Tavaszi ​rügyek 91% 51 csillagozás

Egyértelmű számomra, hogy miért a Tavaszi rügyek címet kapta a gyűjtemény: a leghumorosabb, legérdekesebb novellának tartom. A nagy csibész Palkó mindennapi kalandjai megmosolytatják az olvasót, főleg, mikor elképzeli a nénike hátán lévő kosárban kuporogva. A Hogyan lettem én író elbeszélése ismertebb mű: ezer hála Dankó bácsinak a kezdeti útmutatásért. Alakja más novellában is feltűnik, igazi egyéniség, értékes ember volt a maga egyszerűsége mellett. Jó volt olvasni róla és a korabeli világról…

Mikszáth minden írása valamiféle varázslattal bír. Életkedvet csepegtet az olvasóba, csipkelődő, humoros, zárójelben odatoldott félmondatai jókedvre derítenek. Igaz ez erre az elbeszélés – gyűjteményre is. Mikszáth érezhetően szeretett élni, értékelte, nagyra becsülte az élet apró örömeit. Elnéző, megbocsátó iróniával kezelte az emberi fogyatkozásokat, derűs bölcsességgel „tálalva” ezeket az olvasóknak.
Szórakoztató írásaiban elénk tárul gyermek – és ifjúkora, az iskolák szigorú professzorai, a kemény regulák, mind egy régi, letűnt kor ódon levegőjével telítik a lapokat. Nagy szeretettel, élvezettel mesél saját gyermekeiről is.
S bár mindez, a latin bölcsességekkel együtt időben, történelmi korban már nagyon távol van tőlünk, egyáltalán nem érzem elavult régiségnek. Ellenkezőleg : Mikszáth Kálmán a maga sajátos derűjével, szellemiségével, kritikus politizálásával mindig üdítően hat rám. Írói tehetsége biztosítja számára a helyet a halhatatlanok népes táborában.

Mikszáth Kálmán Selmecbányán töltött tanulóévei fogalmazódnak meg ebben az elbeszélésben. Egy töredék, egy részlet határozottan megmutatja a korszak társadalmi képét, az emberek egymás iránti szolidáris magatartását, a diákok olykor túlzó csínytevéseit. Kezdetleges írás egy remek magyar klasszikustól.

Szépséget, letűnt idők báját, békés derűt vártam Mikszáth elbeszéléseitől – és megkaptam. Néha könnyes, néha vidám, néha pedig könnyes-vidám történetek csokra ez a kis kötet, amelyből megismerhetjük a 19. század végi Magyarországot s lakóit: szegénységben, de annál nagyobb szeretetben élő családokat, pajkos kisfiúkat, szégyenlős – ám ha a szükség úgy kívánja, a fiúknál is bátrabb – kislányokat. A jól megrajzolt szereplők, változatos helyszínek, meglepő fordulatokban gazdag történetek segítségével az olvasó is visszarepülhet abba a régi világba, ahol nem rohantunk ennyire, volt idő meghallgatni egymást, megélni a mindennapokat. Úgy gondolom, a Tavaszi rügyek kevésbé ismert bár, de mindenképpen páratlan gyöngyszeme Mikszáth életművének.

Nagyon szeretem a magyar írókat, különösen az igazi, nagy öregeket.
Ahogyan a természetről, a valódiról és az emberi természetről írnak, azzal a lelkemet simogatják. Az az érzésem, hogy ez azért van, mert magam is vidéken nőttem fel, őszinte, nyílt szívű, becsületes emberek között, a minket körülölelő természet szerves részeként.
Nekem még meséltek a nagyszüleim és a szüleim régi történeteket, ízes, bár számomra akkor teljesen természetes nyelven, amiről azt hittem, hogy ez mindenki nyelve. spoiler
A kötet elbeszélései alatt sokszor mosolyogtam magamban, és jókat nevettem a kópéságokon, a becsületes emberek pedig elgondolkodtattak, hogy vajon hová és merre kószálhattak el a leszármazottaik?

Jókor olvastam az író írásait. Elvarázsolt, megnyugtatott a stílusa, az ízes szövege. Jó volt olvasni a történeteket, mindegyikben találtam valamit, ami megfogott. Milyen nehéz a sorsa a diáknak, ha fogalmazást kell írni. :-) Számomra az író megtudja adni az emberi természet fontos dolgait – emberség, tisztesség. Az írásai azt a régi életet hozzák elém.

Ezer közül is fel lehet ismerni az írásait, kevés az ilyen jellegzetes elbeszélő, de sajnos most sokszor éreztem azt, hogy nem bontja ki eléggé a szárnyait. Hosszabb novellákban is többször elhúzza a mézesmadzagot az orrunk előtt kitűnően sikerült három mondatokkal, érezzük a szánkban azt a Mikszáth-ízt, viszont az egész művet már nem tudja fenntartani, kifogy a szufla belőle. A néhány oldalas szösszenetek ebből a szempontból jobb helyzetben vannak, kevesebb a töltelék, több a lényeg. Amikor ezt felismertem, már felvetődött bennem a kérdés, hogy egy novella a maga szerény terjedelmével egyáltalán megengedheti-e magának, hogy legyen benne töltelék? Néhány darabja a kötetnek a szokásos színvonalon tündököl, szeretem Mikszáthot, ez a tény azonban nem tudja a többit megjavítani.

Mikszáth Kálmántól ezeket a novellákat még nem olvastam. A tanulságos történetek voltak. Mindegyik adott valami pluszt. Minden ember gyarló. Mindenkinek van valamilyen kis bűne, ami megbocsátható.A míves beszédmódra nagyon kell figyelni. A történetek közül a Legrútabb leány tetszett. A rútságból is lehet hasznot hajtani, még ha nem is saját magának, hanem megsegíteni vele másokat.A mérhetetlen szegénység-gazdagság, az ellentétek mindenütt jelen vannak. A gyerekcsínyek voltak azok, amelyek a legjobban szórakoztattak.

Nagyon szeretem Mikszáth világszemléletét és stílusát, és azt is nagyon szeretem, ha híres írók/írónők önéletrajzi témában alkotnak (még ha van is benne egy kis csúsztatás – gondolom, itt is volt). Szóval egy kincsesbánya volt nekem ez a könyv illetve novelláskötet. Egyetlen történetért haragudtam csak, amikor Pipi verebet befestették… jó, értem én, az egy másik kor volt, más értékekkel, de na, ez akkor is állatkínzás. Szegény Pipi! Ellenben a Jánoska haláláról szóló novellát végigbőgtem. A többin meg nevetgéltem itt-ott.
Egy irodalomtörténetben jártas ember elárulhatná nekem, hogy mi lett Mikszáth Bercivel. Mert azt láttam, hogy nagyon fiatalon halt meg, gondolom nem véletlenül, de a halál okáról sehol nem írnak. Engem meg furdal a kíváncsiság.

Kellemes időtöltés volt Mikszáth novellainak olvasása, bár sok olyan akadt közte, ami még a pályája elején keletkezett és ettől azért jobbakat írt később. Hősei viszont valós, hús-vér emberek, a maguk hibájával együtt is szerethetők. Olykor hibáznak, botlanak, de viccesek is tudnak lenni.