Gloria ​in excelsis 9 csillagozás

Miljenko Jergović: Gloria in excelsis

Miljenko Jergović regényében furcsán kiszélesedik az idő dimenziója: hónapokig zuhan egy házra ledobott bomba, és félájult állapotban akár századokat is átutazhatunk. Távoli történetek mozaikjaiból, kisemberek és családok sorsán keresztül tárul fel előttünk a soknemzetiségű dél-szláv területek rég- és közelmúltja. Željko, a horvát bombázópilóta a második világháború alatt átszökik az angol királyi légerőhöz, majd szülővárosát, Szarajevót kénytelen támadni. A légoltalmi pincében, melyet elpusztít, a fasiszta horvát rezsimhez alkalmazkodni próbáló légófelügyelő monológjából megismerjük a pince foglyainak rejtegetett titkait. A 20. századi történetet a felügyelő szülővárosában, Kreševóban a 18. században élt szerzetes naplója szakítja meg, aki a leégett templom újjáépítésének nehézségeit beszéli el. A regény végéig nem szabadulhatunk a kérdéstől: egy felrobbantott házból vagy az összeomló múltból nehezebb-e kijutni?

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Horizontok Fiatal Írók Szövetsége, Jelenkor

>!
620 oldal · ISBN: 9789636765569 · Fordította: Csordás Gábor
>!
620 oldal · ISBN: 9789636767136 · Fordította: Csordás Gábor

Enciklopédia 15

Helyszínek népszerűség szerint

Bécs · Bosznia · Damaszkusz · Szarajevó · Dubrovnik · Hercegovina · Száva


Most olvassa 1

Várólistára tette 20

Kívánságlistára tette 16

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

Kuszma>!
Miljenko Jergović: Gloria in excelsis

1.) Lehet úgy olvasni, mintha három, saját lábán is megálló balkán regény lenne, amit az író felszeletelt és egymásba vegyített, létrehozva ezt a szépirodalmi Frankenstein-kreatúrát. Az egyik regényben a ferences rend egyik krónikásának szavait halljuk valahonnan a török hódoltságbeli Boszniából, a XVIII. századból. A másikban egy szövetségesek oldalára keveredett délszláv bombázópilóta szól hozzánk, aki a második világháború után valahogy Zágrábban ragad, és most élőben közvetíti, ahogy Tito partizánjai átveszik a hatalmat, miközben saját múltja után nyomoz – vagy épp ellenkezőleg: azon ügyködik, hogy ez a múlt ne érhesse utol, és ne derüljön ki, hogy a bomba, amit kioldott Szarajevó fölött, hová hullott és mit zúzott ízzé-porrá. A harmadik egy óvóhely története, ahol a háború utolsó perceiben mintha összegyűlne Szarajevó minden bűnöse, és miközben lassított felvételen közelít feléjük az előző szálban útjára bocsátott bomba*, nekigyürkőznek valamiféle végső számadásnak.

2.) Lehet úgy is olvasni, mint egyetlen hosszú-hosszú balkáni mesét: babonaságok, anekdoták, történelmi tények és fikciók, tragédiák és komédiák, átkok és áldások végeláthatatlan láncolatát. Az embernek az az érzése támad, hogy nem is érdekes, melyik században vagyunk és ki beszél – maga a beszéd számít, az áradó történetek, a múlt elénk szórt szilánkjai, ezek az érdekesek, maguk az elbeszélők és elszenvedők fel is cserélhetőek, a konkrét cselekmény pedig elhanyagolható. És ha már az előbb (lábjegyzetileg) felidéztem Márquezt, az is eszembe jut, hogy a Balkán a mi Dél-Amerikánk (no persze Dél-Amerika is a mi Dél-Amerikánk, úgyhogy nekünk kettő van), és bizony nehéz ezekről a horvát, bosnyák, török, zsidó, szerb, magyar, sváb sorsokról olvasván nem citálni ide a mágikus realizmus címkét.

3.) És végezetül lehet úgy olvasni, mint egymással párbeszédben álló testvérregényeket, amelyek mind Bosznia elnyomatásának egy-egy időszakát elevenítik fel. Az elsőben a törökök az urak, a második szálban Ante Pavelic horvát usztasái, a harmadikban pedig Tito árnyéka vetül a cselekményre. (És jegyezzük meg: hármuk közül nem az idegen hódítók – a törökök – a legrosszabbak. Messze nem.) Jergovic Balkán-krónikája egy sokszínű olvasztótégelynek állít emléket, ahol az ostobák ugyan mindig kifent karddal kívánták bizonyítani saját népük vagy saját vallásuk igazságát – pedig nyilván az igazság, aminek karddal kell nyomatékot adni, nem is lehet igazán az –, de itt is, ott is mindig akadtak jó emberek, akik értették, hogyan kell együtt élni a másikkal. Bár Pavelic usztasái az etnikai homogenitás nevében megkísérelték végleg összetörni a tégelyt**, de pont Jergovic mesélőkedve teremti meg a kereteket, amiben a multikulturális Bosznia valamilyen formában képes újraéledni – mert emlékezhet rá az olvasó. Holtak feltámasztása az irodalom eszközeivel – és még pentagramma sem kell hozzá.

Amúgy meg bárhogy olvassuk, jó olvasni: élvezni a mesélés örömét. Talán csak egy picit határozottabb ív hiányzott nekem a katarzishoz.

* Olyasféle megfagyasztott pillanat ez, mint a Száz év magány-ban, ahol az ezredest Márquez már az első mondattal odaszögezi a kivégzőosztag elé, hogy aztán vagy száz oldalon át késleltesse a feloldást.
** Bár a regényben nem említődik a délszláv háború, nekem valahogy ott van a sorok között – amit Milosevic akart tenni, tökéletesen megfeleltethető Pavelic terveinek, csak épp szerb vezénylet alatt. És az riasztó, hogy a mai horvát politikai közbeszédben egyre inkább teret nyer az igény az usztasák tetteinek relativizálására. Ez, úgy látszik, az új kelet-európai módi.

5 hozzászólás
giggs85>!
Miljenko Jergović: Gloria in excelsis

Vastagon benne volt, hogy ez a könyv lesz az egyik legjobb, amit idén olvastam, de végül éppen az akadályozta meg benne, ami miatt az első bő 350 oldalon tetszett: az áradó és néhol összekapcsolódó mesék, anekdoták és történetek tengere.
Hisz egyrészt a legtöbb ember éppen ezekért az izgalmas, fordulatos, elgondolkodtató történetekért olvas, ám ez a három nagy szál, ami több tucat apró mellékszálból, sokszor sehova nem vezető foszlányból áll, egyszerűen olyan gazdag volt, hogy ha egy picit is nem figyeltem, eltévedtem benne, és ez bizony az élvezeti érték rovására ment. Illetve az is, hogy egy átlag magyar nincs annyira benne a délszláv népek történelmében, kulturális szokásaiban, így néhol nem mindig lehet egyértelműen követni, hogy mi történik a dolgok hátterében.
De amúgy miért fanyalgok, amikor egy ilyen remek regényt olvastam? Nem is értem… :D Ha nem is lett az év könyve nálam, de azért mindenképpen olvassa el mindenki, aki egy történetközpontú (nagyon sok történet-központú), ám elgondolkodtató könyvre vágyik. Ajánlom!

Ezüst P>!
Miljenko Jergović: Gloria in excelsis

Olvastam én ezt a könyvet már szinte mindenhol (a leggyümölcsözőbbnek megint csak a jó öreg miskolci vonatút bizonyult; körülöttem a fülkében három férfiú aludt édesdeden, én pedig eléggé irigyeltem őket, mert sosem merek vonaton aludni) és szinte minden szabad percemben, kivéve munka után, mert korábbi tapasztalataim megtanítottak rá, hogy délszláv regényt csak frissen, tiszta fejjel szabad olvasni. Hát még ezt…! A valaha elém került egyik, ha nem a legnagyobb irodalmi falat, és ezt nem csak a terjedelmére (több mint hatszáz oldal) értem. Ezen a regényen bizony gondolkodni kell, megfelelő összpontosítás híján nem is érdemes nekiállni, mert különben pillanatok alatt el lehet tévedni a történetek erdejében. Klasszikus értelemben vett főszálból tulajdonképpen csak három van, azonban ezekből aztán millió apróbb történetecske, hol abszolút a realitás talaján állónak, hol meseszerűnek tűnő sarjad, egyik születik a másikból, a gyarapodás szinte végtelennek tűnik. Hazudnék, ha azt mondanám, itt-ott nem kezdtem el unni, vagy nem éreztem úgy, hogy a mese fele ilyen hosszú is lehetett volna (ugyanakkor végiggondolva, hány rétegből áll ez az alkotás, rögtön felteszem magamnak az óvatos kérdést: tényleg lehetett volna?), sőt, őszintén szólva rengeteget szenvedtem vele, és legközelebb évtizedek múltán merem majd újra elővenni, amikor talán már kezdek valamit megérteni az életből, mélyen érzem az apró finomságokat és utalásokat, lesz türelmem és igényem, hogy ezt a művet betűről betűre befogadjam, mert azt hiszem, teljes mértékben csak így tárul fel az olvasó számára. De mindezek ellenére mégsem gondolom úgy, hogy ez az egész egy borzasztó kaland volt. Mert érdekes módon élveztem. Legjobban talán a ferences testvér történetszálát, pedig a fülszöveget olvasva kezdetben ettől ódzkodtam a legjobban, első blikkre nemigen illett a másik kettő közé, és úgy általában sem tudott különösebben megmozgatni, de a népmesék izgalmát és fordulatait idéző elbeszélés teljesen levett a lábamról, ahogy a korszak vallási viszonyainak ábrázolása is. A vallás egyébként szinte minden, a regényben olvasható hosszabb-rövidebb történet fontos eleme, és rendkívül érdekes látni, hogy játszódjon egy történet bármelyik történelmi korszakban, a sokszínű Balkánon a vallási hovatartozás rendkívül fontos az önmeghatározás, a „ki-mögé-állok-be” szempontjából, és sokszor döntő az egyén történelmi szerepvállalását illetően, így lehetetlen nem beszélni róla. Vallási, etnikai, ideológiai konfliktusok, a vérontás hullámvölgye és a békés együttélés hullámhegye – úgy tűnik, a délszlávoknál utóbbi két periódus évszázadok óta váltja egymást, és egészen hihetetlen történeteket szül, melyekből ezúttal Miljenko Jergović kínál ízelítőt. Igen, ízelítőt. Mert dacára az elképesztő mennyiségű elbeszélésnek, még így is mintha csak kulcslyukon át lesnénk egy végtelenül összetett, számtalan kis részletből álló, lenyűgöző és sokszor szinte megérthetetlen történelmi tablót.

4 hozzászólás
abcug I>!
Miljenko Jergović: Gloria in excelsis

Áradó történetek, mindenhol kibuggyanó mesélőkedv, izgalmas, színes boszniai világ – valahogy kevesebb épp úgy lehetne, mint ahogy több is még, akár sokkal több is még.

lazarillo>!
Miljenko Jergović: Gloria in excelsis

Rettentően izgalmas regény, ezernyi, évszázadokon átívelő történettel, melynek mozaikjából a mindenkori Balkán épp úgy kirakható, mint a mindenkori ember. A legmelegebb szívvel ajánlom mindenkinek, aki szereti, ha sodorja egy történet!


Népszerű idézetek

Kuszma>!

Milyen lehet az Úrnak mindig egyforma misét hallgatni? Minden télen ezen tűnődöm, de nem mondom senkinek, mert az ilyen kérdések kívül vannak a hiten. A népmese azt mondja, egy házban kilenc ajtó van, az embernek megadatott, hogy nyolc szobába belépjen, de a kilencedik kilincset ne nyomja le. Az ilyen kérdések a kilencedik ajtó mögött vannak.

346. oldal

1 hozzászólás
Kuszma>!

Ha az összes dubrovniki egyszerre bemenne az összes templomba, az utcán senkivel se lehetne találkozni, de a templomok se volnának egészen tele.
– És ez miért zavar téged? – csodálkoztam.
– Azt hittem, csak a szarajevói törökök olyanok, hogy több a dzsámi, mint az ember. Én pedig az ilyen hittől félek, Marijan. Ha az egész városból templomot csinálsz, hogy marad hely a mennynek? Holott tudásom szerint Isten nem a templom kupolájában lakik, hanem fölötte.

301. oldal

Ezüst P>!

Az okos ember mindig és minden hiten kerüli azokat, akik túl gyakran és túl hangosan emlegetik Istent, és ráadásul fegyverrel a kezükben teszik.

568. oldal

giggs85>!

Finom városi szokás szerint csak a közvetlen szomszédoknak van joguk kifosztani egy halottat.

140. oldal

giggs85>!

Ami meg azt illeti, hogy őt meg a feleségét lelövetné, mint egy kutyát, jegyezze meg ezt az egyet: az emberek nem a haláluk óráján válnak kutyává, hanem sokkal előbb.

150. oldal

Ezüst P>!

A nép csalhatatlan ösztönnel mindig azok mellé áll, akik ütnek, és nem akiket ütlegelnek.

414. oldal

Ezüst P>!

Ezért tőlem nem fogod hallani, hogy az én hitem az igazi, és nem fogok handzsárt rántani, ha azt mondod, hogy a te hited az igazi. Handzsárral az életünket védjük, vagy a gyönge hitünket bizonyítjuk. Az igazi hitnek nem kell handzsár.

562. oldal

Ezüst P>!

Sírtak ők is, mint a mieink, a könny mindig ugyanolyan hitű, abban nincs különbség.

194. oldal

Ezüst P>!

Hitler megöli azokat, akiket nem szeret, ti meg azokat fogjátok megölni, akikkel együtt éltek, csak hogy neki tetsszetek.

229. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Edo Jaganjac: Szarajevói hercegnő
Alen Mešković: Ukulele jam
Faruk Šehić: Az Una hullámai
Ivana Bodrožić: Hotel Zagorje
Nenad Veličković: Szarajevói Capriccio
Saša Stanišić: Hogy javítja a katona a gramofont
Dubravka Ugrešić: A fájdalom minisztériuma
Lana Bastašić: Kapd el a nyulat!
Ayşe Kulin: Szarajevó rózsája
Nino Haratisvili: A nyolcadik élet