Amarok ​– Önéletrajz 11 csillagozás

Mike Oldfield: Amarok – Önéletrajz Mike Oldfield: Amarok – Önéletrajz

A ​brit zeneszerző 1973-ban robbant be a köztudatba a Tubular Bells című instrumentális opusszal, melyből néhány év alatt 17 millió példány fogyott el, és azóta is a világ legeladottabb lemezei közé tartozik. A világhírű Ördögűző című film betétdalául is szolgáló lemez óriási sikere nemcsak a zenészt, hanem az akkor még fapados kiadót, a Virgint is elindította világhódító útján.

Mike Oldfield a rock, a klasszikus és világzene elemeit ötvözi hangszeres műveiben, de már első lemezének zenei hangzása és rendszere is összetéveszthetetlen. Zenei megoldásai egyediek, és bár elismert művész, életműve még nem találta meg méltó helyét a zenetörténeti pantheonban.

Kifinomult muzikalitása, többszörösen polifonikus és poliritmikus, összetett, de ugyanakkor romantikus zenei elképzelései, hangszeres virtuozitása a legnagyobb újkori zeneszerzők közé sorolja alakját.

29 nagylemez, nagysikerű filmzenék, teltházas koncertek az Edinburgh-i várban, a londoni Lovastestőrségi… (tovább)

>!
TranzPress, Budapest, 2013
316 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789630865944

Kedvencelte 2

Most olvassa 1

Várólistára tette 2

Kívánságlistára tette 2


Kiemelt értékelések

>!
mohapapa I
Mike Oldfield: Amarok – Önéletrajz

Először is tisztázzuk: mindent összevetve nagyon szeretem Mike Oldfield muszikáját. Elsős középiskolás voltam, amikor egy balatonfüredi nyári gyakorlat alatt a kezembe került a Platinum című lemezének kazettamásolata. Két hétig hallgattam, szinte folyamatosan. Aztán még bakeliten beszereztem mindent, amit csak tudtam. Lukas lett a Crises és a Discovery is, pedig akkor a Tubular Bells-t, bármilyen meglepő, még nem hallottam (hol volt még a számítógép és az internet…). Aztán jött a Five Miles Out (micsoda lemez!) meg a QR2. Meg a többi régi, újabb lemeze sorra-sorra. Volt amelyik nagyon bejött, volt, amelyik annyira nem (ahogy pl. az utolsó három lemeze sem), volt amelyiket szintén széthallgattam (Songs of the Distant Earth, Tres Lunas, még akkor is ha ezek már new age-lemezek; de Oldfield-osan azok.)

Szóval szeretem Oldfield muzsikáját. Mindent összevetve: nagyon.

A fizimiskájával soha nem tudtam mit kezdeni. De férfi vagyok, vállat rántottam: a gitár a helyén van a kezében, a hangok az agyában, ki francot érdekel, hogy minden fotóján keresztbe tett lábbal, karba font kézzel, komolyan, komoran bámul a kamerába?

Mert a lényeg a muzsika. Ami neki kiteljesedés, a hallgatónak élmény. S valljuk be: voltaképpen teljesen közömbös, hogy a muszikát (de csúnya szó) előállító ember milyen is. Főleg, ha a muzsika zseniális.

Ez a könyv, az önéletrajz az embert akarja (?) bemutatni. Nem vagyok benne biztos, hogy akarja. De bemutatja. Nagy erénye, hogy őszinte könyv. Oldfield nem kozmetikázza magát, mindent megtesz azért, hogy ne legyen szimpatikus, Beszél a családjáról, az anyja gyógyszerfüggéséről, érzelmi hullámzásairól, a saját kábítószer- és alkoholfüggéséről, a pánikrohamairól, a társaságbeli alkalmatlanságáról, végletes introvertáltságáról, üzleti inkompetenciájáról. A kép, amit fest, nem olyan embert ábrázol, akivel marhára meg akarna ismerkedni az ovasó.

Ez nem baj. Ez az őszinteség része.
A baj az, hogy hol a fenébe volt egy szerkesztő, aki a könyv írásakor segített volna Oldfielnak az arányok elosztásában? Mert a könyv több mint felénél még a Tubular Bells sem jelent meg! Oldfield akkor volt tizenkilenc éves. A maradék része pedig ennek megfelelő részletességgel mutatja be az utána következő harminc évet. S ráadásul ami ebből kiderül, hogy Oldfield alapvetően szarul érezte magát. A cselekmény annyi, hogy utána még szarabbul. Aztán még szarabbul. A családja életét bemutatja, aztán jön a zene, majd foltokban ilyen-olyan, semmiben lógó élmények, néha van felesége, egyszer-kétszer születik gyereke is, akik nagyon fontosak neki, de semmit nem ír róluk. Aztán jön a zene, szinte egy-egy mondatban megemlítve egy-egy lemez.
S ez már felveti a kérdést: hol volt a szerkesztő, aki segített volna Oldfield-nak egyszerűen érdekesebbé tenni a történetét?

Szóval aránytalanság és érdektelenség.
De Oldfield muzsikája zseniális. Akkor is, ha a legutóbbi, Man On the Rocks lemezét végighallgatva, nem volt túl nagy ingerenciám az újrahallgatáshoz.

4 hozzászólás
>!
Iryx
Mike Oldfield: Amarok – Önéletrajz

Nyolcadikos ballagásomra ajándékba kaptam Mike Oldfield Discovery című albumát, még a klasszikus bakelit változatban. Itt kezdődött. Amikor csak lehetett, beszereztem kazettákat, később CD-ket, és természetesen nagyon kíváncsi voltam mindig is a szerzőre. Mondhatni, semmit nem találtam róla száraz adatsorokon kívül, fénykép is alig. Amikor megjelent a könyv, rögtön megvettem. Feltételezem, hozzám hasonlóan főként azok olvasták (vagy fogják olvasni), akik korábbról ismerik és szeretik Mike Oldfield zenéjét. Aki tényleges önéletrajzot vár bővebb formátumban, az csalódni fog, inkább önéletírásnak nevezném a könyvet. Bár természetesen nem nélkülözi a szerkesztettséget, mégis hiányzik belőle a száraz kronológia és az időarányosság. Engem nem zavart mindez. Csak olvastam és olvastam, ahogy és amit írt Mike Oldfield, aki azt és úgy oszt meg most is velünk, ahogy azt ő szeretné, és ahogy már korábban megszokhattuk tőle. Nem bulvárhős. Ha arra számítunk, hogy most végre megismerhetjük pl. szerelmeit, kedvenc ételét, stb., csalódni fogunk. Jó esetben a könyvet megelőző várakozásunk nem elvárás, hanem csupán kíváncsiság. Viszont amit kapunk: kibontakozik Mike Oldfield zenei világának lelki háttere, főleg a gyerekkorából jövő fájdalmai, és választ kapunk arra is, miért nem vált celebbé a szó klasszikus értelmében. Megérdemelt volna ez a könyv egy kicsit igényesebb külsőt is, mint a „puhakötés”. Nagyon kellett rá vigyáznom olvasás közben, hogy ép maradjon.

>!
Gergely_Pápay
Mike Oldfield: Amarok – Önéletrajz

Sajnos tökéletesen elfogult vagyok Mike bácsi iránt, az ő zenéjén nőttem fel, kívülről fújom a lemezeket, nagyon sokat adott nekem. Így hát természetes volt, hogy e könyvet beszerezzem.
A könyv mintegy kétharmada Mike életének első kb 25 évét tárgyalja, Tubular Bells minden mennyiségben, de ez nem lepett meg, hiszen mégiscsak ez a karrierje sarokköve, mégha e sorok írójának nem is ez a kedvenc albuma (A Five Miles Out-ot pl. sokkal érettebbnek, kerekebbnek tartom, de ez más lapra tartozik).
Ami viszont meglepett, az a stílus. Ahogy mások is leírták előttem, Mike nem köntörfalaz, nem teszi magát szimpatikussá az olvasók szemében. A tőmondatokban, néhol tényleg faékegyszerűséggel megírt szöveg azt a hatást kelti, mintha egy pubban egy sör mellett mesélné az élettörténetét (vagy éppen egy bahama-szigeteki bícsen, ahol egyébként él). Épp ezért inkább a hozzám hasonlóaknak ajánlanám inkább, mintsem akik most ismerkednek Mike zenéjével.

>!
Fecka
Mike Oldfield: Amarok – Önéletrajz

Mike Oldfield önéletrajzi könyve legalább annyira fura és formabontó mint a zenéje. Rajongóknak mindenképp ajánlott, ha nem kötelező!

>!
Tav_Oli
Mike Oldfield: Amarok – Önéletrajz

ami otaeszem tudom MO az egyik meghatározó zenei izlésemben(nem az egyetlen) a könyv tetszett

>!
Bogoj
Mike Oldfield: Amarok – Önéletrajz

az eleje nagyon tetszett, de aztán kiderült, hogy nem sikerül tovább lépni. gyakorlatilag az egész könyv a fiatalkoráról szól, a későbbi évek, élete nagy része pedig pár oldalon összecsapva. kár érte, lehetett volna jobb.

>!
Action
Mike Oldfield: Amarok – Önéletrajz

A művész és ami mögötte van: engem meglepett, hogy a szerző mennyire őszinte, mennyire a világ elé tárja minden lelki nyűgét, baját. Viszont talán pont ezért lettek a zenéi remekművek.
Nem egy hosszú könyv az Amarok, de rengeteg mindent meg lehet tudni MO-ról, főleg a kezdetekről, a családjáról. Rajongóknak szerintem kötelező.

>!
batagy
Mike Oldfield: Amarok – Önéletrajz

Kissé fura könyv az egyszerű nyelvezetével, de nekem tetszett. Nem is annyira a zenei történetről ír, hanem az azok mögötti lelki háttérről. Oldfield-nek is meghatározta az életét a negatív gyerekkora, és megtudjuk, hogyan lépett azokon túl a 70-es évek végén. Öregmező Miklós jó arc. :)


Népszerű idézetek

>!
Fecka

Idővel rászoktam, hogy hasist szívjak a zenehallgatáshoz. Csak a zene miatt szívtam, mivel a kannabisz háromdimenzióssá változtatta a zenét, és olyan volt, mintha minden egyes hang külön kommunikált volna velem. Csak azért nem szívtam állandóan, mert nagyon nehéz volt hozzájutni az anyaghoz. Emlékszem, Terry bátyámmal azt olvastuk valahol, hogy attól is be lehet állni, ha az ember pörkölt banánlevelet szív. Nosza, kerítettünk egy csomó banánt, megpörköltük, megdaráltuk és elszívtuk – persze, nem történt semmi.

>!
Fecka

A zene valójában menedék volt számomra, egy rejtekhely, ahol biztonságban éreztem magamat. Egy alternatív valóságot jelentett, ami életszerűbb volt számomra, mint a való világ. Amikor behunytam a szememet, és beléptem a zene varázslatos szférájába, barátok között éreztem magam. A hangszerek lelki társaim voltak. Mindegyiknek megvolt a maga karaktere – a sípok apró, lebegő teremtmények voltak, a bőgők mély, meleg óriások, az elektromos gitárok pedig dühödt harcosok. És persze ne feledkezzünk meg az akusztikus gitárokról sem, akik rendkívül gyengédek és szeretetteljesek tudtak lenni. Ez egy külön kis zárt világ volt, és én nagyon boldog voltam benne.

>!
Fecka

Egy Leslie Penning nevű helyi muzsikussal is összebarátkoztam. Középkori zenét játszott tekerőlanton, furulyán, kürtön meg más régi hangszeren. Az étteremben, a kandalló mellett ingyen borért cserébe gyakran játszottunk együtt népdalokat. Akkoriban nem vágytam semmi másra. Életemben a legnagyobb biztonságban a Penrhos Court kandallója mellett éreztem magamat, ahogy a félig üres borosüveg mellett ezeket a nem túl nehéz középori dallamokat játszottam különös barátommal.


Hasonló könyvek címkék alapján

Alex James: Bit of a Blur
Gerald Durrell: Életem értelme
Graham Chapman – John Cleese – Terry Gilliam – Eric Idle – Terry Jones – Michael Palin – Bob McCabe: Monty Python önéletrajz
Stephen Fry: Moab is My Washpot
Gerald Durrell: Vadállatok bolondja
Jennifer Worth: Hívják a bábát
Bear Grylls: Tűzön vízen át!
Claire Tomalin: Jane Austen élete
David Taylor: Hogyan lettem állatkerti orvos
John Cleese: Na, szóval…