A ​tót atyafiak / A jó palócok 83% 680 csillagozás

Hiába, Mikszáth: az Mikszáth. Sőt! néha még mikszáthabb. Jókaiból kiselejtezve az epikus ív, a nagyregénnyé válás álma, és marad az anekdota, a puszta ízes történet, de az a tökéletességig csiszolva. Leülnek az urak snóblizni, füstöl a csibuk, és hogy gyorsabban teljék az idő, egyikük mesélni kezd. Tudva persze, hogy ha az urak nem is figyelnek tán annyira, a hölgyek hegyezik ám a fülüket kissé arrébb, a szomszéd asztalnál, úgyhogy ajánlatos némi romantikát is a sorok közé keverni. Ez a kötet ezen felül még olyan is, mintha a Felvidéki Turizmusért Alapítvány szponzorálta volna: szépen, szabatosan ábrázolt tótországi tájak, havasok birkákkal, magyarok, szászok és szlovákok korabeli népviseletben, épp csak annyi konfliktussal az etnikumok között, hogy az egzotikum-számba menjen. Aztán persze lehet, aki ezekből a szövegekből akarja kisilabizálni, hol van a nyitrai vasútállomás (akár metaforikus, akár metaforikátlan értelemben), az nem jár sikerrel, de ha csak a karosszékben, kandalló mellett tennénk egy kirándulást térben és időben – nos, arra nagyon is megfelel.

Igazi népies, ízes magyarsággal íródott, néhol búskomor, máskor humoros novellák gyűjteménye ez a kötet, amelyben Mikszáth a felvidéki tótok, illetve palócok életéből merített a történeteihez.
A novellák lazán kapcsolódnak egymáshoz, a szereplők gyakran visszatérnek, csak mindig más kerül fókuszba, így lassan-lassan egy egész közösségi élet is kirajzolódik az egyéni történetek mellett.

A tót atyafiak 4 hosszabb lélegzetvételű írást tartalmaz, amiben Mikszáth teljesen engedi kibontakozni a mesélős, elkalandozós énjét, így ide-oda ugrálgatunk a fő történetszál mellett a természeti leírások, a családi élet, illetve a népi szokások bemutatása között. Nem éreztem felesleges kitérőknek, mert egyszerűen jó volt olvasni, belemerülni az ő kedélyes, szellemes, szinte zamatos stílusába.
Ebből a csokorból nekem a Lapaj, a híres dudás volt a kedvencem, mindig is szerettem az olyan történeteket, ahol egy drasztikus, de ugyanakkor szívmelengető személyiségfejlődés/változás megy végbe a főszereplőben, és ez pont ilyen volt.

A jó palócok történetei már sokkal rövidebbek, de velősebbek is. Nincsenek felesleges kitérők, sokszor már a cím is sejteti, vagy egyenesen elspoilerezi a csattanót, gyorsan követik egymást az események, és hamar a lényegre tér. A nyúlfarknyi hosszúság ellenére nagyon ütős történeteket kapunk. Nekem a Timár Zsófi özvegysége , a Hova lett Gál Magda?, illetve a Néha bárány voltak azok, amik nagyon szíven ütöttek, a Bágyi csoda, a Szűcs Pali szerencséje pedig megmosolyogtatott, de a többi történet is mind nagyon tetszett.

Egy ilyen kötet után érzem igazán, hogy milyen jó néha elővenni a nagyjaink könyveit, és elmerülni az ő meséikben, a régi magyar világban, életérzésben, mert sokat ad lelkileg, múltat idéz, és magában hordozza azokat az emlékeket, szavakat, nyelvjárásokat, amik ma már nincsenek meg, s legalább így, ebben a formában még megőrződik a jelen kor, illetve a jövő olvasója számára.

Csupán egy általános értékelést tudok írni a könyvről, hiszen több történetet is tartalmaz, amelyek közül volt, ami tetszett, volt, ami kevésbé.
Én alapvetően nagyon szeretem Mikszáth stílusát, legalább annak idején általános iskolában és gimnáziumban mindig lekötött, és felnőttként is hasonló élményeim voltak, ha kezembe került egy írása.
A történetek nagyrészt valószerűen mutatják be a paraszti világot, nagyon érdekes és kifejezetten jó írásokat is tartalmaz. A Bede Anna tartozása és Az az a fekete folt mindig is óriási kedvenceim voltak, jó volt újraolvasni őket.

Hibátlan.
Mikszáth, szegény, valahogy mindig olyan nehezen hívja fel magára a figyelmemet, pedig valahányszor a kezembe kerül egy-egy könyve, mindig megesküszöm, hogy gyakrabban találkozunk. Fantasztikus humorral megírt novellák, tapintható karakterek, izgalmas történetek, jó volt újra rátalálni.

Elsőre nehéz kérdésnek tűnik, hogy tót atyafiak vagy jó palócok közé csöppennék szívesebben, ugyanis mindkét csoportban elég nagy az esély, hogy csúfos véget érjen az ember. A tótoknál kevélyen és zordan, a palócoknál már balladába hajlóbban járhatunk pórul, de azt hiszem, utóbbi társaság az elképesztő pletykamérték ellenére is vidámabb és kedélyesebb társaság.
Persze a hidegebb tájék szülte tót atyafiak történetei is tetszettek, mindig szimpatikusak a magukba fordult, természettel szimbiózisban élő, szűkszavú figurák, mint például Lapaj, a híres dudás. Olej, a brezniai bacsa már kicsit átesett a ló juh túloldalára csökönyösségben, de Luppán Demeter lovag és Csutkás tanár úr is elég hajthatatlan figura és önálló kapacitás – főleg ha szerelemről, vagy a burnót helyes felszippantásáról van szó. Ezeknél a tótoknál különben is kényes kérdés a dohány és a szerelem:

„Kedvesem oldalánál ültem,
Szíveink dobogni kezdtek, orcáink kigyúltak,
S már-már elcsattant volna az első bűbájos csók.
De e pillanatban a pipám kialudt,
S kénytelen voltam eltávozni, hogy azt megtömjem.” :D :D

Nincs is rosszabb, mint ha kioltódik a „zapecskából” a szusz! Bár nem tréfadolog az sem, ha elvesztettük a Szent György-nap éjszakáján talált kétfarkú gyíkot… legjobb, ha azonmód aszaltan belevarrjuk a halinánkba, netán rögvest megkenjük vele a szemünket. Utóbbi esetben még legendás vármegyei csendbiztosok is lehetünk, akárcsak nemzetes Gerge István uram, aki „természetesen pipázik. Mert amikor nem pipázik, örökké káromkodik, de minthogy mindig pipázik, tehát istenfélő kegyes ember.” Mit nekünk rablóbanda, és ökör-affaire, túljárunk mindenki eszén!
A jó palócok cserfesebb, vidorabb társasága sem garancia a boldog életsorsokra, de a miliő mégis üdébb, a sürgő-forgó falusi környezet jól oldja az egyes karakterek bukásait. Sőt, kifejezetten fel is lélegeztem az egyiknél, mert a Hová lett Gál Magda? novella gyerekként nekem kész horrorsztori volt, valamiért úgy értelmeztem, hogy a lány nagy bánatában a savanyúvizes kútba ugrott a végén. Csupán azon csodálkoztam, lepillantva hogyan nem vette ezt észre senki, és vajon mennyire volt jó ötlet ezután tovább kortyolgatni belőle? Bár mivel madarak pottyannak a mélyébe folytonosan, ez továbbra is erősen kérdőjeles számomra. Rövid, gyorsan pergő novellák ezek, lucifernátus boszorkányügy, hetyke-petyke menyecskék, pletykás asszonyok, mufurc csizmadia csudás bundája (amihez képest a muszka császáré is csak vattás lajbi!), Sós Pál uram gyanús ködmöne, fekete kincset felvető ugar, jelenés az éjszakában, házsártos főzőasszony elől bokorba bújó házaspár… még ők járnak a legjobban, mert általában a szerelem a palócoknál sem kifizetődő. Boldogságunk (és életben maradásunk :D) esélyeit jelentősen növeljük, ha heves érzelmek helyett inkább komótosan megtömjük a pipánkat, amolyan tót atyafiasan. Inkább oltódjon ki a zapecska, minthogy jöjjön a Vér Klári!
A cikornyásan élvezetes szöveg olvastatta magát, a jelentős balsors-ráta ellenére is végig kellemes, humoros, szerethető szereplőkkel teli novellafüzér. :)

Azért kíváncsi lennék arra az óriási tót úritökre, ami „a határ büszkesége, melyre a tiszteletes asszony még a nevét is kivájta kötőtűvel”. :D

Nem is gondoltam volna, hogy kicsit is fog tetszeni. Attól tartottam, hogy unalmasnak fogom találni, mint a Beszterce ostromát, de kellemeset csalódtam. :) Összeségében szórakoztató volt az olvasása, néha pedig nagyon is elgondolkodttató. Egyes történeteket már korábbról ismertem, viszont nagyon jó volt érettebb fejjel újraolvasni őket. Tetszett!

Középiskolás koromban nagyon kevés kötelező olvasmánnyal találkoztam, amit úgy igazán megkedveltem. Emlékszem, szemezgettünk ezekből a novellákból, a tanárnő mindig feladott egyet-egyet, hogy olvassuk el a következő órára, de egyik sem fogott meg igazán az otthoni olvasgatások alkalmával.
A tanárom igazán lelkesedett az irodalom után, olyan szenvedély volt benne, amit másoknál nem tapasztaltam; nemcsak lediktálta szárazon a vázlatot, minden művet alaposan átbeszélgettünk, és emellett gyakran olvasott fel nekünk. Ezzel a magatartással osztályunk elégségesért küzdő rétegét is sikerült tanulásra ösztökélnie.
Az ilyen felolvasások alkalmával értettem meg igazán a műveket, és rájöttem, hogy a hiba bennem van, a hozzáállásomban, és talán éppen ez az említett szenvedély volt az, aminek hatására megkedveltem ezeket a novellákat, és a szépirodalmat is, aminek ma már szerelmese vagyok.

A kis bevezető után, íme pár szó a műről. A novellák néhány darabját igen, de nagy részét nem ismertem eddig. A szerző igazi szeretettel mesél hazájáról, a felvidékről, a falusi emberekről. Karakterei tele vannak élettel, érzelmekkel, hiszen még a rideg emberek is képesek elérzékenyülni. Szívemhez nőttek ezek a fordulatos kis történetek.

Már egy ideje nem olvastam Mikszáthot, de most, ahogy ezt elővettem, újra ráébredtem, mennyire szeretem a stílusát. Eddig regényeit olvastam, de a novelláit is nagyon megszerettem. Kicsit úgy éreztem magam, mint amikor egy ismeretlen vidékre költözöm, és a pletykás szomszéd rám zúdít minden információt a szomszédokról. A szereplők teljesen életszerűek, szeretnek, haragszanak, megbocsátanak és nem bocsátanak meg, egyesek hűtlenek, mások hűségesek, mindenesetre mind emberiek. És nagyon érződik Mikszáthon, hogy egyrészt ismeri ezeket az embereket, másrészt szereti is. Minden egyes novella egy kis gyöngyszem, és sokat mond el az emberi lélekről.

Ez volt az egyetlen kötelező olvasmány, amit bár elkezdtem, de sohasem fejeztem be. Nem is tetszett annakidején az a pár történet, amit elolvastam. Most viszont meglepő módon más véleményen vagyok. Mikszáth nem az én íróm (gondoltam eddig, ha már a Különös házasság is kifogott rajtam 2 éve).
Lehet hogy most az is segített, hogy nem gyorsan, kampányszerűen akartam elolvasni, hanem elapróztam a történeteket, és sokáig elvoltam a könyvvel.

Bár a kihíváshoz csak „A jó palócok” kötetet választottam, ha már így sikerült megszerezni, elolvastam mindkét novellagyűjteményt. Mert novellák ezek, igazi Mikszáth novellák – a hangulatot, a stílust, az ízes magyar – palóc, tót – nyelvjárást ki lehet érezni.
Ami a tartalmat illeti, a Tót atyafiak négy novelláját annyira nem tartottam ütősnek, bár az igaz, hogy csattanója mindegyiknek van. És a hangulata egyiknek sem vidám, bár ízes vidéki, felvidéki humor az van benne. Akár az Arany-kisasszony történetében, akár a Lapaj Istókban – de még a nagyon szomorú Fekete foltban, a brezinai bacsa (számadó juhász) történetében is, hogy a Jasztrab Gyuri elfogásáról ne is beszéljünk.
Mikszáth tudott valamit, amit kevesen, ismerte a nagybetűs „Népet”, hiszen közöttük élt, közöttük dolgozott.
„A jó palócok” című kötet elbeszélései jobban tetszettek, rövidebbek is voltak. A hangvétel viszont majdnem mindegyiknél ugyanaz. Emberi sorsok, főként szomorú történetek, szegénység, halál, szeretet (vagy szeretethiány), szerelemféltés. Jó emberek, rossz emberek – az utóbbiak általában megbűnhődnek a vétkeikért, valami módon Mikszáth mintha mindig igazságot szeretne tenni. Ilyen A néhai bárány, a Szűcs Pali szerencséje, A „királyné szoknyája”. Van, ahol a Szűz Mária segíti a jóvátételt, van, ahol a patak, a Bágy. Az írások tömörek, lényegre törők – a palóc népek sem szerettek sokat beszélni! A történetek pedig róluk szólnak, meg falvaikról, Bodokról, Csoltóról, Kartalról, Gózonról. A novellák lazán összetartoznak, esetenként ugyanazok a szereplők, de mind külön-külön tartalmas olvasmányok.
Ha az egyik kötet 4*, a másik meg 5*, akkor éppen kiadja a 4,5-es átlagot!