A Vörös Lovag egy szokatlan lovagregény. A szerző le sem tagadhatná, hogy első kézből származó tapasztalatokkal bír a páncélos vitézek harcmodorát illetően: fantasyben ilyen alapossággal kidolgozott nehézlovas csatákat még sosem olvastam. Mégsem ragad le a középkori bajvívásoknál és lovasrohamoknál, hanem egy minden ízében kidolgozott világot tesz le az asztalra. (Nagy csattanással, mert ez a könyv sem egy vékonyka alkotás.) A történet nem mentes a hibáktól, de mindenképpen ígéretes.
Az első fejezetekben a nagy „grimdarkisták” hatása érezhető. Felbukkannak Glen Cook zsoldosai, George Martin lovagiatlan lovagjai, illetve én még idevenném Katherine Kurtz mágusait is, de ezt rövidesen megmagyarázom. A címszereplő egy zsoldoscsapat kapitánya, követői között pedig a középkori világ színe-visszája megtalálható. Ezúttal azonban olyasmibe tenyerelt, ami túlmutat egy kis csetepatén, esetleg wyvern-vadászaton. A regény tulajdonképpen egy várostrom története, plusz rengeteg ide vagy innen elvezető mellékszál. Lényegében egy fantasy Egri csillagok, mínusz Eger. Mínusz csillagok. spoiler Plusz sárkányok, boglinok (sic), mágusok és démonok.
Mint sok más grimdark regénynek, A Vörös Lovagnak is a túlírtság a legnagyobb hibája. Egész oldalas leírások, a szókincs indokolatlan fitogtatása és feleslegesnek tűnő mellékszálak nyújtják a kelleténél legalább 100-150 oldallal hosszabbra. Értem én, hogy a hadtáp fontos dolog, de a marhacsorda hajtásának történetét tényleg muszáj volt elmesélni? Illetve hosszú fantasy-olvasói pályafutásom alatt még sosem merült fel bennem, hogy tudnom kellene a teljes vértezet (plusz az alsóruházat, illetve a lószerszám) összes alkatrészének a megnevezését, a különféle sisakfajtákról nem is beszélve. Cameron nagyon elmélyedt a szorgalmi feladatában, az archaikus szakkifejezések ilyen áradata szerintem szinte példa nélkül álló a zsánerirodalomban.
A szerző azonban a low fantasy irányzatának több típushibáját kerülte ki, mint ahányba belefutott. Kellemes változatosságot mutatnak például a női nemhez tartozó szereplői: parasztlányoktól (akiket egyszer sem erőszakolnak meg a könyvben), bölcs özvegyasszonyokon át (akik meglepően jól feltalálják magukat az ostrom közepette), egészen egy apácazárda rejtélyes apátnőjéig. Persze a férfiak sem rosszabbak: a főhősről igazán csak spoilerekben lehetne beszélni, de mindenképpen összetett figura, nekem pedig bejött az ellensége átkát fokozatosan lerázó, és így magára találó mágus alakja is. A regény nem hanyagolja el magát a mágiát sem, amely érdekesen ötvöződik a világ több, mint kvázi-középkori jellegével. Remek ötlet például, hogy a mágusok egyfajta memória-palotában tartják ráolvasásaikat, és itt sem szöveges formában, hanem szimbólumokra leképezve. Ez számomra azt sugallja, hogy a mágia az emberi gondolkodástól idegen erő, amelyet csak így, metaforákra lebontva tudunk kezelni.
Ezen a ponton el kell mondjam, hogy a sorozat szereplői egészen egyértelműen keresztény emberek. Nem hasonlók, hanem konkrétan ugyanazok az imák, ugyanazok a szentek, ugyanazok az ünnepek jelennek meg a mindennapjaikban, mint a középkori Európában. A mágusok pedig Arisztotelészről vitáznak. Ezt a trükköt, amikor a világ egyszerre alternatív Föld és ugyanakkor mégsem az, eddig csak Katherine Kurtz tudta nekem eladni a Culdi Camber ciklusban: egyedül ott éreztem, hogy nem lustaság, hanem koncepció, és a keresztény háttér hozzáad a fantasy világ atmoszférájához és működéséhez, nem pedig elvesz belőlük. Cameron ehhez az exkluzív klubhoz csatlakozik. A keresztény emberiséget azonban itt a szörnyetegek világával – ahogy ők hívják, a Vadonnal – való állandó konfrontáció formálja. Az emberlakta földek határain túl ugyanis sárkányok és egyéb mágikus lények léteznek, amelyeket a kereszténység a sátán létezésének bizonyítékaként fog fel. De vajon tényleg erről van szó? A jó és a gonosz küzdenek a világban? A regény egyik legjobb húzása, hogy ezt az egyház / vadon ellentétet számos különböző nézőpontból bemutatja, és anélkül ébreszt kétséget az olvasóban, hogy bármit is a szánkba rágna.
Cameron tehát egy pillanatig sem titkolja, hogy őt a középkor világa érdekli, de nem rest megalkotni a saját középkori Európáját. Csatákat nagyon tud írni, a szörnyetegei pedig megmaradnak valóban szörnyűnek (sajnos épp a főgonosz kivételével, aki/ami egy nagyon sablonos Bond villain). Karakterei jellemzően igen emlékezetesek, még a csupán mellékszereplőként fellépő zsoldosok között is sok az eredeti figura. Ábrázolásmódja brutális és realista, de az öncélú kegyetlenkedésnek és polgárpukkasztásnak nem híve. Hibái pedig a „szokásosak”: a regény hosszúsága és széttagoltsága. De ha valaki szereti a sötét lovagregényeket, jól eltalált mágiával fűszerezve, az nyugodt lélekkel próbát tehet vele. (Az utolsó oldalt leszámítva, ami azért eléggé teaser-jellegűre sikerült, a kötet akár önállóan is olvasható.)