Halhatatlanság 88% 218 csillagozás

Kundera egy uszodában üldögélve észrevesz egy nőt, vagyis egy mozdulatot, amit éppen ez az ismeretlen nő „közvetít”, amelynek hatására egyre- másra törnek fel belőle a gondolatok, az ötletek, emlékek és elmélkedések, mígnem ebből a hatalmas kuszaságból végül megszületik egy 460 oldalas könyv. Több, időben és térben is eléggé szerteágazó és szándékoltan összekuszált szálon futnak az események, amelyek mindvégig csak díszletként szolgálnak a főbb elméleti, filozófiai kérdéseknek, mint a szeretet, szerelem, halál, becsvágy és persze a halhatatlanság. Mitől lesz valaki igazán halhatatlan? Tényleg minden ember valahol mélyen erre törekszik? Azok is, akik mindvégig harsányan előtérbe helyezik magukat és azok is, akik csak csendesen megbújnak a háttérben? Szükségszerű, hogy minden emberi kapcsolatban legyen egy domináns és egy alárendelt fél? Mitől függ, hogy ki válik azzá? És mitől függ, hogy végül ki lesz a halhatatlan? Ki lesz az, akit nem felejtenek el? Mi számít igazán, ha a tömegek számára is felejthetetlen maradsz, vagy elég-e ha csak néhány, legfontosabb személy számára maradsz halhatatlan? Természetesen egyik kérdésre sem kapunk választ. Helyette azonban részesei lehetünk egy sajátos humorú, iróniától cseppet sem mentes képzeletbeli utazásnak, ahol szembe jön velünk Goethe, Hemingway, Mahler és az író korábbi önmaga is. Ezek után pedig kit érdekel már a valóság? Kit érdekel, hogy ez egy regény-e egyáltalán?

Állítólag ez a betetőzése Kundera hétrészes regényeinek. Hosszúságban mindenképpen, de amúgy szerintem nem. Sokkal zseniálisabb A nevetés és felejtés könyve, de az is igaz, hogy ez jobb, mint a A lét elviselhetetlen szörnyűsége. Például ezen is lehet jókat nevetni, a regényes eszmefuttatások is érdekesek, az öreguras „jajezamaivilág” is aranyos és elgondolkodtató, és hát a szereplők tényleg érdekesek, bár Agnes itt a főfigura, szerintem ő a legunalmasabb, a húga, Laura sokkal vonzóbb és érdekesebb, igaz, hogy ő meg Agnes nélkül nem is létezhetne. (Mondjuk, ha francia, és az, akkor inkább Agnès, de szerintem ez a fordító hibája.) Aprópopó, fordító: nem tökéletes a fordítás, a stílust sokszor átalakítja, próbálja költőiesíteni, pedig valószínűleg az eredeti sokkal szikárabb és egyszerűbb, mint a fabot. Kundera mondatai amúgy se szoktak pázmányi magasságokba emelkedni körmondatilag, ami inkább előny, mint hátrány, így az olyan hülyék is megértik, mint én.

Tovább a humorra: a leghumorosabb szereplő itten Avenarius professzor, aki a legvonzóbb is, persze az egyébként randira-hívni-való Laurán kívül (a nők vonzóságban halhatatlan hallatlan előnnyel indulnak). Igazi vén szürrealista, aki inkább gyújtana fel egy múzeumot, minthogy megnyisson egy könyvtárat, a konstruktív romboló. Emlékezetes öregúr. De összehasonlítva a sokkal színesebb nevetésésfelejtéssel nem az igazi, nem az a karneváli regény, mint az, sőt, sajnos még valószerű is sokszor. Szerencsére nem mindig. Ott minden résznek új szereplői vannak, itt nagyjából ugyanazok ismétlődnek, van az Agnes-szál, és van a Goethe-Bettina szál, amelyk nagyszerűen ellenpontozzák egymást (és van még a hatodik részben egy Rubens-szál is, az is nagyon erős), de túlságosan összetartanak.

A kis hibák ellenére nagyon jó könyv ez, de ne várjunk tőle olyan izgalmakat, mint egy Betörő-krimitől, és olyanokat se, mint az Anna Kareninától (bár úgyis tudjuk, mi lesz a vége), inkább szellemi izgalmat. Kérdés, hogy ez újraolvasásnál is működik-e, nem tudom. A túl sokat emlegetett nevetésésfelejtésnél működik, nagyon jól. (Azért itt is van érdeklődés-csigázás, csak teljesen máshogy, mint egy kalandregénynél.)

Majdnem kevenc könyv lett belőle. Az egész könyv egy eszmefuttatás egy mozdulatról. E köré épülnek rövid cselekménymozzanatok, amelyek aztán valahogy mégis összefüggenek. Az elmélkedéseket nagyon szerettem benne. Miért nem lett mégis kedvenc? Mert elég sok benne a pletyka más írókról, és úgy tűnik minden fontosabb az embernél:
„A leghalványabb kétség sem fér ahhoz, hogy a világon sokkal kevesebb a mozdulat, mint az egyed. Ez a megállapítás megdöbbentő következtetésre késztet bennünket: a mozdulat egyedibb, mint az egyed. Szólásmondásként fogalmazva: sok ember, kevés mozdulat.”
„Emberből sok van, gondolatból kevés: mindnyájan hozzávetőleg ugyanazt gondoljuk, és a gondolatokat kölcsönösen átadjuk vagy kölcsönadjuk egymásnak, esetleg lopjuk egymástól. Ha azonban valaki a lábamra tapos, a fájdalmat csak én érzem. Az én alapja nem a gondolkozás, hanem a szenvedés, amely az összes érzelem közt a legalapvetőbb. Szenvedés közepette a macska se kételkedhet felcserélhetetlen énjében.”
(Olvasás közben elgondolkoztam azon is, hogy vagy nagyon befolyásolható vagyok, vagy nagyon megegyező az ízlésem valaki máséval. Könytári példányt olvastam, többen belefirkáltak a könyvbe. Valaki ceruzával aláhúztott egy-egy részt. Az aláhúzott részek tetszettek nekem is a legjobban. )

Halhatatlanság nincs halál nélkül, úgy fonódik egyik a másikra, mint borostyán a fa törzsére, és ahogy a kúszó növény is végül összeroppantja a fát, úgy nehezül teherként egymásra a két fogalom.
Elképesztően filozófikus,mégis intenzív, és érzésekkel teli Kundera regénye.

Ezt a könyvet olvastam vagy egy hónapig, (közbe persze két másikat is.) de nem azért, mert nem volt jó, ellenkezőleg ,hogy sokáig élvezhessem. Ám aki valamiféle izgalmas történetre vágyik, ne ezt olvassa.) Itt a több lazán összekapcsolódó történet csak ürügy, hogy az író az érdekes kis elméleteit kifejthesse. Én imádom a zseniális stílusát, csak egy bajom van vele, kicsit hideg ez a zsenialitás, és olyan kis szomorkás hangulatom lesz mindig tőle, de mégis annyira vonz, hogy továbbra is fogom gyűjteni és olvasni a regényeit.
Egyébként Kunderát olvasva valahogy mindig eszembe jut, hogy istenments egy ilyen pasival találkozni élőben mint ő.. A nők minden egyes tettét félelmetesen kielemezné, ami bár néha nagyon pontosnak tűnik..de mint tudjuk, úgyis reménytelen..)P

Pszichológiai alapú filozofálgatások, ami hol megfogott, hol nem. Nem egy helyt túl parlagi, lényegtelen volt, más helyeken túl sok szexszel próbálta pótolni a műve hiányosságait. Korunk legtöbb írója ugyanezt szokta tenni hasonló esetben, és a túl sok még a jóból is megárt – ez még a szexre is vonatkozik.

Imádom Kunderát, kedvelem Agnest, szeretem a nefelejcset.

Kedvenc Kunderám (talán mert ezt olvastam először); ezután a többi, inkább csak „utánérzés” volt, ebben minden benne van, ami Kundera.

Kundera nem az én nyelvemen ír, nem nekem ír, nem szólított meg. Érdekes könyv volt a szaggatott, csapongó szöveggel, de nekem hiányzott a folyamatos szövegvezetés. A filozofikus elkalandozásokban találtam ugyan ínyemre valót, ám mégis keserű szájízt hagy maga után e könyv.

Az élet, a halál, létezés, a szerelem, a szeretet filozofikus boncolgatása a regény, amely mellesleg néhány szereplő személyes és együttes tragédiája is.
Kunderától megszoktam, hogy olyan nincs, hogy csak a történet kedvéért írjon, mindig van mögötte valamiféle „kunderás” filozófiai tartalom. A könyv olvasása közben éltem a gyanúperrel, hogy szereplőinek egy része nem véletlenül kapott ismerős neveket, mint Avenarius vagy Rubens… Avenarius könyvbéli stílusa szépen rezonál a valós Avenarius radikális pozitivista szemléletével.
A cselekményszálak látszólag széttartanak, majd egy hirtelen fordulattal összekapcsolódnak. Briliáns, ahogy térben és időben utazunk oda-vissza.
Bár értékelem a történet nagyszerűségét, a jelenlegi lelkiállapotomban sokkal sötétebbnek, baljósabbnak éltem meg a regény mondanivalóját, mint amilyen ténylegesen. Az egyik legmellbevágóbb jelenet, amikor az út mellett sétáló lány világhoz való viszonyulását írja le. A másik, amikor Agnes ráébred a létezés és az élet különbségére.
Nem egy könnyed olvasmány, de könnyedebb, mint bármely filozófiai értekezés, tudtam szeretni.