Csendes ​Don 87 csillagozás

Mihail Solohov: Csendes Don Mihail Solohov: Csendes Don Mihail Solohov: Csendes Don Mihail Solohov: Csendes Don Mihail Solohov: Csendes Don Mihail Solohov: Csendes Don Mihail Solohov: Csendes Don Mihail Solohov: Csendes Don Mihail Solohov: Csendes Don Mihail Solohov: Csendes Don Mihail Solohov: Csendes Don Mihail Solohov: Csendes Don

"A már életében klasszikussá vált, Nobel-díjas orosz író világhírű alkotása ez a regény. A mű szétfeszítve a szokásos családregények kereteit, a korszak hatalmas panorámáját bontakoztatja ki, de a kompozíció középpontjában mindig a Melehov család áll, sorsukon át a történelem végső tanulságait összegezi az író.
A doni puszták kozákságának balladai szépségű regényeposzáról írja Radnóti Miklós: „Érzelmességtől mentes, pontos és kemény líraiságában szinte egyedülálló, valóságábrázoló erejének titka pedig tapintatos aprólékosságában rejlik… mely az ábrázolás hitelét szolgálja”.

Eredeti cím: Тихий Дон

A következő kiadói sorozatban jelent meg: A Világirodalom Remekei

>!
Kárpáti / Európa, Budapest - Uzsgorod, 1982
1806 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630727161 · Fordította: Makai Imre
>!
Európa, Budapest, 1978
1690 oldal · ISBN: 9630709287 · Fordította: Makai Imre
>!
Európa, Budapest, 1978
1692 oldal · ISBN: 963071356X · Fordította: Makai Imre

11 további kiadás


Enciklopédia 7

Helyszínek népszerűség szerint

Don


Kedvencelte 34

Most olvassa 14

Várólistára tette 153

Kívánságlistára tette 39


Kiemelt értékelések

>!
cippo IP
Mihail Solohov: Csendes Don

Szerintem ami a jenkiknek az Elfújta a szél, az a kozákoknak a Csendes Don. Vagy a vereseknek. (Mer' ládd, a Miska Kosevojnak is milyen ügyesen sikerült elsajátítania azt a káprázatosan frappáns o'hara-i – országomat egy nyelvészért, aki megmondja, hogy kell ezt helyesen leírni – filozófiát, miszerint a holnap, az egy másik nap; az, hogy Grisa hazajön, majd annak a napnak a gondja lesz.)

A férfiak szerelem és háború közt kóvályognak ide-oda, mint hóvihar a pusztán, miközben a napok fonala olthatatlan asszonyi bánattal áztatva tekerődik lefelé az idő guzsalyáról. Átszeretnek és átverekszenek 4 kötetet, ezernyolcszáz oldalt és csaknem egy komplett emberöltőt, majd amikor Griska végül ott áll a szülői ház kapujában, karján a fiával, és ez minden, ami az életben megmaradt neki, akkor az orchestra, de különösen a vonósok belecsapnak a vége főcímbe, na és hát meg kell a szívnek szakadni, hogy egyszerre csak elfogytak azok a csodásan szőtt solohovi mondatok. Mit mondjak, magasirodalom, na, de lefogadom, hogy te is pont föléred.

11 hozzászólás
>!
Zsuzsi_Marta P
Mihail Solohov: Csendes Don

Róma az örök város, Csendes Don meg az örök regény!
Csodálatos 11 napot jelentett életemben, mikor most ismét kézbe vettem – hosszú évek után, ugyanúgy hatalmába kerített, ugyanúgy hatott rám, mint régen. És dolgozott bennem az olvasás közti szünetekben is.
Igazi nagyregény, s nemcsak 1700 oldalas terjedelmét tekintve. Solohov méltán nyerte el vele 1965-ben az Irodalmi Nobel-díjat. Az eredetiségét firtatták korábban, megkérdőjelezve, hogy egy 4 elemit végző ember hogyan is képes ilyen remekművet alkotni. spoiler 1999-ben, mikor előkerült a Csendes Don eredeti kézirata, minden kétség, kérdés tisztázódott, Solohov az alkotó. .
Csendes Don 1926 és 1940 között íródott, és méltán nevezik a XX. századi orosz irodalom legnagyobb alkotásának. Egy igazi gyöngyszem a klasszikus szépirodalom, világirodalom palettáján, Solohov csodálatos stílusának, ábrázolásmódjának, tájleírásainak köszönhetően. Külön kiemelném, ahogy az évszakok váltakozásával az idő, az évek múlását érzékelteti, vissza-visszatérve a Donhoz, amit éppen jég borít, vagy jégzajlás, áradás, nyugodt hömpölygés jellemez.
E nagy terjedelem ellenére egy unalmas, elnyújtott része sem volt a regénynek. Még a háborúról szóló, vagy éppen a csatajeleneteket megörökítőknek sem; mind-mind lendületesen, az érdeklődést folyamatosan fenntartva szerepel. Érdekes volt megfigyelni ezen belül a váltakozó cselekményleírást: hol tömör, lényegretörő tőmondatokat, hol részletesebb leírásokat alkalmazott az író. De sosem volt egy unalmas, túlírt rész sem. Nekem a nyelvezete kifejezetten tetszett. Az ízes, olykor humoros csattanóval is tarkított tájszólás hozta még közelebb a doni kozák falu, Tatarszk közösségének mindennapi életét, tevékenységét.
Külön dicséret illeti ezért a regény fordítóját is, Makai Imrét, nem kis teljesítmény önmagában sem egy ilyen terjedelmes, súlyos művet egy másik nyelvre átültetni, de hogy ezt még zömmel tájszólásban is kellett, külön elismerést és tiszteletet érdemel.
A cselekmény mintegy 8 évet ölel fel; a Melehov család életén, sorsán keresztül nyújt betekintést a kozák paraszti lét mindennapjaiba; ők is földet műveltek és állatokat tartottak, élték mindennapi életüket a hagyományok, a paraszti világ törvényei szerint, mint a falu valamennyi lakója, mindaddig, amíg közbe nem szólt a történelem. Az I. világháború, majd az oroszországi polgárháború söpört végig a doni vidéken is, súlyos emberi, vagyoni veszteséget hagyva maguk után. Már semmi sem volt és lehetett többé, mint azelőtt. Jó szomszédok, barátok, rokonok egymás ellenségeivé váltak, kibékíthetetlen politikai, világnézeti ellentét vágta ketté az egykori kapcsolatokat, szült véres bosszút.
Melehov család minden tagja belopta magát szívembe, mélyen megrázó volt látni veszteségeiket, csalódásaikat, fájdalmukat, melyeket az idő és az események, harcok pakoltak vállukra. A családfő Pantyelej Prokofjevics és felesége Iljinyicsna két legkedvesebb szereplő volt számomra, a főszereplő, a fiuk, Grigorij, Grísa mellett. Őszinte baráti kapcsolatuk sógorukhoz, Miron Grigorjevicshez, valamint ahogy menyüket, Nataljat, Grigorij feleségét szerették, befogadták és az utolsó percig támogatták, mellette álltak, különösen megérintett.
Ahogy a sok veszteség is, amit a falu elszenvedett a harcok során. Porig égett egykori szép porták, elkötött állatok, kifosztott házak, fásult emberek. Elegük lett a háborúból, az örökös távollétből, mindegyik vágyott haza, hogy ismét földet művelhessen és élhesse korábbi, egyszerű paraszti életét.
Grisa igazi kemény kozákként harcolta végig szinte egész életét, szert tett György-keresztre, előléptetéssel jutalmazták, mindeközben folyamatos megpróbáltatások és veszteségek követték egymást életében. Testileg-lelkileg megtörten, de túlélte és végre hazatért szülőfalujába, Tatarszkba, az egykori Melehov-házba.
"Mégiscsak valóra vált az a kevés boldogság, amelyről álmatlan éjszakákon át ábrándozott: ott állt a szülőház kapujában, és karján tartotta fiát…
Ez volt minden, ami ez életben megmaradt neki, ami egyelőre még összekapcsolta a földdel és a hideg nap alatt ragyogó egész óriás világgal.
Solohov nem ítélkezik, nem tesz felelőssé senkit és semmit, csupán szembesít a szörnyű háborús pusztítás, s az utána megmarad gyűlölködés értelmetlenségével.
5 csillagot volt lehetőségem adni, de mindegyik 20-szal szorzandó!!! Ennyit érdemel a Csendes Don! Csodálatos regény!

8 hozzászólás
>!
eme P
Mihail Solohov: Csendes Don

Medréből kicsapva sok-sok ágra szakadt az élet.
Néha sebesen hömpölyögteti álmok hitszegő árját, néha elsekélyesedik, mint a folyó a homoksellőn, máskor megáradva zúdul tova bő vize.

Nem tudom, ki írta a regényt, van-e valóságalapja a plágiumlegendának. De úgy vélem, nem is fontos ez. A lényeg: egy olyan regényt kaptam, amire nem számítottam. Nem számítottam ennyi líraiságra és ugyanakkor ennyi humorra. Nem számítottam ennyi valóságízű földközeliségre, ennyi finom, figyelmes aprólékosságra, ennyi mértékletességre, távolságtartásában is megértő és érző ábrázolására a sok ágra szakadt életnek. A doni kozákok életének. A békésen dolgozó, nyugalmat óhajtó kozákok életének. A háború és belháború áradásában sodródó kozákok életének.
Szemünk láttára bontakozik ki harc a kozákokért, a kozákokkal, a kozákok ellen. Fehér és vörös kozákok, saját útjukat járó, kormányt alakító kozákok, lázadó kozákok, katonaszökevény kozákok. Gazdálkodó és építgető, családot alapító, hűséges és hűtlen, kegyetlen és fosztogató, gyilkos és karrierista, képmutató és őszinte, becstelen és becsületes, végrehajtó és gondolkodó, bosszúálló és megbocsájtó kozákok. Emberek. Egymás ellen forduló, fordított emberek, egymástól elszakított emberek, egymást eláruló, egymást megvédő emberek. Emberek, akik rokonokat gyilkolnak, akik testvérük gyilkosával házasodnak, gyerekük gyilkosának megbocsájtanak… Emberek. Menekülők és bevonulók, pillanatnyi győztesek és mindig vesztesek.
Solohov mesterien fonja össze az első világháború körüli időszak bonyolult orosz-kozák realitását az egyes ember nem kevésbé bonyolult helyzetének ábrázolásával. A Melehov család és ezen belül Grigorij Melehov életében kicsiben lejátszódik az egész történelmi periódus forgatókönyve – emberi, kisemberi dimenziói élethűvé, átélhetővé, átérezhetővé teszik az eseményeket, a szituációkat. Grigorij Melehov, a regény középpontjába állított egyszerű, tanulatlan falusi kozák szilárd támpontot keres a lelkében – hiába. Keresi a helyét a zűrzavarban, szimpatizál a vörösekkel, de rá kell jönnie, hogy bárki, aki elgondolkodik a dolgokról, a rendszerről – az ellenforradalmárnak minősül, és bármit tehet ezután, ezt már nem moshatja le magáról. Aki belekeveredett ebbe az áradatba, és őszintén, becsületesen, saját erőből igyekszik úszni, az túl erős sodrásba kerül. Vergődik a partok közt, egyik táborból a másikba, anélkül, hogy szilárd talajt érne. Mert minden parton csak a mérhetetlen pusztulás és kegyetlen pusztítás látványa fogadja. Úgy látszik, aki győz, az felfalja a másikat… – érti meg végül Grigorij letéve a fegyvert.
Solohov nemcsak a történelmi események, hanem a lélek labirintusaiba is bemerészkedett – egy orosztól nem is várhattunk mást. Csak picit másként teszi, mint ahogyan azt a nagy orosz realistáktól megszoktuk. Annak ellenére, hogy szereplőit ritkábban láttatja belülről, és a részletes ábrázolás során a külső, tárgyi valóságnak látszólag fontosabb szerep jut, az események forgatagában meg-megállva van ideje az elmélyülésre is, érzéke arra, hogy rátapintson az emberi lélek és -viszonyok bonyolult hálózatának csomópontjaira.
Szerettem.

7 hozzászólás
>!
pannik P
Mihail Solohov: Csendes Don

Hol is kezdjem az értékelést. Rengeteg gondolatot ébresztett ez a könyv bennem.
Nagyon érdekes érzeteket keltett.
Örülök, hogy rászántam magam az elolvasására (bár közben sokszor nem így éreztem). Ez az eddigi leghosszabb könyv amit életemben olvastam (ezért jár egy vállveregetés :))
Nagyon tetszett a Melehov család életéről szóló szál. Minden családtag a maga nemében izgalmas, érdekfeszítő. Nyilván Grigoríj és Akszinya valamint Grigorij és Natalja kapcsolata van a leginkább fókuszban de engem a szülők, testvérek és még a falubeliek sorsa is ugyanúgy érdekelt. Nagyon emlékeztetett az élet folyása gyermekkorom falusi mindennapjaihoz. Mindennek megvolt a maga rendje, a napok lassan csordogáltak, a munka soha nem fogyott el sem a földeken sem a ház körül és a TV és internet helyett a természetben, családokban és emberi kapcsolatokban bekövetkező változások szolgáltatták a „szenzációt”.

Nehéz olvasmány ez akkor is ha csak a család történetét nézzük szigorúan a háború nyomasztó súlya nélkül (nyilván nem lehet így nézni mert rengeteg a következmény és az ok-okozat). A regény vége engem teljesen megdöbbentett, szerettem volna ha nem így végződik, drukkoltam és izgultam, hogy legyen jó (jobb).

Imádtam olvasni Solohov csodálatos megfogalmazásait a természetről és a falusi életről. Egyes részeket kimásoltam és újra elolvastam mert annyira szép, hogy nem lehet csak egyszer olvasni és tovább haladni. Felejthetetlenül szép megfogalmazásokat talál az ember a könyvben.

Nagyon tetszett a fordítás nyelvezete. Éppen olyan szavakat használ a fordító amiket nagyszüleim, szüleim szájából hallottam anno és azóta sem, emiatt nagyon kedves lett a könyv a szívemnek.

Végül ami engem teljesen próbára tett, az a háborúról szóró nagyon hosszú, végeláthatatlan részek. Majdnem leraktam miatta a könyvet :S
Megmondom őszintén én sok helyen elvesztettem a fonalat és már nem tudtam követni, ki kicsoda, ki kivel van, ki miért harcol, és nagyon-nagyon untam a sok hadászati megmozdulás apró részletességgel elénk táruló leírását. Sajnos a könyv majdnem fele a háborúról szól, ami engem annyira nem hozott lázba és mozgatott meg. Alig vártam, hogy a Melehov család valamelyik tagjáról legyen szó végre. Persze értem, hogy micsoda nehéz időszak volt ez, testvér testvér ellen, apa fiú ellen, barát barát ellen kellet harcoljon és sokszor tényleg csak azon múlt hogy ki melyik oldalon állt, hogy éppen ki volt a hangosabb tábor a környezetében. Értem, hogy a korszak sorsfordító jelentőségű háborúja volt ez ami aztán hosszú évtizedekre meghatározta Oroszország jövőjét. Nagyon átéreztem milyen nehéz volt ez az időszak az akkor élő embereknek. Ettől függetlenül nekem ez így nagyon sokk és nagyon tömény volt.

Szóval vegyes érzésekkel fejeztem be az olvasását a könyvnek. Kicsit már csillapodott bennem az indulat a sok háborús gyalázatosság és azok hosszadalmas ecsetelése okán de nagyon is értékelem ezt a könyvet, nem lehet csak magas csillagozást adni rá, és érdemes elolvasni.

2 hozzászólás
>!
kaporszakall
Mihail Solohov: Csendes Don

Először a plágiumperhez: én ezt a regényt több mint negyven éve, gimnazista koromban már olvastam. És olvastam a szerző Feltört ugar című munkáját is. A kettő emberábrázolásának stílusa – a paraszti világ képe – egyformán plasztikus és eleven, tehát hasonló. Ok, a Feltört ugar szörnyen nyalós, node az már szinte hivatalos megrendelésre született… Így – stilisztikai szempontból – bennem fel sem merült, hogy a Csendes Don szövegét esetleg nem maga Solohov alakította ki (magyarul: hogy nem ő fogalmazta*). Ugyanakkor azt, hogy a nagy regény világnézeti alapállása is eredeti Solohov, azt már nem állítanám (ezt persze már nem gimnazista élményeim, hanem mostani újraolvasásom alapján mondom). Egy 24-25 éves – mondhatni: pályakezdő – írónak, aki ráadásul a leírt események idején még gyerek illetve kamasz volt**, nehezen tulajdonítható az a lényegében elfogulatlan, filozofikus szemlélet***, ami a Csendes Don-ból sugárzik. Így – óvatosan – azt mondom: a végső forma, a stílus szerintem kétségtelenül Solohové, de a sztori gerince illetve a mű objektív világnézete származhatott akár Fjodor Krjukovtól is…

Solohov a kozák falvak, harcosok életének bemutatásakor van igazán elemében: lubickol a részletekben, mint hal a vízben. Pompás természeti képek, a paraszti élet hétköznapjai, a harcok ismétlődő, mégis mindig eltérő jelenetei, az élni és ölni vágyó kozákok ingadozása a cári és a vörös propaganda, no meg a saját hagyományaik között, önzésük és önzetlenségük, a testvérháború oktalan és kölcsönös kegyetlensége: mindez szuggesztíven és elevenen pereg le a szemünk előtt. Ez Solohov igazi világa, az író itt csillogtatja meg erényeit – nem csoda, hogy a regény terjedelmének kilenctizedét ez a miliő teszi ki. A félreértések elkerülése végett: ide számítom a bolsevik kozákok mindennapjainak ábrázolását is. A love story is jól illeszkedik a cselekménybe: rögtön az elején odaszögezi az alapponthoz a szerzője, és kitart a végéig.****

Solohov több eleven egyéniséget teremt és mozgat ebben a művében, mint Tolsztoj a Háború és béké-ben. Ez önmagában is imponáló teljesítmény.

A vörös propaganda vértelen bábjai kissé kilógnak a regényből, mindenekelőtt Stockman, ez a kommunista Goebbels-klón, zsebkönyv-kiadásban; de nem sokkal marad el tőle Buncsuk, a géppuskás (és provizorikus csekista) figurája sem. Mihail Kosevoj alakját kozák mivolta, konkrét falubeli helyzete teszi hitelesebbé.

Egészében véve remek regény, sokszínű, alapos, érdekes, kis testi hibái sem tudják az összképet elrontani. Olyan monstrum, mely végig képes lekötni az embert. Jár neki az öt csillag.

* meglehet, a bizonyosság kedvéért a Feltört ugar-t is újra kéne olvasnom…
** bár kamaszfejjel – 13 évesen – bekapcsolódott a polgárháborúba, a bolsevikok oldalán
*** mondom ezt annak ellenére, hogy persze a kötelező bolsevik mitológia ebben a műben is előfordul, de nem domináns vagy inkább úgy mondom: nem demonáns (az ellenfelet démonizáló) módon…
**** A vége mellesleg pont jól van lezárva. A le nem írt epilógus első verziója (és boldogan élt, mint kolhozelnök) elütötte volna a regényt a Nobel-díjtól, a második verziója (és boldogan élt, míg el nem vitték a GULAG-ra) pedig a megjelenéstől (sőt, lehet, hogy akkor Solohovot nem sajtó alá, hanem vasajtó alá rendezik…)

2 hozzászólás
>!
Kiss_Csillag_Mackólány P
Mihail Solohov: Csendes Don

Vártam sokáig az értékeléssel, mert olyan mélyen érintett, hogy még most sem vagyok benne biztos, hogy tudok úgy írni, ahogyan érzek.
Elborzadtam, elcsodálkoztam, elsírtam magam, elnevettem, majd újra és újra minden kezdődött elölről, véget nem érően.
Mindenesetre szinte egy percre sem tettem le, majd' belebetegedtem, amikor a hétvégi olvasás után hétfőn menni kellett dolgozni.
Ennyi érzelmet még nem olvastam egyetlen könyvben sem, igaz, gyakorlatilag négy könyvet könnyeztem, gondolkoztam, merengtem, ámultam és bámultam végig.
Egyszerűen nem tudok magamhoz térni, annyi mindent kaptam ettől az olvasástól.
Ez alatt a néhány nap alatt folyamatosan éberen tartott, szinte nem is aludtam, úgy vártam, hogy újra a kezembe vehessem.
Igaz, rengeteg volt benne a gyötrelem, a szenvedés, és az a rengeteg halál bizony valóban borzasztó volt, nem is értem, mindezeket lehet-e egyáltalán ép ésszel túlélni.
Nem is csodálkoztam a mérhetetlen mennyiségű hűtlenségen sem, hiszen ki tudta, lesz-e holnap, lesz-e még reggel. (na, mondjuk ma sem egy nagy élmény katonafeleségnek lenni… )
Az, ahogy a háború során, vagyis előtte, utána, közben mi mindenen mennek keresztül az emberek, már gondolati síkon is kimerítő, kiborító, idegtépő érzés, belegondolni pedig abba, hogy ez velünk történik, szinte fáj.
Márpedig annyira érzékletesen írt Solohov, hogy sokszor úgy éreztem, közöttük vagyok, érzem a vér szagát, a halál szagát.
Most úgy érzem, hogy Makarenko után Solohov a másik legnagyobb.
Örökre hálás leszek a Medvémnek, hogy nem hagyta nyugodni a könyveket a polcon…

>!
Emmi_Lotta IMP
Mihail Solohov: Csendes Don

Állítólag egy Fjodor Krjukov nevű, 1920-ban elesett kozák fehérgárdista tiszt zsákjában talált naplókézirat alapján készült a Csendes Don. Solohovot plágiummal vádolták meg. Erre okot az adott, hogy sem előtte, sem utána (a Csendes Don 1928–1940 között készült) Solohov nem publikált ehhez foghatóan jelentős művet. A plágiumgyanú már 1929-ben felmerült, hiszen egy kezdő, fiatal és képzetlen író rukkolt elő a remekművel, ráadásul olyan eseményekről is életszerűen számolt be, amelyek idején még iskolás volt. Solohov élete hátralévő hosszú évtizedeiben meg sem tudta közelíteni ezt a színvonalat. Ez alól talán csak az Emberi sors c. kisregénye kivétel, aminek viszont cselekménye történelemhamisításon alapszik (nekem ennek ellenére nagyon tetszett). A német fogságból szabaduló főszereplőnek ugyanis a többi százezer, a Szovjetunióba visszatért hadifogolyhoz hasonlóan valamelyik lágerben kellett volna végeznie, ha hiteles lett volna a történet. Szolzsenyicin 1974-ben újjáélesztette a plágium vádját. A vita nem dőlt el, ma sem tudni biztosan, ki volt a tetralógia szerzője.

>!
Európa / Kárpáti, Budapest - Uzsgorod, 1982
1806 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630727161 · Fordította: Makai Imre
2 hozzászólás
>!
csillagka P
Mihail Solohov: Csendes Don

Realizmus a kendőzetlen valóságról szól, na ezt megkaptam itt nem voltak elfedett tények, elrejtett félmondatok vagy jelképesé tett bűnök. Mindent bele egyenesen az arcodba ha nem bírod hagyd abba. Megszoksz vagy megszöksz. Megszökni nincs sok értelme mert ez egy szédületesen jó könyv,
hihetetlen lélektani dráma 2000 oldal tömény emberi sors, közel 900 szereplő és egyik se hasonlít a másikra.
Több benne a vér és az erőszak mint egy horrorkönyvben több benne a szerelem mint egy lányregényben és több benne az élet mint bármiben amit az utóbbi hónapokban olvastam.
A kozákok a cár harci kutyáinak lettek nevelve, vadul szabadon és jön egy társadalom aki szelíd bárányként az akolban szeretné látni őket, ez nem működik nem is működhet sajnos ez a kozákok tragédiája, igazából fel se fogják mi is történik velük.
Irtózom a háborúktól, ebből a könyvből megismerhető az igazi háború ami nem a vitézségi érmeknél, hanem a sárnál, a tetűnél, és az erőszakolt asszonyoknál végződik.

>!
Roszka
Mihail Solohov: Csendes Don

Nekem nagyon tetszett,volt amikor a Héven kicsit furán néztek,mert sírtam az egyik résznél! :)

2 hozzászólás
>!
Habók P
Mihail Solohov: Csendes Don

Nehéz róla írni. Mert durva, mert kegyetlen, mert olykor megható, mert szeretném a sarokba vágni, abbahagyni, el is felejteni, de nem lehet. Sokáig ellenálltam, de azt sem lehet. El kellett olvasni.


Népszerű idézetek

>!
eme P

Olthatatlan asszonyi bánattal áztatva tekerődött lefelé a napok fonala az idő guzsalyáról.

211. oldal, I. kötet

Kapcsolódó szócikkek: idő
10 hozzászólás
>!
Noro MP

– Ments meg, Uram, a barátainktól, az ellenségeinkkel majd magunk is elbánunk.

Ötödik rész 2. (II. kötet 196.o)

1 hozzászólás
>!
SteelCurtain 

– Veled tovább nincs is beszélnivalóm. Ha fáj, ha nehéz, jajgass meg ríjál, az asszony könnye mindig enyhít a bánaton. De én most nem tudlak megvigasztalni. Úgy összekentem magam embervérrel, hogy már senki iránt sem maradt szánalom bennem. Még a gyermekeket se sajnálom, magammal pedig cseppet se törődök. A háború énbelőlem mindent kiszipolyozott. Még magam is iszonyodok magamtul. Nézz a lelkembe, nincs ott egyéb, csak feketeség, mint a kiapadt kútba.

2. kötet, 259. oldal

4 hozzászólás
>!
eme P

Ha az ember elgondolkozik a rendszerrül, akkor mán – ellenforradalmár?

II. 4o6. o.

>!
SteelCurtain 

Igaz, hogy az olyan embereket, mint a fiatal Lisztnyickij vagy a mi Kosevojunk, mindig irigyeltem… Ezek előtt elejétűl fogva minden világos vót. Énelőttem pedig még most sem világos semmi. Mind a kettőjüknek megvót a maga egyenes útja, a maga célja, én meg a legkacskaringósabb ösvényeken járok tizenhét óta, de ott is úgy dülöngélek, akár a részeg… A fehéreket faképnél hagytam, a vereseket nem tudtam szívvel-lélekkel pártolni, szóval úgy úszkálok középütt, mint tehéngané a lékben…

2. kötet, 690. oldal

Kapcsolódó szócikkek: cél
>!
SteelCurtain 

– Hajtsd fel, az Isten áldjon meg, az utolsó cseppig. Ha tudsz őszintén beszélni, akkor tudjál őszintén inni is! Mert huncut az, aki nem issza ki mind. Mintha kést forgatnának a szívembe, ha látom, hogy valaki italt hagy a pohárba.

2. kötet, 676. oldal

Kapcsolódó szócikkek: ivás
>!
Norpois

A valóság pedig így festett: a halál kaszálóján egymásnak rontott néhány ember, akiknek a karja még nem ficamodott ki a magaszőrűek pusztításában, az egész valójukat megszálló állati halálfélelemben összecsaptak, felborították egymást, vakon vagdalkoztak, megnyomorították magukat, lovaikat, aztán az emberölő pukkanástól megrettenve szétszaladtak, és erkölcsi rokkantként lovagolt haza még az ép is.
Ezt nevezték hőstettnek.

>!
Norpois

A hantot a fű, a fájdalmat meg az idő növi be. A szél elsimítja az eltávozottak nyomát, az idő meg elsimítja a szívfacsaró fájdalmat, és azok emlékét, akiket nem győztek és nem is győznek hazavárni a szeretteik, mert rövid az emberi élet, és úgy rendelte a sors mindnyájunknak, hogy ne sok füvet tapossunk le ezen a világon…

>!
eme P

ropogtak a géppuskák, mintha apró öltésekkel varrták volna a levegőt.

II. 376. o.

>!
SteelCurtain 

– Az én feleségem ládájának teteje tele vót ragasztva ócska újságpapírral. Letéptem, elcigarettáztam. Vót egy Újtestámentomom tudod, az olyan szentkönyv , azt is elszíttam; az Ótestámentomot is elfüstöltem. Kár, hogy kevés ilyen testámentomot írtak azok a megbódogult szentek… Az asszonynak vót egy családi könyve, minden atyjafia bele vót írva, az élő is, a hótt is. Azt is elcigarettáztam. Most mit csináljak? Káposztalevelet szíjak vagy keserűlaput szárítgassak addig, míg papír nem lesz belőle?

2. kötet, 660. oldal

Kapcsolódó szócikkek: cigaretta

Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Ernest Hemingway: Akiért a harang szól
Lev Tolsztoj: Háború és béke
Gabriel García Márquez: Száz év magány
Thomas Mann: A varázshegy
Henryk Sienkiewicz: Quo vadis?
Emily Brontë: Üvöltő szelek
Margaret Mitchell: Elfújta a szél
Joseph Heller: A 22-es csapdája
Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek