték Aachen és Németország első, „szabad” polgármesterét, Franz Oppenhoffot. Erről nem tesz említést az író, pedig elég nagy port kavart. Az író eltusolja a Werwolf nevű gerilla szervezet jelentőségét, ami igaz, de Oppenhoff meggyilkolása egy fontos tény.
Valószínű a maga idejében ütött. Manapság már vannak frissebb, alaposabb és objektívebb írások a nyugati frontról.
Shulman sok vitathatatlan tényt közöl a Harmadik Birodalom katonai vereségéről és annak okairól, bár a szövetséges propagandistákra jellemző gőggel és magabiztossággal ítélkezik. Mind az amerikai, brit és szovjet szerzők szeretnek megfeledkezni arról, hogy Hitler Németországa gyakorlatilag egyszerre harcolt a szélrózsa minden irányában három nagyhatalommal, és ahhoz képest nagyon derekasan helyt állt. A szövetségesek külön-külön már nem biztos, hogy olyan flottul elbántak volna ellenségükkel.
Az utolsó fejezet botrányos. A germanofóbia és a primitív atlantista propaganda egyvelege. A szerző folyamatos felügyelet alatt tartaná Németországot még napjainkban is, mert szerinte a németek bármikor leporolhatják nagyhatalmi ambícióikat és indíthatják a panzereket. (Erre példának hozza fel, hogy Németország nem támogatta 2003-ban Irak invázióját az amerikaikkal és a britekkel szemben, ezért valószínűsíthetően megint az Európa feletti hegemóniára fáj a foga.) Misem természetesebb annál, hogy aki nem támogatja az USA geopolitikai és szuperhatalmi érdekeit, az rögtön „nácul” vagy a németek esetében „visszanácul”. Ugye, Mr. Schulman?
Népszerű idézetek
Amikor Cherbourg-t elfoglalták, és nyilvánvalóvá vált a június 19-ei páncélostámadás sikertelensége, Keitel felhívta a tábornagyot, és reményvesztett hangon kérdezte:
-Mit tegyünk? Mit tegyünk?
Von Rundstedt hűvös, érzelemmentese hangon felelte:
Mit tegyenek? Kössenek békét, idióták! Mi mást tehetnének?-És ezzel letette a kagylót.
Talán érdemes elgondolkozni azon, mi történhetett volna, ha egy demokratikus állam politikai vezetője megpróbál ellenállni a hadvezéreknek, vagy felülbírálni azok utasításait. Tegyük fel, Churchill ragaszkodott volna hozzá, hogy Montgomery El-Alameinnél indítsa meg a támadást már két hónappal az előtt az időpont előtt, amit a tábornagy megfelelőnek gondolt. Először is, Alan Brooke tábornagy, a birodalmi vezérkar főnöke felkereste volna Churchillt, és Montgomery mellé állva azt mondta volna neki, hogy a tábornagy minden bizonnyal jobban látja a helyzetet. Ha ez a próbálkozás kudarcot vall, a haderőnemek vezetőiből álló vezérkari bizottság felszólította volna Churchillt, hogy vonja vissza követelését. Eközben valaki megkérte volna Attlee-t, az ellenzék vezetőjét, vagy a háborús kabinet valamelyik tagját, hogy befolyását latba vetve, bírja rá a miniszterelnököt elhatározása megváltoztatására. Ezek után Churchill minden bizonnyal belátta volna tévedését és visszakozik, de erre az időre valamelyik napilap már megszellőztette volna, hogy a háborús kabinetben véleménykülönbségek merültek fel, és a képviselőházban néhány kínos kérdés feltevésére is sor kerül. Mindez a széthúzás heves és egyöntetű tagadásához vezetett volna, és a hadművelet ugyanúgy folyik tovább, ahogy eredetileg eltervezték.
Ez a demokrácia működésének bosszantó és nehézkes módja. Korántsem olyan fantáziadús és drámai, mint amikor a diktátor egy merész kézmozdulattal fegyelmezett cselekvésre ösztönzi nemzetét.
Az egyik egység június 6-án este tizenegykor indult el, és június 8-án délben ért Caenhez-a katonák erőltetett tempóban tekertek le több mint száztíz kilométert út közbeni pihenők, alvás és élelem nélkül. Egy órával a megérkezésük után már harcba is vetették őket, és szinte még meg sem húzhatták a ravaszt, máris kimerült és rettegő hadifoglyokká váltak, éppen időben ahhoz, hogy a szövetségesek vonala mögött elkölthessék vacsorájukat.
Ezért felkészültem rá, hogy a többi fogságba esett SS-tiszt nevében is felajánljam szolgálataimat a szövetséges hatóságoknak a japánok elleni harcban.[…] -Véleményem szerint engedélyezniük kellene, hogy a német hadifoglyokból összeállítsak egy 23 000 fős SS-hadosztályt. Ez az alakulat az „Európa” SS-hadosztály nevet kapná, és kizárólag német fegyverzettel és felszereléssel lenne ellátva. Nem fog nehézséget okozni, hogy egy ilyen egységbe szervezzem az embereket, és részt vállaljunk a kelet elleni küzdelemből. Majd mi megmutatjuk, hogyan harcolnak a németek!
Ezek a szavak néhány hónappal a háború befejezése után egy német hadosztályparancsnok szájából kiválóan bizonyítják, milyen sikeresen vezette félre a náci propaganda a németek egész generációját, a nem német világ gondolkodásával kapcsolatban. Meyer eltorzult elméje számára teljesen logikusnak tűnt, hogy a brit és amerikai csapatok szövetségesként fognak tekinteni egy SS-hadosztályra, amely megtestesítette mindazt, ami ellen oly sokáig harcoltak.
Kihallgatótiszt kollégám társaságában körülbelül három hónappal a háború vége után látogattam meg a 12. „Hitlerjugend” SS-hadosztály harmincnégy éves parancsnokát. Ez volt az az időszak, amikor a legtöbb tiszt kiöntötte szívét és elmondta, miféle bánásmódban és megaláztatásban részesültek a nemzetiszocializmus alatt. Első szavai ezek voltak:
– Ebben a táborban sok Hitler elleni beszédet fog hallani, de nem tőlem, abban biztos lehet. Az én véleményem, hogy még mindig ő a legnagyszerűbb dolog, amiben Németország valaha is részesült.
Hasonló könyvek címkék alapján
- Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk 96% ·
Összehasonlítás - Eddie Jaku: A világ legboldogabb embere 96% ·
Összehasonlítás - Lily Ebert – Dov Forman: Lily fogadalma 96% ·
Összehasonlítás - Corrie ten Boom: A menedék 97% ·
Összehasonlítás - Art Spiegelman: A teljes Maus 96% ·
Összehasonlítás - Robert Kershaw: Harckocsizók 98% ·
Összehasonlítás - Laura Hillenbrand: Rendíthetetlen 95% ·
Összehasonlítás - Ungváry Krisztián: Budapest ostroma 95% ·
Összehasonlítás - Tobak Tibor: Pumák földön-égen 96% ·
Összehasonlítás - Hannah Arendt: Eichmann Jeruzsálemben 98% ·
Összehasonlítás