A ​beszélő köntös 83% 205 csillagozás

Nagyszerű könyv!
Néha úgy érzem, Mikszáth műveit receptre kéne felírni, ha az ember szórakozni akar, de azért a világról, az emberekről is meg akar tudni valamit.
Tele van ez a történet fordulatokkal, kiszámíthatatlan véletlenekkel, és sok-sok emberi gyarlósággal, spoiler Görbe, de szép és vidám tükör ez! És pont azért mert szép, hamarabb néz bele az ember; de azért, ha komolyabban vizsgálódik, elég szomorú dolgokrat is felfedezhet benne.
Nagyon szerettem olvasni!

Már majdnem elfelejtettem, mennyire szeretem Mikszáthot. Valamiért eddig kimaradt az életemből ez a fantasztikus kis szösszenet (nálunk más művei voltak kötelezőek), és most is csak egy kihívás miatt vettem a kezembe, de nagyon jól esett, és ezennel elhatároztam, hogy előbb-utóbb sort kerítek a teljes életműre :)
Könnyed (bár rengeteg – még nekem is – idegen szóval tarkított), humoros, szórakoztató olvasmány a maga meseszerű történetével, fordulatos cselekményével, népmese-hős karaktereivel és egy nagy rakás emberi gyarlósággal. Nagyon szerettem :)

Mindig olyan nehezen veszem rá magam a klasszikus magyar irodalom olvasására, de újra és újra rájövök, hogy élvezem Mikszáth stílusát. Csak meg kell szokni a régies stílust, és utána már nagyon jó. :)

A sok száz oldal krimi és az indiánregények után – között – jó volt olvasni egy kis klasszikus magyar mesét. Mert Mikszáthnak ez a kisregénye tényleg rövid, hamar elolvasható, klasszikus, mert maga Mikszáth is az, ízig-vérig magyar, hiszen Kecskeméten játszódik, a török-kuruc-császár által három részre szabdalt Magyarországon (ráadásul ízes magyar nyelven íródott, még ha ma nem is ismerünk minden kifejezést), és igazából egy mese. spoiler. Jó mese, mert szórakoztató, viszont tanulságos, és nagyon jó karakterek találhatók benne. Akár a város vezetése, akár Lestyák Mihály, a szabógyerekből lett főbíró, apja, a nagyra vágyó szabómester, vagy Cinna, a szerelmes kis cigánylány – nagyon jól megírt figurák. És a törökök, meg a kurucok is, egyik sem túl jó, egyik sem túl rossz – senki nem fekete-fehér ebben a helyenként humorosnak is mondható történetben. (Mert a papok pénzért való csereberéje valóban elég vicces, meg a szakállas kecske is). És az látszik, hogy hús-vér emberek szerepelnek benne, akik hibáznak – és igyekeznek jóvátenni, ha még módjukban áll! spoiler.
Ajánlom mindenkinek, aki pár órás kikapcsolódásra vágyik a XXI. század korszerűnek (sci-fi), kreatívnak (naplónyírás), szellemesnek (vámpíros), fantáziadúsnak (fantasy) mondott könyvdzsungelében!

Régen olvastam már klasszikus magyar irodalmat, pedig gimnazistaként nagyon szerettem őket. Különösen Jókai Mór és Mikszáth Kálmán tartozott a kedvenceim közé (igen, bármennyire is hihetetlen, a XXI. század elején imádtam Jókait!). Jelen regényt is olvastam korábban, de vannak annak már vagy 15 éve, és megvallom, nem sokra emlékeztem a történetből. Most, hogy Kecskeméten bemutatják a musical-változatot, amelyben egy kedves ismerősöm is közreműködött, és már megvan a jegyünk, illő volt, hogy felelevenítsem a történetet.

Mikszáth Kálmán 1889-ben vetette papírra ezt a kisregényt (az én kiadásom alig több 100 oldalnál), azonban mondanivalójában, tartalmában bármely féltégla vastagságú kötettel felér. Csodálatos, hogy régi íróink még igazán tudtak írni: annak ellenére, hogy még ebben a rövid történetben is van egy-két feleslegesebb rész, és néha úgy érzi az ember, hogy alig történik valami, mégis igazi, fordulatokban gazdag kalandregény kerekedik ki belőle. No meg, persze mondanivalója is van, pont mint egy mesének.

A szereplők élnek, mintha szabályosan le akarnának lépni a lapokról: Lestyák Mihály egyszerre válik hőssé és anti-hőssé, akit szeretünk, de azért néha jól képen kellene törölni. Hasonlóan Cinnához, aki egyszerre előképe a ma oly divatos „tökös főhősnőnek”, mélyen belül azonban naív kislány, aki vágyik a szerelemre, és ennek nevében képes meggondolatlanul is cselekedni. Harmadik főszereplőnk, az idős Lestyák, a szabó, aki önimádatával okozza a pusztulást, de igazán rá sem tudunk haragudni, hiszen annyira emberi a cselekedete.

Mikszáth regényének (regényeinek) ez is az egyik, számomra igazán pozitív hozadéka: a szereplők valóban hús-vér ember, jó és rossz tulajdonságokkal. Nem csak a főhősök, hanem a mellékkarakterek is igazi élő figurák, akik humorosak, irritálóak, de mindennek ellenére mégis roppant közel érezzük magunkhoz őket.

A sztori nem csak fordulatokban, hanem humorban is bővelkedik. Persze, nem hangosan nevetős viccekre kell gondolni, az távol is áll tőle, de mégis, roppant jó kedvű lesz az ember, ahogy olvassa, milyen cseleket eszelnek ki a város lakói és fosztogatói egyaránt.
Nem tudom, hogy a mai fiatalok mennyire élveznék ezt a regényt, mert sok benne az idegen kifejezés (habár az én példányomban már van lábjegyzet, de lassan azt is frissíteni kellene). Szerencsére több évig tanultam latint, és a történelem is közel áll hozzám, így nem kellett minden egyes alkalommal hátra lapoznom, ha idegen szóval találtam szembe magam (meg ez egyébként is különösen idegesít, ha keresgéléssel kell megszakítanom az olvasást), de ugyanakkor el kell ismernem, hogy az utánam jövő generációnak már gondot okozna a megértés. De ez természetesen semmit sem von le az élvezeti értékből, a megoldás, ha kicsit idősebb korban vágunk bele az olvasásba. Megéri.

Mindig nagyon jó Mikszáthot olvasni. Annyira szép a szöveg, olyan jók a karakterek, izgalmas a cselekmény. Hangosan nevettem néhány részen.
Ezt el is teszem magamnak depressziós téli estékre.

Mikszáthoz kéne ingyen mesélő ajándékba, aki szépen elmeséli a könyvet, megfelelően hangsúlyozva, hatásszünetekkel, türelmesen bevárva, amíg a hallgatóság kiröhögi magát – hát, igen.

Nagyon szeretem a mikszáthi közösségábrázolást, azokat az apróságokat, ahogy az emberek egymáshoz (vagy épp Nagykőröshöz) viszonyulnak, azokat a hirtelen hangulatváltozásokat, a megszülető legendákat, és persze azt a mikszáthi humort, amivel az egész meg lett fűszerezve.

Mindemellett gonosz és lelketlen csillagozó vagyok, mert bár ez is egy jó kis írás volt, azért a többi* sokkal jobban tetszett.

*A jó palócok, az Új Zrínyiász, Szent Péter esernyője, Beszterce ostroma…

Az 1889-ben írt történet jellegzetes mikszáthi mese. A török időkben a három részre szakadt-szakított országban egy a függetlenségét, szabadságát megtartani akaró város, Kecskemét az elbeszélés helyszíne. Bár az író többször is bizonygatja, hogy a történet alapját valós történeti események adják, mégis a meséé a főszerep. Pontosabban a címadó csodás köntösé. De nem a köntös az egyetlen ruhadarab, mely ilyen fontos szerepet játszik a könyvben. A mese mintha a “ruha teszi az embert” mondásról szólna. Itt mindenki úgy változik, amilyen ruhában van. Két példa: a szabó fiából lett főbíró és a rongyos-foltos ruhában megjelenő cigánylány változásai. spoiler A mese”szövés”, a hasonlatok sorra a ruhakészítés mesterségére utalnak, s a drámai fordulat is a szabómesterség miatt következik be.
Szórakoztató, szellemes könyv. 12 év fölött olvasásra ajánlom.

Mese és történelem színes forgataga ez a könyv, akárcsak mint a beszélő köntös. Mikszáth képes ezzel a kissé meseszerű művével elkápráztatni az olvasókat. A törökök itt nem vérszomjas fenevadként jelennek meg – habár azért látunk jegyeket erre nézve is –, inkább hús-vér emberek. A színes köntösnek tulajdonított „beszélés” érdekes eseményeknek ad helyet. Szeretem olvasni.

Régen sikerült a kezembe fognom klasszikus magyar irodalmat. Már el is felejtettem, hogy én szeretem! :) Mikszáth pedig úgy tud mesélni, hogy a szereplők szinte lelépnek a lapokról. Vicces, mégis elgondolkoztató. Igazán jó korrajz a török hódoltság idejében lévő Magyarországról, és Kecskemétről. Igazán jókat nevettem a kecskemétieken, szinte második otthonom volt anno a város, 12 évig jártam oda iskolába,ezért egy kicsit még nagyobb élmény volt az olvasása