A ​nevetés és felejtés könyve 80% 160 csillagozás

Szerintem Kundera egy elvetélt konzervatív, posztmodern filozófus, aki saját komplexusait és elrontott életét monomániásan és önigazoló módon magyarázgatva írja a történeteit. Egy értelmiségi Coelho, aki primitív pszichológiai képletekre épített példázatokba burkolja a bölcsességeit. Nagyon művelt, nagyon okos, szépírói vénával megáldott, gyenge jellemű, szexista, egoista, aki időnként képes a szórakoztató lektűr színvonalára felemelni a meséit. Sznob idealisták és kultúrpesszimisták számára erősen ajánlott, a cinikus racionalisták is szórakoztatónak találhatják, de akik igaz, emberi történeket várnak, ahol nem rágják a szánkba az egyetlen és kizárólagos igazságot, azok csalódni fognak. Akik pedig csak könnyed, kikapcsoló olvasmányt keresnének, ezt a könyvét azok is kerüljék, mert – bár társaságban villogni lehet az egyszerre mélyértelmű és frappáns szentenciáival, de ilyenek az olcsó idézetgyűjteményekben könnyebben hozzáférhetők – regénynek meg zagyva és unalmas.

Kettősséggel gondolok vissza erre az olvasmányra. egyrészt maga a történet meg tudott érinteni, kicsit pikáns volt, kicsit sírva-nevetős (vagy fordítva), másrészt valami miatt mégis hiányérzetem volt. @AeS érzéseivel tudok azonosulni: nem tudtam megkapaszkodni a regényben, kicsúsztak a mondatok a kezeim közül, nem tudott olyan mély nyomot hagyni bennem, ami biztosítaná az emlékezést. De hát úgyis a felejtés könyve ez… :))

Kundera ebben a könyvben számomra még túl sokat akar mondani túl kaotikusan. Az amúgy is szerteágazó gondolatok kis történetekbe való tagolása azt eredményezte, hogy én semmi, vagy csak nagyon erőltetett összefüggést tudtam felfedezni az egységek között.
Már ebben a könyvében sok motívum meg van említve, amit majd az író A lét elviselhetetlen könnyűségé -ben fejt ki és rendez sikeresen egészbe, itt viszont még kicsit kiofrratlannak éreztem a regényt.
Kundera stílusa szuggesztív, érdekes és elgondolkodtató, de én sem tudtam elszakadni attól, hogy helyenként túl cinikus.
Egy-két szövegrészlet nagyon megfogott, főleg az első történet, ami Tamináról szólt, Negyedik rész: Elveszett levelek – csak ezért megérte elolvasni a könyvet.

Félek, hogy ezen a könyvön nem hogy nem nevettem, de nagyon hamar el is fogom felejteni. Pedig kár érte, mert tele van ugyanúgy szép gondolatokkal, mint az összes többi, eddig olvasott Kundera, meg egy nagy adag cinizmussal, és persze magánnyal, szóval elvileg minden együtt van, egy helyen. És valahogy mégis, mintha a narráció a szereplők és a történet rovására menne, talán ez a legnagyobb bajom. Sutty – egyik fülemen be, és sutty – másik fülemen ki. Majd pár hét múlva kérdezzetek rá, hogy mire emlékszem, és akkor kiderül.

A nevetés és felejtés könyve? Talán inkább a sírásé és emlékezésé. Vagy egyszerre mindkettőé, azé a vékony, pókháló vékony határvonalé, ami a kettőt (kétszerkettőt) egymástól elválasztja, egymással összeköti. Mert a nevetés átcsaphat sírásba, és viszont. Lehet nevetve sírni és sírva nevetni. A felejtés meg sokszor emlékezés: felidézése, számbavétele annak, mi mindent felejtünk, mi mindent elveszítünk.
Míg az író és szereplői azért küzdenek, hogy nevessenek és felejtsenek, közben folyton szomorkodnak és egyre csak emlékeznek, emlékeznek, emlékeznek…

Akadtak pillanatok mikor hangosan felkuncogtam a könyv felett, akadt olyan is, amikor csak bambultam ki a fejemből és értetlenkedtem, volt, hogy mély együttérzés támadt bennem.
Egy szó mint száz, Kundera irodalmi olvasmányaim egyre növekedő házában kinyitott egy új ajtót, egy érdekes szobával, ahova úgy érzem ezentúl többször fogok ellátogatni.

Az év első olvasása Kundera-könyv nálam már egy ideje :) Szerintem ne ez legyen az első könyv, amit az írótól olvastok… (akkor már inkább a „A lét elviselhetetlen könnyűsége” vagy a „Jakab és az ura” című)! Nem volt rossz, de lehet hamar felejtős lesz' – persze az ilyen mondatokért (is) érdemes tőle bármit olvasni: „De most mintha a reggel piszkos fénye leoldotta volna róluk a hallgatás pecsétjét, mintha az éjszaka költészete után a nappal prózája következett volna” --> szóval megint szuper lett a fordítás..!
*update*
ja és a befejezés…eddigi legfurább regényzáró mondat, amivel eddig találkoztam.

„…A pult előtti magas széken csaknem mindig ül valaki, aki beszélgetni akar vele. Mindenki szereti. Tamina ugyanis meg tudja hallgatni, amit az emberek mesélnek neki.
De vajon igazán hallgatja-e őket, vagy csak figyelmesen és szótlanul néz rájuk? Nem tudom, és nem is olyan fontos. A fontos az, hogy nem szakítja félbe őket. Hiszen önök tudják, hogy van az, amikor ketten beszélgetnek. Az egyik mond valamit, és a másik a szavába vág: Ez pontosan olyan, mint amikor én, én… és addig mesél magáról, amíg az elsőnek nem sikerül azt mondania, hogy: Ez pontosan olyan, mint amikor én, én…
Az a mondatrész, hogy ez pontosan olyan, mint amikor én, én… a beszélgetőpartner gondolatmenetébe való helyeslő bekapcsolódásnak, a gondolat folytatásának tetszik, de ez csak látszat: a közbeszólás valójában brutális lázadás a brutális erőszak ellen, a közbeszóló célja kiszabadítani rabságából a saját fülét, és rohammal bevenni az ellenfélét. Mert az egész élete az emberek között nem egyéb, mint harc a másik füléért. Tamina közkedveltségének egyetlen titka az, hogy nem akar mindenáron önmagáról beszélni. Ellenkezés nélkül fogadja füle megszállóit, és sohase mondja: Ez pontosan olyan, mint amikor én, én…”

Nevetni nem tudtam rajta, elfelejteni könnyű lesz – azt hiszem nem ezzel a könyvvel kellett volna kezdenem az ismerkedést Kunderával…

Kundera minden könyvét nagyon szeretem! Könyörtelenül valóságos, életízű, egyenes, őszinte. Utánozhatatlan!