Az ​új Portugália 0 csillagozás

Mihelics Vid: Az új Portugália Mihelics Vid: Az új Portugália Mihelics Vid: Az új Portugália Mihelics Vid: Az új Portugália

Ennek a könyvnek nincsen fülszövege.

Tartalomjegyzék

A következő kiadói sorozatban jelent meg: A Magyar Földrajzi Társaság Könyvtára Franklin-Társulat

>!
Franklin-Társulat, Budapest, 1938
254 oldal · keménytáblás

Enciklopédia 11

Helyszínek népszerűség szerint

Portugália


Várólistára tette 1

Kívánságlistára tette 10


Népszerű idézetek

Antonio_Alighieri>!

    «Az államot előbb teljes passzivitásba, a nemzetgazdaság szervezete iránti közömbösségbe hajtottuk, majd olyan intervencionizmus felé löktük, amely szabályozni kívánta a termelést, a javak elosztását és fogyasztását. Ezzel az intervencionizmussal mindenkor és mindenütt, ahol csak hozzá folyamodtak, az állam meddőségre kárhoztatta a magánkezdeményezést, túlterhelte magát tisztviselőkkel, mértéktelenül növelte a kiadásokat és adókat, csökkentette a termelést, túlságos terhekkel sújtotta a magánvagyonokat, korlátozta az egyéni szabadságot s ilyen módon hova-tovább a nemzet szörnyű és elviselhetetlen ellenségévé vált. Azok, akiket hamis elveik logikája elvakultan ösztönzött, a végső következtetésekig akartak elmenni: nagy ,tervekkel’ fűtötték a gépezetet, a tudomány látszólag tökéletes útmutatása és a legjobb technika mellett, de a szabad munkás, az ,ember’ eltűnt, beleveszett az óriási tömegbe, mozgási lehetőség és lélek nélkül: láttuk dolgoztatva a munkásokat mint a gépeket, vagy ide-oda szállítva, mint az állatokat, mert ezen vagy azon a tájon elfogyott a legelni való fű. Igen, a válság, amelyben szenvedünk, el fog múlni, lényeges azonban az, hogy ki tudjuk-e küszöbölni azt a betegséget, amely megfertőzi a modern társadalmak gazdaságát, mert ha a demokrácia pere még folyik is előttünk, a materialista közgazdaság pere már eldőlt: ismerjük mindazt, ami csődöt mondott. Ez az út lezártnak tekinthető s én csak egy utat látok: azokat a nagy tévedéseket, amelyek megrontották a társadalmi vezetők szemléletét, fel kell váltanunk a javakra, a munkára, a családra, a társulásra és az államra vonatkozó kiegyensúlyozott, igazságos és emberséges eszmékkel.»

60–61. oldal — O estado novo (Franklin Társulat, 1938)

Antonio_Alighieri>!

    Képzelhető, miként ítélték meg Portugáliát külföldön, amikor a köztársaság hajnalán, 1912-ben ilyen címmel adott ki könyvet egy francia író, Thomasson: «A két európai anarchia: a török és a portugál.» Barthélémy, a Sorbonne neves tanára, nemsokkal a világháború után ezeket a gúnyos sorokat vetette papírra: «Portugália egyik diktatúrából a másikba ugrik, olyan gyorsasággal, hogy lehetetlen követni. Egy forradalom ott kevesebb zajt üt, mint Párisban egy épület beomlása, s talán kevesebb áldozatot is kíván.» Sajnos, ezt az utóbbi vélekedését a humorkeresés felületessgének kell tekintenünk, mert ha a portugál köztársaság szomorú korszakának 16 forradalma között akadtak is vígjátékszerűek, voltak nagyon komolyak és véresek is. A legborzalmasabb az anarchistáké 1921 októberében, amikor a köztársaság már-már szovjetté alakult át.

18. oldal – Egy nemzet sorsa és feltámadása (Franklin Társulat, 1938)

Antonio_Alighieri>!

    Amilyen tragikusan festett a politikai helyzet, épp olyan tragikusra fordultak a pénzügyi és gazdasági viszonyok is. Általános csődben fulladozott az ország. Sokan készültek Portugália felszámolására ; idegen kezek nyúltak gyarmatai felé. Amikor 1925 áprilisában hadbíróság elé állítottak három magasrangú katonatisztet, akik nemzeti irányban akartak államcsínyt végrehajtani, a vádat képviselő tábornok elítélésük helyett meglepetésszerűen felmentésüket kérte. «Meggyőződtem a per során arról — mondta —, hogy ezek az emberek a hazájukat akarták megmenteni, amely nagyon, de nagyon beteg!»
    Mert voltak azért férfiak, akik a lejtőn fel akarták tartani Portugáliát: 1850-ben Fontes, 1886-ban Novarro, 1891-ben Martins Oliveira, 1907-ben João Franco, akit I. Carlos diktátori hatalommal ruházott fel, majd 1917-ben Sidonio Pais, akit a modern európai parancsuralmak előfutárának tekintenek. Pais a pártok parlamenti diktatúráját a nemzeti közérdek uralmával akarta felváltani. Egyetemi tanár volt. Csaknem egyhangúan választották meg 1918. május 9-én a köztársaság elnökévé, már bizonyságát is adta nagy tehetségének és szervezőképességének, amikor ugyanennek az évnek december 14-én orgyilkosok leterítették a lisszaboni pályaudvaron. A Luzitán Nagy Oriens ölette meg, amiért Pais helyreállította a diplomáciai összeköttetést a Szentszékkel és visszaengedte Lisszabonba a bíboros-patriarchát. Könnyek között temette Paist a nemzet s méltán sirathatta, mert halálával lezárult a felemelkedés rövid szakasza s az ország visszahanyatlott a párttusákba és a forradalmakba.
    Egyetlen erő őrizte meg úgy-ahogy a fegyelmet és a magasabb eszményeket: a hadsereg, bár ezt is kikezdte a politikába való folytonos beavatkozása. Ez az erő mozdult meg 1926. május 28-án, amikor Gomes da Costa tábornagy, a világháborús portugál sereg volt vezére, kiadta Bragában a parancsot az országmentés első kísérletére: «Portugálok, a méltóságra és tisztességre adó emberek számára az ország politikai helyzete tűrhetetlen. Portugálok, fegyverre a nemzet szabadságáért és becsületéért!» Mindenki, akiben élt még hazafiasság, republikánusok és rojalisták egyaránt hallgattak a szózatra. Természetesnek kell találnunk, hogy Gomes da Costa oldalán haladt az a bátor generális is, aki az 1925-ös államcsíny vádlottainak felmentését kérte: Carmona, a mai portugál államfő.

18-19. oldal, Egy nemzet sorsa és feltámadása (Franklin Társulat, 1938)

Antonio_Alighieri>!

    Köztudomású, hogy az Action Française iránya világnézetileg pogány ; a politikumot hangsúlyozza és ennek rendel alá minden életmegnyilvánulást. Maurrastól származik az «atheista katolicizmus» fogalma is. Salazar magáévá tette az erős állam és a társadalmi átrendeződés elvét, de világnézetet már máshol keresett. Szemináriumi növendék korában megismerkedett a francia »École de la Science Sociale» úttörő csapatával, különösen Le Play írásaival. Tőle tanulta meg a társadalmi valóság megfigyelésének módszerét és tőle sajátította el a közvetlen tapasztalatokból adódó fokozatos haladást. Le Play hatásának bizonyára nagy hatása van abban, hogy Salazar ellenszenvvel kíséri a szocializmust és bizalmatlan az állami beavatkozással szemben. Le Play után még a katolikus társadalombölcselők egész sora gyakorolt hatást Salazarra, kétségtelen azonban, hogy közülük legnagyobb mértékben XIII. Leó és XI. Pius pápa. Előbbi az 1878. december 28-án kiadott «Quod Apostolici» és az 1891. május 15-én közzétett «Rerum novarum», utóbbi az 1931. május 15-én kelt «Quadragesimo anno» kezdetű körlevelével, amelyek kifejezetten kárhoztatják a gazdasági és a szociális liberalizmust. Ide kell soroznunk XIII. Leó 1885. november 1-jéről keltezett «Immortale Dei» kezdetű körlevelét is, amely a keresztény állam alkotmányával foglalkozik.

62. oldal – O estado novo (Franklin Társulat, 1938)

Kapcsolódó szócikkek: 1878 · 1885 · 1891 · XI. Pius pápa · XIII. Leó pápa
Antonio_Alighieri>!

    Salazar, mint minden szavából és cselekedetéből kitűnik, nem osztotta azt a feltevést, hogy csak az addigi vezetők szándékainak tisztasága körül lett volna baj ; szerinte ez sokkal mélyebben, abban az egész politikai, gazdasági és társadalmi szerkezetben rejlett, amelyet az individualizmus hívott életre a XIX. században. A politikai vezetésbe való cselekvő bekapcsolódás első pillanatától kezdve vallotta, hogy az állami és a társadalmi élet szükségszerűen mutatja világyszerte a válság jeleit. Ez a válság, amely szülőanyja minden inségnek —fejtette ki egy klasszikusan szép beszédében —, elsősorban a gazdasági gondolat válsága, sőt helyesebben: a gazdasági élet teremtő elveinek válsága.
    «Eltorzítottuk a gazdaság fogalmát, elszakítottuk céljától, amely az emberi életnek méltó módon való fenntartása ; független kategóriává tettük, amelynek semmi köze az összesség érdekéhez, sem pedig az erkölcshöz, s annak a hiedelemnek hódoltunk, hogy az egyének, államok vagy nemzetek rendeltetése lehet javak felhalmozása szociális hasznosság nélkül, megszerzésükben és felhasználásukban pedig az igazságosság szabályai nélkül. Eltorzítottuk a munka fogalmát s elfeledkeztünk a munkás személyiségéről, emberi méltóságáról ; csak mint termelő gépet értékeltük, mértük és mérlegeltük erejét, ám eszünkbe sem jutott, hogy a munkás egy eleme a családnak s hogy az élet nem csak benne székel, hanem feleségében is, gyermekeiben, otthonában. Ami a családi tűzhelyet illeti, még messzebb is mentünk : felbomlasztottuk, amikor kiszólítottuk onnan a feleséget és a gyermeket, mint csekélyebb, de olcsóbb termelő erőt — szétszakított egységeket szórtunk ki a világba, egymástól függetlenített elemeket, összefűző kötelékek nélkül, érzelmi közösség nélkül, együttes élet nélkül s így gyakorlatilag leromboltuk a családot. A női munka hozzáadásával kiéleztük a versenyt a munkások között, jóllehet nem adtuk meg a nőnek azt a munkabért, amely felérne a jó háziasszony tevékenységének gazdasági értékével és a példás családanya társadalmi hasznosságával. Kitéptük a munkást foglalkozásának természetes keretéből ; kiszabadulva a társultság kötelékeiből, a munkás egyedül, magára maradt ; a társulás fegyelmének lehullásával önálló lett, de gyenge. Később megengedtük, hogy összefogjon sorstársaival, s ő meg is tette, de természetes visszahatásként nem a szolidaritás jegyében s nem annak a szükségnek tudatában, hogy összhangba hozzon minden elemet a javak termelésének folyamatában, hanem valaki ellen, vagy valami ellen : az állam ellen, amely a rend biztosítéka ; a munkaadók ellen, akiket ellenséges osztálynak tekintett ; sőt, más munkások ellen is, amikor az erőszakosságok végzetes visszahatása, vagy a munkások egyetlen kategóriája által kötött szerződések végrehajtása maguknak a munkásoknak kárára bontja meg más termelési ágak egyensúlyát. Semmi szellemi emelkedettség, semmi technikai tökéletesedés, semmi eszköz a jövőről való gondoskodásra, semmi együttműködés — csak a gyűlölet, pusztító gyűlölség.»

59-60. oldal, O estado novo (Franklin Társulat, 1938)

Antonio_Alighieri>!

    Már maga az a tény, hogy szilárd kormányzat tudott létrejönni Portugáliában, csodálkozó tekinteteket irányított feléje. Teljes joggal, mert a világ megszokhatta, hogy Portugáliában a köztársaság rendje — anarchia, az ott uralkodó szaadkőművesek szabadsága pedig — terror.
    Bizonyára vannak még ma is sokan, akik csak fenntartással hisznek a szabadkőművesség bűneiben. Részben dajkamesének gondolják, amellyel nemzeti mozgalmak vezérei rémítgetik a tömeget. Nos, ami a portugál szabadkőművességet illeti, ennek cselekedetei aktaszerűen bizonyíthatók. Semmi kétség sem férhet ahhoz, hogy 1908-ban szabadkőműves páholyok parancsára ölték meg egyszerre I. Carlos királyt és Don Luis trónörököst. Öt évvel később a portugál «demokraták» mauzoleumot is állítottak a kivégzett gyilkosok hamvainak. A kettős merénylet után trónra lépő 18 éves Mánuelt 1910-ben államcsíny buktatta meg, amely ennek az évnek október 5-én kikiáltotta a köztársaságot. «Villámcsapás volt ez a be nem avatottak számára — jelentette ki akkor Furnemont a belga Nagy Oriens ünnepi ülésén. — Mi azonban, testvéreim, mi tudtuk … Mi birtokában voltunk e dicső esemény titkának.» Attól kezdve Portugália a folytonos forradalmak, a szinte hónaponkén ismetlődő államcsínyek színtere. Parpiroson ugyan az új rendszer messzemenően igyekezett keresztülvinni az államhatalmak szétválasztásának elvét, valójában azonban, minden liberalizmus és demokrácia megcsúfolásával, az uralmon levő párt diktatúrát gyakorolt a parlamenten keresztül. Ha megbukott a választáson, akkor forradalmat szított s a »nemzeti akaratra« hivatkozva erőszakos úton iparkodott kormányra kerülni. Egy portugál író keserűen szellemes megjegyzése szerint a forradalmárság bevett foglalkozássá vált, amit hajszál választott el attól, hogy a névjegyen is szerepeljen.
    Épületes kimutatást sikerült összeállítanom. 1910-től 1926-ig nem kevesebb, mint 16 forradalmat élt át Portugália ; nyolc köztársasági elnöke volt, jóllehet az elnöki megbízatás az alkotmány értelmében négy esztendőre szólt ; 43 kormányt ütött össze és buktatott meg a parlament, vagy az utca, bár az alkotmány szerint csak három évenként választhatott a nép. Ha kiegészítjük mindezt azzal, hogy a politikai liberalizmus érvényesülésétől kezdve, 1820-tól 1910-ig is volt már 26 forradalom, 1926-ig tehát összesen 42, nem is számítva az idejében leleplezett és elfojtott összeesküvéseket, akkor megállapíthatjuk, hogy ugyanazok a politikai intézmények nem egyofrma sikerrel ültethetők át minden országba.

17-18. oldal, Egy nemzet sorsa és feltámadása (Franklin Társulat, 1938)

Kapcsolódó szócikkek: 1908 · 1910 · Portugália · szabadkőművesek
Antonio_Alighieri>!

    Mindig akadnak lelkek, akik Istenen botránkoznak, amiért túl sok bajt és túl sok rosszat engedett meg ezen a szegény világon. Érzékeny szívvel, tele jóakarattal sietnek tehát a Teremtő segítségére. Néhány tollvonással, amelynek biztos vezetésében nem kételkednek, próbálják újból megteremteni a földet s előrajzolják az emberiség életének azt a formáját, amelyben nincs igazságtalanság és nincs szenvedés. S mindezt nagyon egyszerűnek látszó eszközökkel vélik elérhetőnek: az adottságok közül egy-kettőt emelnek ki, megnemesítik és uralkodóvá teszik őket, nem sokat törődve az emberi természet valóságával. Mert náluk is hiányzik a valóság érzéke. Amikor már tető alá hozták álmaik kastélyát, csak akkor veszik észre, hogy az épület szikla helyett homokon, vagy éppen tátongó ürességen emelkedik.
    Az ilyen lelkeket hívják utopistáknak. Ma mindenütt találkozunk velük. Thomas More, a hitéért vértanúhalált vállalt s 1935-ben szentté avatott angol kancellár, akitől az «Utopia » kifejezés és fogalom ered, talán maga is csodálkoznék ezen a zsibongáson, amely végeredményben csak azért nem olyan rettentő szerencsétlenség, mert az általános megújhodás vágyából fakad. Érdekes — nem tudom, kinek tűnt már fel? —, hogy Utopus király szigetének legendáját More egy portugál hajós, Raphael Hythloday szájára adja. Ő mesél azokról a szociális intézményekről, amelyek gondoskodnak mindenekelőtt a közösség és az egyének szükségleteinek kielégítéséről, de azután időt s módot biztosítanak mindenki számára, hogy felszabadítsa magát a test szolgaságától, kifejleszthesse szellemi képességeit, részesüljön a tudomány, az irodalom és a művészet örömeiben. Az emberi személy igazi boldogsága itt a cél. Van bizonyos kommunizmus a portugál hajós elbeszélésében, de nem az a kommunizmus, amely az egyént feloldja a közösségben ; ellenkezően, a gazdálkodásnak ez a közössége egyenesen az egyének felszabadítására törekszik s megteremti számukra a személyiség kibontakozásának legkedvezőbb feltételeit, egészen más tehát, mint az etatizmus éa a materializmus.

160. oldal – Proletárok megváltása (Franklin Társulat, 1938)

Kapcsolódó szócikkek: 1935 · Morus Tamás
Antonio_Alighieri>!

    Egyik célom, hogy bemutassam az új Portugáliát, amely a világ talán legérdekesebb politikai és társadalmi rendszerváltozásának hordozója. Én magam 1935-ben lettem rá figyelmes, amikor előadás-sorozatot kellett tartanom az esztergomi nyári egyetemen a totális és a rendi államról. Az előbbiről már akkortájt is széltében-hosszában beszéltek, a másikról azonban — közfelfogás szerint — inkább csak elmélkedtek: a katolikus társadalombölcseletben és a pápai körlevelekben létezett. Bár szép és logikus, de végeredményben irreális elképzelésnek hatott, amelyet történészeink és gazdaságkutatóink szinte kivétel nélkül csak annyiban értékeltek, hogy szellemi fegyverül szolgálhat az egyén védelmében és az állami mindenhatóság visszafejlesztésénél. Igyekeztem érveket találni e lekicsinylés, vagy kishitűség ellen s a korszerű adatok gyüjtése közben tudtam meg, hogy Portugáliában, akárcsak az akkori Ausztriában, valami új rendiség van kialakulóan. Míg az osztrák kísérlet gyökértelennek és mesterkéltnek tűnt fel, növekvő érdeklődéssel kezdtem megállapítani, hogy Portugália állami és gazdasági szerkezetének szellemi alapvetése a legtisztábban tartalmazza a természetjogra támaszkodó organikus társadalombölcselet tételeit, s — ami a legjobban megragadott — ideálisan oldja meg korunk súlyos problémáját: az egyén és a közösség helyes viszonyát.
    Mindez azonban csak papíros-bölcsesség volt. Esztergomi előadásaimban nem is tehetttem mást, mint kidomborítottam a portugál kezdeményezés ideológiai értékét. Az elhatározás azonban mindjárt megszületett bennem: utána kell nézni, hogy mi e törekvések értéke a valóságban. Hogy a Salazar-uralom törvényszövegeiből, kiadványaiból és statisztikai kimutatásaiból, vezetőinek megnyilatkozásaiból s a Portugáliáról megjelent néhány külföldi könyvből leszűrhető ismereteket ellenőrizzem, a kitűzött feladatnak megfelelő mértékben megtanultam a nyelvet s 1937-ben elutaztam Portugáliába. Sajnos, alig másfél hónapot töltöttem ott. Ám ha az idő nem is volt elegendő arra, hogy minden területen részletekbe menő vizsgálódásokat folytassak, arra nyilván megadta a módot, hogy a véleményformáláshoz szemmértéket és látóhatárt nyerjek.

7. oldal – Előszó (Franklin Társulat, 1938)


Hasonló könyvek címkék alapján

V. K. Arszenyev: Derszu Uzala
Strabón: Geógraphika
Duncan Brewer – John Clark – Casey Horton – Mary Devine: Különös helyek, elbűvölő tájak
Borsos Balázs: Matatuháton Afrikában
Balázs Dénes: Galápagos, az elefántlábúak szigetei
Gulyás Katalin (szerk.): A láthatáron túl
Balázs Dénes: A kenyérfák árnyékában
V. K. Arszenyev: Az őserdők fia
Balázs Dénes: A Húsvét-sziget fogságában
Balla Zsuzsa (szerk.): Afrika