Diófa-házikó 88% 22 csillagozás

Jó könyv, érdekes könyv és egyáltalán nem könnyű olvasmány. Már az elején majdnem megfutamodtam, de néhány biztató értékelés újraolvasása után úgy gondoltam, hogy jól gondolom amit gondolok, jó lesz ez, csak szokni kell ezt a stílust, humort és az író bőséges mondanivalóját. Miután ezeket az akadályokat magamban legyőztem, már nem is igen tudtam letenni. Nem is érdemes, egy-egy fejezetet mindenképpen végig kell olvasni, szerintem, mert könnyen elveszíthető a fonál. Az egyik oka az, hogy visszafelé haladunk az időben (de ez az egyik érdekessége és jósága is), a másik oka, hogy rengeteg szereplő kerül elénk és mindegyikük életét részletesen meg is ismerteti velünk az író. Tehát, kell hozzá (nekem kellett hozzá) türelem, figyelem, idő és cipekedés, gyalog, biciklin, vonaton. Megérte, Miljenko Jergović többi könyve már a várólistámon van, a róla-vele készült cikkeket, interjúkat is elolvastam. Ha ő ilyen alapos volt, hát akkor én is ezzel viszonoztam.

Amikor néhány hónappal ezelőtt a Rákóczi IC-vel zúztam haza, kezemben a Gloria in excelsis című kötettel, aminek az olvasásában hősiesen próbáltam előbbre jutni, de valójában egyre többször kerestem rá alkalmat, hogy kicsit félretegyem (például lelkesen dobtam arrébb, amikor az utastársam megdicsérte a sötétben világító telefontöltőmet, és megkérdezte, honnan van), nem egészen voltam biztos benne, hogy rövid időn belül újabb Jergović-regényt veszek majd a kezembe. A hangsúly a rövid időn belülön van, ugyanis legkevésbé sem a minőség bizonytalanított el, sokkal inkább a szöveg nyújtotta kihívás. Jergovićot nem lehet tessék-lássék odafigyelve olvasni, fejben roppantul ott kell lenni minden egyes soránál, elsöprő intellektuális kihívás és kimagasló irodalmi teljesítmény, amit kínál. Nem tartom különösebben kitartónak magam, ennek ellenére néha tud tetszeni, ha valami nem adja könnyen magát. Mondjuk egy könyv. Mondjuk Jergović alkotása. Talán ezért sem volt kérdés, hogy beszállok-e a játékba, mikor Miljenko feladta a következő leckét a Diófa-házikóval, ami aztán az idei év egyik legjobb választásának bizonyult.

A mesekönyvre kívánkozó cím ne tévesszen meg senkit, a Diófa-házikó nem holmi ártalmatlan, révedező történetecske, amit olvasva visszafogott, rózsaszín könnyeket sírhatunk. A Diófa-házikó az élet regénye, kőkemény emberi és történelmi tanulságokkal. Vagy talán pontosabb lenne azt mondani, életek regénye ez az életről, arról a nagybetűsről, amiben ott kavarognak az egyéni sorsok, a teljesen átlagosak, a végtelenül tragikusak, a sokszor hétköznapiságukban is megejtően szépek. Legtöbbször pedig, Jergović ezt nagyon jól érzi, mintha csak rossz vicc lenne mindaz, ami az emberrel történik, nem több egyszerre iszonyú és iszonyúan szórakoztató tragikomédiánál. Valószínűleg ezért is lehetséges, hogy egy, az övéiben sokszor csalódott anya szajhának tekintse a saját lányát, hogy a lány fellélegezzen, amikor az orvos végre elteszi az anyját láb alól, és hogy négy fiútestvér közül egy a partizánok, egy a csetnikek, egy pedig az usztasák oldalára álljon, egy pedig inkább mások szórakoztatásában, az örök kajláskodásban keressen menedéket, de két, képeslapra írt sorral („Nem dumálok részegen. És nem adom a lelkem.”) képes legyen elérni, hogy forogni kezdjen velünk a világ.

Jergovićnak remek humora van, amit elegánsan, épp a helyzethez illő mennyiségben és finomsággal adagol, legtöbbször pont akkor, amikor az olvasó álságos módon engedni kezdené, hogy valami elszorítsa a torkát. Mindazt, amit itt leírva látsz, sugallja a könyv, emberek tették, emberek választásai és döntései vezettek el oda, ahova, nem mehetsz tehát végig a könnyebbik úton, és törhetsz darabokra, miközben minderről olvasol. Két elsápadás között bizony muszáj látnod, miként alakul át csúf viccé ez az egész, röhögj, miközben átlagos emberek gyilkolják vagy békeidőben lelkileg megnyomorítják egymást, röhögj, miközben arról olvasol, mit tettek, mert talán hasonló helyzetben te sem lennél makulátlanabb vagy okosabb náluk, és egy szétlőtt fej láttán sem jutna eszedbe semmi megindító, pusztán annyi, amennyi a könyvbeli Samuelnek, aki bármennyire is gyötrődött és szánta az áldozatot, mikor ránézett a roncsolódott koponyára, „egy szép porcelán levesestál öblét” látta meg benne, pedig minden bizonnyal ez volt az utolsó, amit szíve szerint bele akart látni.

Annak ellenére, hogy a több mint ötszáz oldal számomra most is kicsit sok volt a jóból, és a fülszövegben említett áradó történetmondást én néha inkább terjengősnek nevezném, bátran ki merem jelenteni, hogy Jergović mesterien ír. Az alkotásait jellemző empátia, szellemesség és mellbevágóan helytálló megállapítások most is lenyűgöztek.

     Az első fejezetek után nehéz volt elképzelnem, hogy tetszeni fog, hogy jó lesz ez a könyv, de ha valaki túljut ezeken az undorító ocsmányságokon – ugyanis Regina utolsó napjairól, hónapjairól nehéz lenne mást mondanom –, akkor életeket kap, de hát az élet is szintén undorító néha.
     Regina halálától eljutva az a születéséig, így visszafelé haladva, nem csak az ő életét ismerhetjük meg, azok életét is, akik az ő életének részei voltak. Hajmeresztőnél hajmeresztőbb történeteket kiragadva a bő egy évszázad eseményei közül, melyekre mindig hatnak, melyeket befolyásolnak az akkor aktuális történelmi, politikai események. Minden fejezet egy-egy ilyen felvillanás az egész bizonyos részleteit megvilágítva.
     És hogy miért volt mégis különleges ez a regény? Mert az undorodástól képes volt elvezetni a libabőrösségig, és ahhoz a jófajta libabőrösségig, mikor nem fér el a szívedben az a jó érzés, amit a meghatottság okoz, és ezért a bőrödön is megjelenik.
     Én is szeretnék egy ilyen Diófa-házikót!

A jelenből indul és hátrafelé halad az időben – mellesleg pedig a fejezetszámozása is a tizenöttől megy az egyig. Na, ez lenne a Diófa-házikó.

Nem mondanám családregénynek, bár rokon vele. Tablószerű, kiragad darabokat, szereplőket, és őket járjuk hol így, hol úgy körül. Valakiről semmit sem tudunk, valakiről meg talán túl sokat is. Ami igazán megmozgatja az ember fantáziáját, az az, ha visszagondol arra, hogy az adott jelen milyen lesz a jövőben – hiszen úgy olvassuk a könyvet, hogy a „sztori” végét ismerjük, az elejét nem. Hogy sorsszerű-e, ami történik. Hogy egy vicc az egész. Hogy olyan nincs, hogy… ja de (haha).

Ahogy haladtam a könyvben, úgy lettem egyre kíváncsibb, kiről tudok meg még többet a következő fejezetben, hisz kell a kiegészítés az eddig elhullajtott információmorzsák mellé, mert nem elég a morzsa, kell a zsemle maga.
Így a végén azt érzem, hogy annyi minden történt, hogy nem is tudok normális értékelést kerekíteni belőle. Főleg azok a fejezetek tetszettek, amik a titói Jugoszláviában játszódnak.

Amiben Jergović nagyon jó, az a szereplők sorsának szövögetése olyan módon, hogy egészen összefügg az aktuális politikai vagy társadalmi helyzettel – az ilyenek mindig nagyon tetszenek. Remek emellett a karakterábrázolás és a közösség ábrázolása is, mind Dubrovnikban és azon kívül.

Jó könyv, nagyon jó könyv, ajánlom.

Nagyjából hasonlót gondolok, mint itt: https://moly.hu/ertekelesek/2518108.
Talán csak ebben az esetben egy icipicit több történet van már, mint kéne.

Jó pár évvel ezelőtt Balkán tanulmányok szemináriumon ajánlotta Tibike. Valamit tudhatott tanár úr, mert a könyvespolc előtt állva, tanakodva, hogy mit is olvassak, minduntalan eszembe ötlött ez a könyv, még akkor is, ha a szemem máshol járt.
Annyira nem tetszett a könyv. Igazából örömömben tapsikolok, hogy végre befejeztem.
Nem tetszett sem a történet, sem a könyv szerkezete, szerkesztése. A fejezetek visszafelé vannak számozva (o.O ??); klasszikus párbeszédek nincsenek a könyvben, dőlt betűvel vannak szedve a kimondott szavak: Szia! … Szia! … Hogy vagy? … Köszönöm, jól. …
A történet a jelenben kezdődik, folyamatosan a múlt felé közelítve. A főszereplő, Regina erőszakos halálával kezdődik, és Regina megszületésével zárul. A kettő között megismerjük az ő és a családtagjai életét a XX. század zűrzavaros történelmének folyamában: „váltakoztak a politikai rendszerek, az uralkodó eszmék; a Monarchiát felváltotta a királyság, a királyságot a szocializmus, a szocializmust a kapitalizmus, közben volt néhány háború…” Különös és abszurd volt az egyik fejezetben valaki haláláról olvasni, míg a következő részben még gyerek az illető. Bizarrak voltak a jövőbeli utalások is, melyek nem lettek jobban kifejtve, hiszen az időben visszafelé lépdeltünk.
Ezt még tetézi, hogy Jergović nem fukarkodott a barokk körmondatokkal. Ő maga a horvát Jókai. Nem gyengén obszcén, így még kevésbé volt számomra szerethető.
Az egész könyv maga a tömör gyönyör ördög.

Nehéz olvasmány volt, finoman cizellált történelmi részletekkel, félelmetes és dermesztő realitással, a furcsa fordított időrenddel. Sokáig olvastam és a végén kicsit besokalltam tőle. Furcsa kettősség. Egyszerre volt jó és nagyon rossz olvasni, mert sok érzelmet és félelmet mozgat. Összességében egy nagyon figyelemreméltó alkotás.

A regényben majdhogynem csak ürügyként szolgálnak a Sikirić család tagjai, mert így legalább van valami vezérfonal, amihez vissza lehet térni, és sem az író sem az olvasó nem veszik el teljesen az ezerfelé futó elágazások között. Valójában ez nem egy család története, sokkal inkább történelem, lélektan, filozófia, meg úgy gondolom sok saját és családi emlék gazdag, magával ragadó, – időről-időre humorral finomított, de összességében (nagyon) szomorú – keveréke.

minden életszakaszomban volt könyv, amit tukmáltam, ajándékoztam, kölcsönadtam, olvastattam mindenkivel, amióta olvastam a Diófa.házikót, most ez lett az. Hálás vagyok az írónak és a fordítónak érte, pompásan besűrített száz év a Balkánról, és pillanatfelvétel az emberről, akár hol is éljen.

stílusa alapján legjobban talán Nádas Péterhez hasonlítanám, a Párhuzamos történetekhez. Ijesztően olvasmányos, mint ahogy a reménytelenség is eléggé ijesztő, aztán mégis szép, mégis illata, íze, színei vannak annak a csodaszppen mozgalmas világnak, amit megjelenít a szerző.