A ​vén gazember 91% 81 csillagozás

Nagyszerű könyv, igazi Mikszáth-hangulat. Nagyon drukkoltam, hogy minden rendben menjen a fiatalok között éppúgy, mint a vén gazemberrel. Humoros, szép, amelyben a dolgozó, tisztességes ember előrébb jut az életben (na jó, a kasznár azért nem teljesen tisztességes, de ha úgy nézzük, akkor a lopása is nagyon tisztességes volt, hiszen jó ügy érdekében tette, előrelátó volt).. A bárót nem tudtam megérteni, hogy még akkor is kockáztatott, amikor már nem volt semmije, hogy ennyire valaki semmibe vegye a gyerekei jövőjét (meg a sajátját és feleségéét)… Annak viszont örültem, ahogy a végén viselkedett, bár azért kíváncsi lettem volna, hogy egy amolyan epilógusban mennyire adtak neki hozzáférést az örökséghez (remélem, sehogy) :-D Kellemes olvasmány, egy kis társadalomrajzzal vegyítve, Mikszáth most sem okozott csalódást!

Igazi mikszáthi mese. Bár ha jobban belegondolok, a dzsentri világban már szinte mindennapos lehetett ez a „mindent elkártyázunk vag y lóversenyen elverjük a vagyont, utánam az özönvíz” – mentalitás, nem is beszélve a párbajozásról. Már amennyire az ilyen témájú más regényekből megtudhattam.

De visszatérve az aktuális regényhez: ez a befejezés tényleg inkább mesébe illő. A háta mögött csak vén gazembernek titulált gazdatiszt sumákolása és a „mindenből lecsípek egy kicsit (vagy nagyot), mert úgysem veszi észre a gazda” – beállítottság manapság sem idegen az ilyen hajlamú emberektől, tehát ebben nem találok semmi meséset. A csattanó viszont spoiler már tényleg romantikus. A két gyerek vonzódása egymáshoz szintén idillbe illő végkifejletet hoz, de az olvasó kedvtelve merül el ebben a világban, és izgul a boldog befejezésért.

Olvassunk minél több Mikszáthot (is)! Nagy mestere volt ő a meseszövésnek, ez a regénye is jó példája ennek.

Egy kicsit megijedtem, mert most nem ragadott úgy magával Mikszáth stílusa és bölcs humora, ahogy szokott – vagy ebben nem csillogtatja annyira az említetteket, vagy én kezdek kiábrándulni belőle. Ez utóbbi igen nagy baj lenne, szóval remélem, egyedi esetről van szó. (Bár eddig is voltak művei, amikért nem rajongtam annyira, pl. a novellái. Ez meg kisregény, ami majdnem novella, szóval biztosan erről van szó. :P)

Ez a történet egyébként a felszínen egy szép mese, amolyan shakespeare-i szerelmes vígjáték, egymásért küzdő fiatalokkal (bár csak az egyikük küzd igazán, és mindkettejük elég idegesítően menedzseli ezt a szerelem dolgot), „legfiatalabb királyfi” történettel (pedig nem is a fiatalabb testvér van a középpontban). Ez egy kedves kis történet, kedves kis szereplőkkel.

Viszont szerintem ez csak a díszlet ahhoz, amit Mikszáth igazán el akar mondani, be akar mutatni: azt, hogy milyen károkat okoztak ennek az országnak az oligarchák és leszármazottaik.
Szerintem a könyv igazi főszereplője igazából báró Inokay Gottfried, aki a cselekményben tulajdonképpen nem sok vizet zavar, viszont tökéletesen képviseli társadalmi osztályát: mindene a látszat, azt kell fenntartani a végsőkig, bármi áron, de ha már az is lehullott, akkor ott van a második legfontosabb érték, a büszkeség, amibe akár úgy is kapaszkodik a végsőkig, hogy annak a saját családja látja a kárát. És talán az sem véletlen, hogy a történet végefelé egy választáson is elindul, nem bármiféle társadalmi vállalástól motiválva, hanem ilyen „mentsük, ami menthető” alapon.
Felelősségtudata, képesítése, vagy éppen képessége szinte semmi, nem tudja kezelni azt a vagyont, illetve társadalmi szerepet, ami jutott neki, és ezek alatt a terhek alatt (amik nem feltétlenül kellene, hogy terhet jelentsenek) végül teljesen megtörik, vigyázni kell rá, óvni kell, mint egy kisgyereket, mint aki túl sok játékot kapott, és ettől a bőségtől teljesen összezavarodott.

Mikszáth szokása szerint végtelenül empatikusan és szeretetteljesen bánik a szereplőivel, Inokayra is elnéző, enyhén paternalisztikus mosollyal tekint, de azért érezzük mögötte a szigorú ítéletet, amit az ilyen Inokay-félék felett mond. És én megint csak azt mondom, hiányzik ma egy Mikszáth Kálmán, de nagyon.

Kedves mese gyerekszerelemről, talált kincsről, félreismert gazemberről, elnyert boldogságról. És benne van – derűsen, mikszáhtosan a társadalomkritika a választásokkal, a dzsenti párbajokkal, a nemesi felsőbbrendűséggel és büszkeséggel. De csak olyan alig – ha az olvasó nem akarja, észre sem veszi.

Kis habos-babos, harmatos mese mese meskete. Annyira jól esett olvasni. Méghogy nincsenek könnyed, mai diákoknak is olvasható klasszikusok.

Nagyon szerettem ezt a történetet. Nem is olvastam gyorsan, mert minden szavát élvezni akartam, kicsit visszarepített a Szent Péter esernyője világába, ami gyerekkorom egyik kedvenc meséje volt, de mégis más történet. Emberi, romantikus, meseszerű, de mégis gyönyörűséges. Mikszáth fantasztikus író, annyira szépen fogalmaz, csodálatosak a leírásai, a történetvezetése, a választékossága, minden.
Kedveltem a szereplőket, és bár sejtettem a végkifejletet, mégis érdeklődve olvastam, és együtt izgultam hőseinkkel. Tökéletes őszi olvasmány volt, pont jókor. Aki szereti a magyar szépirodalmat, annak mindenképpen érdemes elolvasnia ezt a gyöngyszemet.

Ha valaki nem értené, hogy mi a szépirodalom és miért szeretem a szépirodalmat, illetve mit lehet szeretni a klasszikus szépirodalmi művekben, akkor biztos, hogy azt javasolnám neki, hogy olvassa el ezt a könyvet és minden kérdésére választ kap. Egyébként is szeretem Mikszáth-ot, de ez a regénye különösképpen gyönyörűen van megírva. Szinte minden mondata egy remekmű. A története is egy kedves kis történet, de az írásmód és a stílus mindent visz. Mindenkinek csak ajánlani tudom A vén gazembert!

A rengeteg sok újonnan megjelenő könyv mellett néha érzem, hogy ideje visszanyúlnom a régiekhez is. Így esett választásom Mikszáth könyvére. Olyat választottam, amelyről anno nem tanultunk az iskolában, s nem is rémlik, hogy ezzel a művel eddig bármilyen összefüggésben találkoztam volna. A fülszöveg alapján tetszett meg a kötet, de sajnos éppen ez az, amivel egy kicsit elrontják a kiadók az olvasásra kedvet érző olvasó szája ízét. Sajnos, a fülszöveg tulajdonképpen elmondja az egész kötet fő cselekményét. Ennek ellenére nem bántam meg az olvasást, mert Mikszáth itt is megcsillogtatta szokásos stílusát, megismertetett szereplőivel. Vannak szerethető és kevésbé szerethető szereplői.
A könyv fő eseménye kicsit meseszerű. Sajnos a való élet azt mutatja, hogy aki lop, az nem azért teszi, hogy később visszaadja, s a való világban egyre kevesebb azon fiatalok száma, akik segítség nélkül jutnak ilyen gyorsan egyre feljebb a ranglétrán.
De Mikszáth olyan stílusban beszél ezekről, hogy hajlandó vagyok becsukni a fél szemem, s eljátszani a gondolattal, hogy akár így is lehet(ne).

Hiába jósolta a Moly-algoritmus, hogy 92%-ra fog ez tetszeni nekem… mert nem.
Egy naiv kis történet egy dzsentri családról, és az ő gyerekeik arany szívű jótevőjéről.
Igazán meg sem lepődünk, hogy a végén a báró spoiler sőt, spoiler. Sok benne a mesei, romantikus fordulat. Kicsit olyan érzés volt, hogy Mikszáth elindította a történetet, és egy darabig rendesen kidolgozta, a végét pedig jól összecsapta. Minden szálat olyan valószínűtlenül gyorsan zárt le, hogy az embernek szabályosan hiányérzete marad.

Mikszáth úr, maga vén gazember, engem ismét becsapott, de egy percig sem bánom! Jövök én még a maga utcájába!