Szent ​Péter esernyője 82% 1320 csillagozás

Először is biztos vagyok benne, hogy jó, hogy nem akkor olvastam el, amikor kötelező olvasmány volt – még annak idején általános iskolában. Akkor valószínűleg még ennyire sem tetszett volna, nem biztos, hogy ténylegesen felfogtam volna a lényegét.
Alapvetően nagyon érdekes történet volt, számomra Mikszáth stílusa nagyon egyedi, fel lehet ismerni, hogy ez is az ő alkotása.
A történet maga nagyon kalandos, izgalmas, és az olvasó szinte tűkön ülve várja, hogy mi lesz a végkifejlet. Én is ezt éreztem.
A nyelvezettel nem volt probléma, illett a környezethez, ezáltal vált teljesen érhetővé és élvezhetővé.

Mikszáthban nem tudok csalódni. Több évtizede gyerekként olvastam először. A mostani újraolvasás után is kedvenc a Különös házassághoz hasonlóan. Mindkettő kicsit jókaisan romantikus, szeretni való.

Hát persze, hogy a könyökömön jön ki ez a kis történet, gyerekkoromban évente átlagban kétszer leadta a tévé, általában vasárnap délután. Törőcsik Mari gyönyörű. No ettől még nagyon jól esett most újra elővenni. Ilyen jó kedélyűen, ráérősen senki más nem tud történetet mesélni, esetleg még egy-két öregapó valamely faluban (inkább Erdélyben) a ház előtt, a kispadon. El is hiszem, hogy némely középiskolások az ilyen pepecselést nem bírják, más ma a tempó. Pedig lehetne tanulni is belőle, például úri furfangot, meg diplomácziát. És míves beszédet persze.

Én különben most éppen arra a laza eleganciára kattantam rá, ahogy kifiguráz, megfricskáz bizonyos hölgyeket és urakat. Karikatúra csupa szeretetből. A bábaszéki jelenetek például. Mindegyik egy külön vicc. Mert Bábaszék város akar lenni, de nagyon. Egyszer pedig találtak egy akasztott embert, össze is kellett hívni a szenátust, roppant kellemetlen eset, főtt is a feje a nobilitásoknak.

Lehet, hogy nem ez a kis kötet a Mikszáth-életmű csúcspontja, de hogy egy nagyon szívmelengető mese, az biztos.

Ez olyan kedves történet, hogy megérte néha küzdeni a nyelvezettel, ami azért figyelmet követelt. Kíváncsi voltam, hogy mi is lesz az esernyő és a fiatalok sorsa, ki nyeri el jutalmát, ki nem.
És azt kell mondjam, hogy Mikszáth jól fejezte be a művet, mint egy igazi népmese. spoiler

Hála az Esernyőnek, hogy olyan gyorsan bevégeztetett! Nem hiszem, hogy el tudtam volna viselni még száz oldal Veronkát.
Az alapsztori egész aranyos, a nyomozós szál még tetszett is volna, ha a végét tekintve nem lett volna teljesen felesleges azt olvasni, hogy mindenki keresi a pénzt,de a szereplők… Jézusom, hát miért nem tudtak nagyságos, tankönyvlakó íróink normális nőket kitalálni? Nem azt mondom, hogy legyenek mind atomtudósok vagy szüfrazsettek, csak ne legyenek olyanok, mint egy szerencsétlen értelmi fogyatékos óvodás. Mert sajnos a drága Veronkában az értelem leghalványabb szikráját sem fedeztem fel. És ha már itt tartunk, a tartásét sem. spoiler Komolyan mondom, ez a tyúkeszű, édibédi nőszemély volt a könyv leggyengébb láncszeme. A legkedvencebb jelenetem, amikor olyan kis szende nebáncsvirág, hogy nem mer átöltözni a kiscica előtt, mert figyel(!!!), ezért lekapcsolja a villanyt, aztán elbarikádozza magát, végül beköti a nyomorult macska szemét. Istenem, és én lassan egy éve egy nyúl örökké figyelő tekintete előtt öltözködöm, mennyi folt esett a becsületemen! Lehet, hogy ha látok egy hangyát fürdés közben, gyorsan arra is rá kéne dobni valamit, nehogy meglásson ilyen kompromittáló helyzetben. Ha esetleg meghal, az se baj, mert legalább senki más nem tudja meg, micsoda szégyenbe kerültem…
Gyuri meg igazából egy számító dög volt, csak hát ugye meglágyult a kis szíve és az agya a szerelemtől. Amúgy ha ő elvileg ügyvéd, Veronka meg… khm, tudjuk, milyen értelmes, akkor mi a fenéről fognak beszélgetni öt év múlva, amikor elhalványodik a rózsaszín köd? Pff, szerintem jobban járt volna, ha hagyja a fenébe a csajt, és inkább az esernyőre koncentrál, elvégre nem az a címe, hogy „Veronka és Gyuri szerelme az esernyő árnyékában”:
És ha már számítás, a pap is szégyellje magát, hogy abból gazdagodott meg, hogy az esernyőt cipelte mindenféle népekhez, mint a véres kardot mint valami ereklyét. Oké, hogy szent cucc, meg minden, de azért valljuk be, nagyon értett az üzlethez. Inkább küldte volna el a húgát egy kolostorba, ahol senki nem látja/hallja, és sokkal jobban jártam volna.
A nyelvezete olyan mikszáthos, én nem szerettem, de van benne néhány szép leírás és egész szórakoztató pillanat. Meg Veronka szellemi kibontakozása után nekem igazából minden perc ajándék volt, amikor nem szerepelt, szóval igazán hálás voltam ezekért az értékes jelenetekért.
Amúgy meg a piros esernyők tök cukik. (De az enyém fekete.)

Az a könyv, ami után az ember lánya (én legalábbis) a fejére csap, felkiáltván, ezt miért nem olvasta eddig? Ez egy szuperjó történet, megvan benne minden, amit szeretek. Akkor is, ha tudom, hogy Mikszáth elkapja majd a gonoszok grabancát és megjutalmazza a jókat, végigizgultam a sztorit. A Gregorovics-rokonok pénz utáni hajszája hatalmas, a szereplõk szerethetõ, egyszerû figurák (Veronka kis buta liba, de õ nem sokat szerepel azért) iyen könyvek olvasása után mindig azon gondolkodok, miért nem tudnak manapság ilyeneket írni? Nincs benne vámpír, nem jön aszteroida, nem pusztult el a világ, nem gyilkolnak meg senkit, nincs benne igazaból szerelmi vonal se (ami van, azért az nem igazán nevezhetô szerelemnek, de hát volt ez igy régen) mégis izgalmas és egybôl polcon maradós, újraolvasós történet. Nemhiába egyik kedvenc íróm Mikszáth. Aki még nem olvasta, sürgôsen pótolja!

Annak idején Mikszáth volt az, aki megszerettette velem az olvasást a Fekete város révén, ezért azóta is elfogult vagyok vele. Lehet amellett érvelni, hogy vannak jelentősebb művek is az irodalomban. De őszintén, ez általában a legkevésbé sem érdekel.
Mindezek ellenére még mindig van mit pótolnom Mikszáth-tól. Az A fekete várost azóta követte az Új Zrínyiász, majd a Különös házasság (bármilyen megrögzött pápista vagyok, még ezután sem szerettem ki belőle), majd megküzdöttem a Beszterce ostromával (az egyedüli, ami nem tetszett tőle), végül nem olyan rég elolvastam az A tót atyafiakat és az A jó palócokat. Most pedig adósságtörlesztésem következő lépéseként elolvastam ezt a regényét is, amit valószínűleg már régen kellett volna. Csak megerősítette, amit eddig gondoltam Mikszáthról.
Mikszáthot olvasni számomra olyan, mintha leülnék egy jó kedélyű korosodó úr mellé, aki sokfelé megfordult, sokmindent hallott, és szívta magába az anekdotákat, raktározta, forgatta elméjében, hogy aztán alkalom adtán elmesélje. A mesélések során vélhetően jócskán kiszíneződtek, hozzátett ezt-azt, de ez megbocsátható, sőt, csak fokozza élvezeti értéküket. És most elmeséli nekem is, ráadásul teszi azt ezen az ízes nyelven, amivel nem tudok betelni. Bele-belesző latin szavakat, szlovákból kölcsönzötteket, tájnyelvi szavakat, és ettől lesz az igazi. Ráadásul elbeszéléséből érződik, mennyire ismeri és szereti azokat a tájakat és embereket, amelyekről mesél. Mivel magam is a Kárpát-medencének többé-kevésbé abból a végéből származom, ezt át tudom érezni, és méltányolni. Szóval most is ezt éreztem, jó volt, szórakoztató volt. Talán nem ismertem meg belőle jobban az emberi természetet, a politika működését, vagy más fontos dolgokat, de igen jól szórakoztam. Kicsit pletykaszerű, amit annyira nem szívlelek, de itt ez most valahogy nem zavar. Talán úgy is mondhatnám, hogy én bulvár helyett olvasok Mikszáthot. Úgyhogy mondjon nekem bárki bármit, én már csak így maradok, hogy szeretem Mikszáthot, és punktum.
PS: Mivel bőven van még mit olvasnom tőle (mea maxima culpa) még lesz lehetőségem leülni mellé.

Röviden összefoglalva: a Mikszáthtól jól megszokott kusza rokoni iszonyok és az elmaradhatatlan kalandos szerelmi szál és persze sok humor. Na és a végén az isteni igazságszolgáltatás és tanulság.
Már alig emlékeztem a regény cselekményére, szinte csak a rejtélyes piros esernyő maradt meg. Jó volt feleleveníteni, @Kriszta_Filipenko javaslatára a filmet is sorra veszem :)

Kötelezőként már olvastam a könyvet, de jó volt felidézni újból. Tetszett a felépítése. Szerettem, hogy az alaptörténet részeként további történetek bontakoztak ki. Számomra egy kedves mese, ami rengeteg tanulságot rejt magában. Nagyon jól bemutatja, hogy az emberek véleménye hogyan változik és hogyan képes egyik esemény kiváltani egy másikat, mintegy sorsszerűvé tenni a véletleneket. Rájöhetünk, hogy nagyon sokszor magunk sem tudjuk, hogy mi az, amire igazán vágyunk, viszont meg van bennünk a képesség, hogy még időben felismerjük a lehetőséget, mikor szembetaláljuk magunkat vele. Kellemes kikapcsolódás volt.

Miért szeretem sokadik olvasás után is? Mert mese. És mégsem az. Az ember egy idő után unja a meséket. Elege van a kiszámíthatóságból, a fekete-fehér alakokból, a kötelező happy endből. Márpedig ez egy regénynek álcázott mese. Mégis jó. Mert elhiteti magáról, hogy nem az. A csodák véletlennek vannak álcázva, és elhisszük, hogy a világ jó. Hogy a gonoszság, (a pénz) nem nyerhet. Két dolog csigázza biztosan fel az érdeklődést: ha valami borzalmas, vagy ha valami nagyszerű dolog történik. Az ember a mindennapokba belefáradva, a rengeteg szörnyűség láttán egyre többször szkeptikus, nem akar hinni a boldog befejezésben. Mikszáth visszaadja a hitet ebben. Mert lelkünk mélyén mindannyian erre vágyunk. Szükségünk van lélekmelengető történetekre. Márpedig ez az. A másik oldalról Mikszáthnak van egy olyan hihetetlen mesélőkéje, ami ellen nincs fegyver. Az ember a hatása alá kerül. Az alakjai már nem papírmasék, ráadásul nagyon sokféleképpen ábrázolja őket.