A ​Kínai Cica 82% 24 csillagozás

Ke­zem­be vet­tem a pi­ros vöd­röt, és rop­pant büsz­ke­ség töl­tött el, hogy vi­het­tem. Oda­men­tünk együtt a ho­mo­ko­zó­hoz, hogy ho­mok­vá­rat épít­sünk. Vég­té­re is min­den ér­tel­mes em­ber tud­ja, hogy időn­ként fel­tét­le­nül ho­mok­vá­rat kell épí­te­ni. Egyéb­ként egy­sze­rű­en sem­mit sem ér az élet.

Tu­laj­don­kép­pen vár­tam va­la­mi­re. Nem tud­tam, mire vá­rok, és ko­ráb­ban már sok­szor ta­pasz­tal­hat­tam, hogy tel­je­sen fö­lös­le­ges do­log vár­ni va­la­mi­re, mert soha sem­mi nem tör­té­nik. De ha az em­ber far­kas­sze­met néz egy sár­kánnyal, elég bá­tor­nak kell len­nie ah­hoz, hogy vár­jon, kü­lön­ben a do­log­ból nem lesz sem­mi. Te se fe­led­kezz meg er­ről, ha egy­szer sa­ját Sár­ká­nyod lesz.

A Fiú tud­ta, hogy nem aludt. Meg­ta­lál­ta a Kék Fény Or­szá­gát és az el­va­rá­zsolt ké­pet. Hol­nap vissza kell jön­nie, hogy ki­de­rít­se, mi tör­tént a kék vi­rág­gal.

Élt egy­szer egy kis her­ceg­nő, aki már­vány­pa­lo­tá­ban la­kott, és ak­kor kap­ha­tott eper­lek­vá­ros pa­la­csin­tát, ami­kor csak akart. Eb­ből is ki­ta­lál­hat­juk, hogy a kis her­ceg­nő rop­pant meg­be­csü­lés­nek ör­ven­dett, és nagy ha­ta­lom­mal ren­del­ke­zett.

És hogy meg­is­merd az Álom­tün­dért, ami­kor el­jön ér­ted, adok egy jó ta­ná­csot. Úgy csil­log a haja, mint az arany, és olyan­kor jön el hoz­zád, ami­kor min­den­nél job­ban vá­gya­ko­zol a ha­tal­mas, cso­dá­la­tos nagy­vi­lág­ba. A nap­ma­dár vi­szont na­gyon pici, majd­nem lát­ha­tat­lan, de azok szá­má­ra, akik ész­re­ve­szik, úgy ra­gyog­nak a szár­nyai, mint a nap­su­ga­rak.

Volt egy­szer egy Kí­nai Cica. Arany­sár­ga volt a sző­re, ró­zsa­szín a man­csa és az áb­rá­za­ta, de min­de­nek­előtt volt neki egy hosszú, hosszú far­ka. Ti­tok­ban na­gyon büsz­ke volt a far­ká­ra, mert még rop­pant fi­a­tal volt, és a far­ka va­ló­ban va­la­mennyi test­vé­ré­é­nél hosszabb­ra nőtt. Ha le­ült, há­rom­szor kö­rül­te­ker­het­te vele az al­tes­tét és a man­csa­it. Szó­val meg­ért­he­ted, hogy jó ok­kal volt büsz­ke a far­ká­ra.

És a sza­mó­ca­bo­kor egy­ál­ta­lán nem bán­ta már, hogy a ker­tész le­vág­ja el­fonnyadt le­ve­le­it, és ki­ás­sa a föld­ből ki­szá­radt gyö­ke­re­it. Ma­rad­vá­nya­it az Ezüst­fűz ket­té­szelt tör­zsé­vel együtt ta­lics­kán vit­ték ki a Bű­vös Kert­ből, de még lát­hat­ta, hogy egy egész csa­pat ker­tész ve­szi kö­rül a hir­te­len meg­je­lent sza­mó­ca­föl­det, mé­rics­ké­lik a gyü­möl­csök sú­lyát, for­má­ját, és meg­kós­tol­ják őket, hogy meg­vizs­gál­ják bel­ső össze­té­te­lü­ket. A sza­mó­ca­bo­kor egy­sze­ri­ben bol­dog­nak érez­te ma­gát.

A be­teg her­ceg­nő fá­radt fe­jét be­le­haj­tot­ta az is­me­rős, me­leg ölbe, és meg­hal­lot­ta a Föld szí­vé­nek tá­vo­li, cso­dás do­bo­gá­sát. A ra­gyo­gó­an bar­na han­gyá­nak vég­re si­ke­rült oda­hur­col­nia egy új fű­szá­lat a vac­ká­ba, és örö­mé­ben há­lál­ko­dó dal­ra ka­pott.

És ak­kor a her­ceg­nő hir­te­len úgy érez­te, hogy va­la­ki le­te­lep­szik mel­lé­je, és gyen­gé­den fe­jé­re te­szi a ke­zét. Tág­ra nyílt, bol­dog szem­mel né­zett fel, és meg­lát­ta, hogy a Ha­lál jött el hoz­zá. A Ha­lál föld­re eresz­tet­te ki­szol­gált ka­szá­ját, és öre­gen, mo­soly­gós arc­cal le­ült mel­lé. A her­ceg­nő be­le­né­zett a Ha­lál sze­mé­be, és egy­szer­re fel­is­mer­te ben­ne az édes­ap­ját, az édes­any­ját és va­la­mennyi is­me­ret­len fi­vé­rét és nő­vé­rét, és sa­ját, tá­vo­li bi­ro­dal­mát, aho­vá a csal­fa utak so­ha­sem ve­zet­ték el.