Fine ​van Brooklyn 77% 21 csillagozás

Nem közelíti meg a Waltaritól megszokott színvonalat. Vontatottan indul, lassan bontakozik ki, a regény második felére azonban valamennyire feljavul.

Ahhoz képest milyen rövid, elég lassan ment, mert lassan bontakozott ki, és nem adta könnyen magát. Igazából nem nagyon értettem a férfi karakter őrületét az üresfejű, rosszindulatú kis liba iránt. Ugyanakkor óhatatlanul megjelenik bennem a kérdés, hogy vajon ez tényleg ilyen? Aki szép és fiatal az minél hidegebb, annál inkább vonzóvá válik? Sosem voltam ilyen típus, de a könyvek és filmek szerint a femme fatale tényleg létezik, és Fine is ebbe a típusba tartozik. Hogy mondjak valami jót is, a leírások viszont nagyon érzékletesek voltak, emiatt adtam fél csillaggal többet.

Az utolsó oldalakig kizártnak tartottam, hogy erre öt csillagot adjak.
Kíváncsian kezdtem bele a történetbe, azt viszont nem sejtettem, hogy egyszerre végigolvasom. Mert minden megvolt benne, amitől kiver a víz. A borzalmas kánikula alapból adott egy nagyon nyomasztó légkört. Ehhez jött ez a sehonnai fruska, akit nyugodt szívvel pofoztam volna fel, csak hogy tudja, hol a helye. Mérhetetlenül felidegesített.
Az sem segített a helyzeten, hogy szegény fiú ennyire végtelenül naiv volt. Nem értem, hogy lehetett ilyen vak. Tényleg, csak sajnálni tudom az írót, amennyiben ez valóban megtörtént vele.
Na és akkor eljutottam ezekig a bizonyos utolsó oldalakig, ahol minden rossz érzésem elpárolgott. spoiler
Tehát szép U betűt írt le a történet, sőt néhány visszatérő motívum révén egy szép keretet is kapott. Ugyan nem ismerem az író munkásságát, így nincs viszonyítási alapom, de szerintem mindenképpen megéri elolvasni ezt a könyvet.

Lassan indult el, de fokozatosan magával rántott. Kíváncsi voltam, hogy a főhős félszegsége, vagy Fine csalfasága lesz-e a nyertes. Végül szerintem döntetlen, legalábbis a fiú némi csalódás árán ugyan, de tapasztaltabban került ki az afférból. A lányt sem lehet egyértelműen győztesnek tekinteni, mert bár sokak életét megkeseríti, maga sem találja a boldogságot. Az utolsó bekezdéssel pedig nagyon is egyetértek, a lánynak igenis járt volna egy kis fülcibálás, meg atyáskodó fenékre csapás.

Jó néhány éve én is jártam Bretagne-ban, és ellátogattunk Carnacba is. A monolitikus kőemlékek látványa valóban lebilincselő, bár már nem lehet járkálni a mezőn a kőrengetegben, épült erre a célra több kilátó. Régen jóval izgalmasabb lehetett a szinte kézzelfogható közelség. Bretagne egyébként tele van ilyen nagyszabású emlékekkel (menhirek), csak elszórtan állnak mindenütt, Carnacban a sokaságuk a megdöbbentő. Most részben emiatt vettem újra kézbe a könyvet. Waltarit szeretem, persze ez a könyv témája és terjedelme miatt is egészen más, mint a történelmi regényei, és persze egészen más, mint amilyen napjainkban lehet egy első szerelem. Kicsit nosztalgiáztam Carnaccal, még előkeresem a régi fényképeket, azután jöhet egy másik Waltari-regény: a Turms, a halhatatlan…

Olyan butácskának tűnt az a gyerek, hogy nem tetszhetett eléggé a könyv.

Végre egy olyan mű, amely egy férfi szemszögéből mutat be érzelmileg bántalmazó kapcsolatot! Szemernyi kétségem sincs afelől, hogy Waltari a saját bőrén tapasztalt meg hasonlót, mivel mindenről hitelesen ír, ami ezzel jár – gázlángozás, érzelmi hullámoztatás, traumatikus kötődés, komplex ptsd, stb. Aki nem érti, hogy a főhős hogyan epekedhet egy ilyen “fruska” után, az szerencsésnek vallhatja magát, mivel valószínűleg még soha nem kellett ilyet átélnie. Azok számára azonban, akik jártak hasonló cipőben, hiánypótló alkotás.