Inside ​Man (The Unwritten 2.) 3 csillagozás

Kellett egy kis (sok) idő, amíg értékelésbe önthetően leülepedett bennem ez az olvasmány. A The Unwritten 2. – Inside Man sokkal erőszakosabb és sötétebb az első résznél, és bár horrornak semmi esetre se nevezném, a bevezető kötet nagy részében uralkodó lágy színek és posztmodern felnőtt Harry Potter-koncepció után beletelt egy kis időbe, amíg belerázódtam a teljes sebességgel pörgő, középkori legendákat és Frankensteint egyszerre megidéző történetbe. No de amikor belerázódtam!
Elképesztően jó képregény ez, magas színvonalon teljesít mindent, amit én személy szerint az irodalomtól várok, és a gyönyörű képi megvalósítás még rá is pakol egy lapáttal az élményre. Akármilyen irányból próbálom megfogni, elképesztően izgalmas: beszél az irodalmi művek világformáló erejéről (amely néha teljesen függetlenedik az íróik eredeti szándékaitól), a művészetnek álcázott propagandáról, eszképizmusról, de működik szórakoztató fantasyként olvasva is, miközben sose fél beleállni a komoly kérdésekbe. Azt hiszem, A. A. Milne ekkora verbális hátsón billentést még nem kapott az utókortól, és a szabad értelmezés korlátain is régen gondolkodtam ennyit. Pedig Carey egy pillantra se didaktikus és moralizáló. Egyszerűen csak megalkotott egy világot, ahol a történetek olvasókra, kultúrákra gyakorolt hatása nem elvont elméleti valami, hanem nagyon is kézzel fogható valóság, és hirtelen nem létezik unalmas vagy irreleváns fejezet a „De mihez van joga az írónak?" című, végeérhetetlen és eldönthetetlen vitában. Ahogy Paul Cornell írja az előszóban, egy irodalmi játszótér, ahol Carey és Gross az irodalomról írnak. Mi más kellhet egy magamfajta nerd bölcsésznek?
Jah, és a legjobb Vertigo képregény a Sandman óta/után, nyilván. Remélem, hogy egyszer az éppen fellendülő magyar képregénypiacon is lecsap rá valaki.