A ​jó palócok 87% 150 csillagozás

Sok kis apró életmese, kincsek, magyaros hangulat egy elmúlt, letűnt világ csodáiról, embereiről.
Viccesen szomorúak, életpillanatokat mesélnek el ezek a novellák. Cukri bárány a mai napig itt van velem, sok egyéb történet szereplőivel.

Hangoskönyvben hallgattam gyaloglás közben. Mikszáth fantasztikus író, Mészáros Zoltán pedig csodálatosan adta elő a történeteket.
Valamikor újraolvasom, de akkor már könyvként.

Erősen foghíjas műveltségem igyekeztem kicsit sminkelni ezzel a kötettel, kisebb-nagyobb sikerrel. Megvallom őszintén, nem szolgált túl nagy örömömre az olvasása, de hát dolgozni se szeretek oszt láss csodát, két munkahelyem van.

Kicsit az az érzésem, hogy Mikszáth a magyar Hemingway, a maga magyaros módján, ám egy nagy különbséggel. Hemingway azt mondta, hogy ő az olvasás örömééért ír, bármit lát bele a kedves olvasó, azt magával hozta. Mikszáth mester írásaiban is sejtenék valami hasonlót, ám míg előbbi novellái, történetei olyanok akár egy szűz mező, az utóbbi azért hagy nekünk egy istenes csapást, hogy merre is kéne menjünk, mi olvasók, hogy meglássuk, mit mondani akar.

Ezt a szerzői hiúságot, melyben oly sokan vagyunk vétkesek, úgy tűnik nem tudta a mester legyőzni, legalábbis ebben a gyűjteményében. Mert hát ki tudná jobban, mit kell üzenni az olvasónak, mint az író?
És itt jönne be a szakmai alázat, hogy nem, mi iróként nem tudunk többe az olvasónál. Nekünk csatornázni kell azt, amit ő hoz. De hát, ez fenemód ördöngös praktika, bizonyosan vannak még mások, én csak Hemingwaynél láttam ezt ezidáig.

Na de a messzmenő gondolatokat és a hozzánemértésem önkényes, gusztustalan mutogatását félretéve beszéljünk egy kicsit a műről is. Kis, letisztult, életképek, melyek nem mentesek az élet kegyetlenségétől, vagy az isteni igazság agresszív magamutogatásától.

Ezek a jó palócok nem is annyira jók és nem is annyira palócok, mintsem emberek. Egyszerűen emberek, kik kínlódnak, vágyakoznak, próbálkoznak és tévednek. S tudjátok mi a csodáaltos ebben? Hogy ez elég. Nem kellenek sárkányölő nagy hősök, nem kellenek hegyről legördülő seregek, nem kellenek világmegváltó politikák, hogy az élet egész legyen, drámai, fájdalmas, vagy épp csodás. Elég egy olló, elég egy bárány, elég egy csók, vagy egy orvosságos üveg.

Mikszáth remekül ír, minden szónak helye van, funkciója van, lélekfestészete csodálatos, de mégcsak a testet sem hanyagolja el. Egész életeket mesél el pár oldalon, hibákat teremt, vagy javít ki. Elképesztő, hogy MENNYIRE tud írni ez az ember. Büszkeséggel tölt el, hogy a nyelvemen alkotott.

Amúgy untam.

Olyan szépen tudott írni, lélekbe markolón. Ezek a rövid kis történetek annyi mindent elmondanak, az emberről, a nyomorúságokról, apró örömökről, bánatról, szinte mindegyik egy rövid regény.
A néhai bárány – t olvasva, rá is döbbentem, miért nem szerettem Mikszáth-ot. Én ezt nagyon zsenge-lelkű koromban már olvastam, annyira a szívemre vettem, hogy utána sokáig sírtam, hiába mondták, hogy ez csak egy kitalált történet, vagy mese. Valahogy az rögződött, hogy nem akarok ilyeneket olvasni. Érdekes dolog a tudatalatti!
Remélem a lelkem már erősebb, olvashatom újra Mikszáth-ot!

Egy újabb anno kihagyott, majd felnőtt fejjel pótolt kötelező, amit gyanítom, ezerszer jobban élveztem most, mint ahogy akkor tettem volna. Nagyon tetszett Mikszáth nyelvezete és az a kis palóc közeg, amit megmutatott. A régmúlt idők keserédes hangulata nagyon jólesett most a lelkemnek.

Ezek a pici novellák olvastatják magukat. Nekem inkább azzal volt a bajom, hogy sok hasonló volt és egyszerűen muszáj volt táblázatot készítenem belőle, hogy dogánál tudjam, hogy melyikben ki csal meg kit :'D

Nagyon szeretem ezt a kötetet. Akárhányszor olvasom, mindig találok benne újat, és mindig rácsodálkozom a régi, jól ismert, csodálatos képekre, a szeretett alakokra. Csendes, szívazaggató szomorúság bújik meg a sorok között, még a vidám történetekben is. Olyan, mint az élet.
Különleges számomra, hiszen én is Palócföldön nőttem fel, ezért olyan, mintha az ismerőseimről olvasnék. Rólunk.

Már többször is kinyilatkoztattam, hogy Mikszáth nem a szívem csücske, nem is beszélve a jó parasztembörökről. Nem, nem vagyok városi sznob, teljesen át tudom érezni a tehénbőgős valóságot. Nyilván nem is vártam, hogy tetszeni fog, de azért nem volt olyan rossz, mint amire számítottam. Tetszett, hogy néhány szereplő több novellában is feltűnik, és ettől valamennyire összefüggenek egymással. Bede Erzsiről pl. elég sokat megtudunk.
Viszont meglepetésként ért, hogy némelyik mennyire durva. Már eleve az elsőtől sokkot kaptam (A néhai bárány), mert úgy emlékeztem, hogy happy end, de az utolsó történethez képest ez semmi. Nem is értem, hogy lehet ilyen durván befejezni egy könyvet. Vagy csak egy ártatlanul induló sztorit. Szóval elismerem, hogy Mikszáth elég merész volt, és ez jót tett neki, mert volt egy-két egész jó történet. Nem, nem a bárányos, azt már örök időkig utálni fogom, mert összetörte az ábrándképemet. A boszis kifejezetten tetszett, egész darkos volt. :D

Ez de jól esett a lelkemnek!
Mikszáth annyira szépen ír, annyira kifejező! Csak ömlengeni tudnék róla legszívesebben beidézném az egész könyvet és a novellákról is, még akkor is, ha tele van szomorúsággal – mind a szerelemről, a szeretetről szól, de úgy, hogy az embernek összeszorul a szíve, ha belegondolja magát a szereplők életébe, helyzetébe.

A települések, ahová Mikszáth elhelyezi a palócait teljesen valósnak tűnnek, pedig nincsenek is a térképen. De talán pont emiatt is történhetnének bárhol ezek az események. A palócok tele vannak hiedelmekkel, babonákkal, és ez körülöleli az életüket. És ezzel be is szorítja őket, megbélyegez némelyeket, tönkretesz sorsokat.

Más volt ezt felnőttként – saját tempóban, saját választás alapján – olvasni, mint kötelezőként, amikor hajtott bennünket a tanrend, hogy mennyi mindennek kell beleférnie milyen kevés időbe és csak daráltuk, daráltuk az olvasmányokat.

A Pillanatragaszóról derült ki @blackett értékeléséből, hogy a számomra leginkább átütő erejű novella egy Mikszáth-parafrázis volt. Ezért olvastam el most A jó palócokat.
A gimnáziumban kötelező olvasmányként annyira „túlelemeztük", hogy nem igazán tudtam élvezni a novellákat olvasás közben. Tanulmányaimból felrévedt, hogy A jó palócok hősei a Tót atyafiak „bogaras, magányos különceivel" szemben sokkal inkább barátságos emberek, akik jól ismerik egymást és szoros rokoni, baráti szálak fűzik össze őket. Olvasás közben sok helyen azt kérdezgettem magamtól, hogy vajon összekevertem a két kötetet? A baráti kapcsolatok helyett elfojtott indulatokat, évtizedes konfliktusokat, haragtartást, borzongató misztikumot, babonaságot és mély szomorúságot találtam. Ennek ellenére nagyon tetszett, sőt, sokkal inkább értékelni tudtam felnőtt fejjel mindazt, amit leírt. A novellák az én értelmezésemben főként a szerelemről (szerelemféltésről) és az élet törékenységéről szóltak.
Élveztem. De ezek után el merjem vajon olvasni a Tót atyafiakat? (Biztosan el fogom olvasni.)
Különösen megfogott olvasás közben Mikszáth különleges, szép nyelvezete.