Jókai ​Mór élete és kora 89% 55 csillagozás

Van abban egy csepp irónia, hogy az az író írja meg Jókai Mór élettörténetét, akinek munkássága leginkább példázza, mennyire hamvába holt a Jókai által elkezdett elbeszélői stíl a magyar irodalomban. Amivel legkevésbé sem azt akarom mondani, hogy mindebben Mikszáth a ludas (ha egyszer ő az anekdotikus történetmesélésben volt istencsászár, akkor persze, hogy abba fekszik bele), csak hát más sem akadt, aki a Mester által elkezdett epikus ívet tovább vitte volna. Így az a paradox helyzet állt elő, hogy bár nagy ingerem van Jókait a legfontosabb magyar írónak nevezni, ez a jelző mégsem lenne teljesen pontos – mert hát a fenn érintett okból kifolyólag nemigen akadt követője a magyar prózában. Talán helyénvalóbb úgy fogalmazni, hogy ő egy nagy elszalasztott lehetősége volt elbeszélő hagyományunknak, hogy az a XIX. század végére felzárkózzon Európa élvonalához*.

Az amúgy biztos, hogy Mikszáth elképesztően felfényezi az író Jókait. Egyrészt okkal, mert mint felhívja rá a figyelmet, ő honosította meg „az elbeszélés könnyed folyamatosságát, mintha csak oda volna lehelve, amit mond, a természetes fordulatokat, melyek egymásból látszanak kinőni, mint a fák gallyazata.” (239. oldal) Ez rendben is van, elfogadom. Másrészt viszont mikor kijelenti, hogy hőse 20 évvel megelőzte Dosztojevszkijt meg Maupassant ezzel a természetességgel, az már kicsit meredeknek tűnik, hümmögök is rendesen. Még a hibáit is úgy adja el, mintha azok növelnék zsenink becsét – slendrián a szerkesztésben? Oda se neki! Csak a kis csermelynek kell tisztának lennie, a nagy folyó sodorhat mindenféle szemetet is, csak úgy mellékesen. Árnyalja azért a képet, hogy az ember Jókai már nem annyira szoborszerű a mikszáthi értelmezésben – a portré ezen oldala egy ítéleteiben befolyásolható figurát, egy gyenge jellemet tár elénk. Ez így, mondjuk: fifty-fifty.

Bevallom, nekem ebben a könyvben az tetszett inkább, amitől Mikszáth-szöveg, amitől meg Jókai-monográfia, az már kevésbé. Ennek egyszerű oka van: életrajz-írói szempontból ugyanis Móricunk valami rohadtul unalmas figura. Más írókkal nem járt össze**, levelet alig írt, össze alig veszett valakivel, este 10-kor lefeküdt aludni… Még ami első ránézésre izgis, azt is sikerült elpacsálnia: összeházasodik egy nála 8 évvel idősebb primadonnával – micsoda botrány, gondolhatnánk. Aztán szép csendesen eléldegélnek egymás mellett, mint a galambok… Megszövegezi ’48-ban a 12 pontot, és aztán mivel tölti a szabadságharc hátralévő részét? Újságot szerkeszt. Bravó. Ahelyett, hogy szuronyt szegezve rohanna hegyre fel meg hegyről le. Jellemző, hogy amikor Kossuth elküldi Rózsa Sándorhoz egy menlevéllel, ő a közelébe se jut a megabetyárnak – bár azért a visszaemlékezéseiben kerekít egy pöpec kis kamut a nagy találkozásról. Szinte látom, ahogy Mikszáth vért izzad, falhoz csapdossa a kalamárist, miközben azt üvölti: „Hát mit a túrót kezdjek egy ilyen stréberrel?” Aztán lehiggad kicsit, és megoldja okosban: ide egy kis rajz a pannonhalmi líceumról, oda egy finom tabló a fejlődő Pest-Budáról, amoda meg néhány életkép az 1830-as év bimbózó irodalmi életéből… Meghintjük az egészet ízes kiszólásokkal, csinos anekdotákkal… És már meg is vagyunk. Így már fogyasztható. Jó étvágyat hozzá!

*Ahová nézetem szerint különböző okok miatt csak a XX. század harmadik harmadában sikerült besorolnunk***, de akkor aztán vastagon. Amit az utóbbi idők csinos díjesője is jelez.
**Ennek fényében persze érthető, hogy tanítványai sem voltak, akik továbbvinnék a maestro módszereit.
***Már ha van az irodalomban az „élvonal” kifejezésnek értelme. Kicsit elbizonytalanodtam benne…

Egyetértek @cseri-vel – kicsit több lehetett volna az élete és kevesebb a kora. Persze a kor is hozzátartozik az életéhez, de helyenként Mikszáth boldogan elmerült a korabeli politikai vonalak és irányzatok elemzésében. Ezek a részek kicsit untattak, és emiatt túl hosszúnak éreztem a könyvet. Nem segítette az olvasást az se, hogy az 1982-es kiadásban nagyon halványak a betűk, sűrű a nyomtatás, elég megerőltető volt a szememnek.

Mikszáth néhol ellentmondásba keveredett önmagával. Igyekszik felsőfokban írni Jókairól, mint íróról, agyondicséri, leírja, hogy korát megelőző zseni, hogy kivétel nélkül mindegyik műve zseniális – majd pár mondattal-oldallal később megemlíti, hogy ennek-annak ilyen-olyan hibája van, ez vagy az gyenge vagy sikerületlen. Egyik könyvéről azt írja, hogy ez maga a tökély, ott kellene lennie minden magyar otthonban, rögtön a Biblia mellett, majd kicsit később kiderül erről a remekműről is, hogy ez is „csak” egy jó könyv, és közel sem tökéletes. Maga Jókai pedig sokszor felületes, figyelmetlen, elnagyolt a művei szerkezete, az alakjai helyenként sablonosak, a meseszövése túl „mesés” stb.

Mikszáth stílusa ebben a könyvben is nagyon tetszik nekem. A humora, az ízes fordulatai, a csipkelődés. Tetszett az is, hogy a könyv végén nem ment bele Jókai második házasságának pletykálós elemezgetésébe és bulvárosításába.

Én jóval ötven fölött kezdtem el az ismerkedést Jókai regényeivel, és még mindig tart az ismerkedés. Viszont mindig nagy Mikszáth-rajongó voltam. Ezt az könyvet is Mikszáth miatt olvastam el, ugyanis ez az utolsó előtt olvasásom ahhoz, hogy megszerezzem a Mikszáth-kitüntetést. :)

Mikszáthot olvasni már Mikszáthért is élmény, nemhogy ráadásul Jókairól ír. Igen szerettem a stílusát, mert egy-egy mondat önmagáért is gyönyörködtet. Szörnyülködtet vagy felvidít. Sok érdekes adalék információt tudhattam meg belőle. A szemlélete itt-ott a mai szemnek idejétmúlt, intoleráns és hírből sem ismeri az egyenjogúságot, de ezeket mai szemlélettel szükséges átkeretezni. Egy nő nem lesz kevésbé szerethető szerelemmel a férje által, csak mert hatvanon felüli, „múmiának” titulálni mai gondolkodásmóddal egyszerűen bicskanyitogató. Mintahogy a hetvenkilenc évesen szerelmes férfi sem méltatlanabb a saját érzelmeire. Az ilyen, és ezekhez hasonló gondolatok tehát mindenképpen modernizálandóak egy szerencsére Jókai szemléletéhez méltóbb, humánusabb világban. Mégis izgalmas forrás, ha helyenként Mikszáth nem is tudott pártatlan maradni és a saját rosszallásának engedett utat, mégis egy nagyon szerethető Jókait rajzol elénk. A szelíd, szerető testvért és gyermeket, a tehetséges rajzolót és humanista írót. Ügyetlenségében, botlásaiban, tehetségtelenségeiben is szeretetre méltó, senkinek ártani nem akar, ezért gyönge politikus – hát puff, legyen ez a legnagyobb hibája.
Szerető férj is és gondos apa, nagyapa a Mikszáth rajzolta kép szerint. Hogy elveiben, véleményeiben nem állhatatos, az emberi kapcsolatok, mások boldogsága fontosabbak neki az elveknél? Nem feltétlenül látom negatív emberi tulajdonságnak. No meg nem tudom figyelmen kívül hagyni mai szemmel az édesapja korai halálát, hogy a kis Móricz mintha feladatának érezné onnantól édesanyja (utána pedig a többi, körülötte élő családtag) jó hangulatának megőrzését, kedvének keresését.

Én ebbe a szelíd, szőke Jókaiba így plátóian bele is szerettem az olvasás végére. El is fogom olvasni a visszaemlékezéseket róla.

Egy íróóriás műve egy másik íróóriásról. Bravúros és zseniális életrajzi regény. Pedig a feladat nem könnyű: kortársként írni Jókairól a szükséges időtávlat nélkül, mindössze pár évvel halála után. Mikszáth szeretettel, humorral, bölcsességgel rajzolja meg a híres pályatárs portréját és a kort, amelyben élt.

Uhh. Majd egy hét intenzív magyar próza hangoskönyvben. Embert próbáló be kell valljam, viszont van mit pótolnom. Photoshop alá hibátlan. :D Ez a könyv pedig színtisztán Mikszáthtól 4 csillag, attól ahogy szól, nem amiről szól. Elég sok kérdést vetett fel bennem ez az monográfia, köztük a legnagyobbat: akarom én végighallgatni a Jókai összest? :D Az meg ahogy Mikszáth véleményt alkot nem, nem Jókairól a márciusi ifjakról, úgy amblokk zusammen ugye, na az külön elcsodálkozás volt, nem is bírtam megállni, hogy ne nézzek gyorsan valami könyvet erről a témáról. A hangoskönyv Papp János előadásában volt hallható, noha ezt is Szoboszlai művésznőnek tulajdonítják.

Amikor Mikszáth Kálmán megszületett, Jókai Mór 22 éves volt, és már az első regénye is megjelent. Érdekes a fiatalabb generáció szemével nézni a neves, de még személyesen is ismert írót. Nekem elsősorban a kor bemutatása tetszett a könyvben, a reformkortól a forradalmon, elnyomáson át a kiegyezésig, majd egészen az 1900-as évek elejéig. Az irodalmi és politikai irányzatok, események Mikszáth stílusában lenyűgözőek voltak. Jókai személyében nem az életrajzi adatok érdekeltek, sokkal inkább a regények megalkotásának háttértörténetei, valamint a korabeli fogadtatásuk az olvasók, a kritika részéről.

Kicsit több lehetett volna az élete, és kevesebb a kora. :) Amúgy nem volt rossz.

Nagyon jól megírt könyv, igazi hungaricum: híres magyar írótól – híres magyar íróról szól a mű. A könyv olvasása során sajnos rá kellett jönnöm, hogy mennyire keveset tudok (tudtam) Jókairól, jóformán csak annyit, hogy a „nagy magyar mesemondó”.
A könyv olvasásakor bepillantást nyerhetünk Jókai gyerekkorába, megismerhetjük tanulóéveit, útkeresését a világban, mert Jókai nem egyszer eltévedt, ami abban a korban nem is volt nehéz. A könyv korrajz is egyben, habár nekem néha kicsit sok a volt a történelem.
Sokkal szívesebben olvastam az íróról, sokkal szívesebben olvastam, hogyan, minek hatására születtek meg Jókai könyvei, hogyan fogadta a közönség, melyik könyvét, milyen nyelvre fordították le. Mert „meséi úgy képződnek, úgy folynak, úgy végződnek, ahogy az a népléleknek jól esik; innen van a csodálatos varázsa, melyet kritika meg nem törhet.” (241. oldal).
Végigkísérjük Jókait élete végéig…a könyv befejezésekor úgy éreztem, hogy Jókai-t, most, a jelenben én is elveszítettem, annyira jól megírt könyv, annyira velem volt, annyit mindent írt róla Mikszáth, hogy „el sem hiszem”, hogy vége a könyvnek, vége Jókai életének.
A könyv olvasásakor „folyamatosan” pakoltam várólistámra azokat a Jókai könyveket, amikről a műben szó volt. Őszintén szólva, van mit bepótolnom.

Közben úgy éreztem, mintha hullámvasúton utaznék, néha magával ragadott, aztán lassult, döcögőssé vált, pedig Mikszáth nagy kedvenc, aki egy még nagyobb kedvencről mesélt, mély tisztelettel, szeretettel. Szini Gyula írása Jókairól kicsit jobban tetszett.

Néhány évtizeddel ezelőtt Jókai a legolvasottabb magyar írónak számított. Ma már ez közel sincs így. A középkorú és idősebb korosztályban még valamelyest tartja népszerűségét, de a fiatalok általában idegenkednek tőle. Sokan még a legnépszerűbb, kötelező olvasmányként is szereplő „A kőszívű ember fiai“ c. regényét sem tudják elolvasni. Mondják; a régies, latin kifejezésekkel teletűzdelt szöveget, lassan hömpölygő cselekményt képtelenek befogadni. Egymás olvasónaplóját másolják, így tudva le a „kötelező“-t. Ezt még valamelyest meg is értem, mert a fiatalok egyre inkább az akciódús krimikhez, thrillerekhez, sci-fikhez, vagy éppen a hajmeresztő horrorhoz szoktak. Azzal a véleménnyel azonban nem tudok egyetérteni, mely negligálja Jókainak a magyar irodalomban – és nem utolsó sorban – a történelemben játszott szerepét. Legalábbis én nem tudok – rajta kívül – olyan magyar írót, aki akár a kötetei és újságcikkei számát, akár azok kvalitását megközelítő hagyatékkal ajándékozta volna meg a magyar anyanyelvű olvasót. Lehet vitatni az 1848-as forradalomban játszott szerepének jelentőségét is, hiszen ő nem áldozta fel életét a harctéren, mint barátja és harcostársa, Petőfi. Gondolom azonban, hogy valamiért mégis menekülnie és bújkálnia kellett a megtorlás elől. Azt azonban végképp nem tudom elfogadni, hogy emberi méltóságában alázzák, és „elkényeztetett“, „önállótlan“ embernek állítsák be, pozitív személyiségjegyeit pedig Mikszáth által elkövetett „fényezés“-ként értékeljék. Úgy vélem, ennél azért több megbecsülést érdemel a hálás (hálátlan?) utókortól is.

A könyv – vélhetően – sajnos a Jókait nem kedvelőket továbbra sem győzi meg, de örömteli, hogy legalább a híveit sem tántorítja el eddig képviselt álláspontjuktól. És látva napjaink acsarkodásait, már ez is szép eredménynek számít.