Darabont 5 csillagozás

Szolyván születtem 1920. július 27-én görög katolikus vallásban. Ez egy viharos nyári hajnalon történt, azt követően, hogy vajúdó anyámat apám a motorkerékpárja oldalkocsijában beszállított a kis helyi kórházba, mert bár előzőleg megállapodott már a házakhoz is eljáró bábaasszonnyal, mégsem akarta, hogy anyám otthon szüljön. Szolyva a Latorca hegyi folyó partján, a Kárpát-medence észak-keleti sarkában fekszik, egy alig 10 ezer négyzetkilométernyi földdarabon, amelynek – a hatalmi és a nemzetiségi konstellációtól függően – egy csomó neve volt és van: Ruszka Krajna, Podkarpatszka Rusz, Pudkarpatszka Rusz, Ruszinszko, Kárpáti Ukrajna, Kárpátukrajna, Zakarpatszka Ukrijan, Zakarpattye, Kárpátontúl. A magyarok, minthogy az ő szemszögükből nem a Kárpáton túl, hanem azon innen terült el, Kárpátaljának hívják. Amikor én születtem, Kárpátalja éppen Csehszlovákiához tartozott.

13. oldal (Aba, 2016)

[…] Ami pedig végképp szovjet katonai gondolkodásra vallott, az a helyi idő szerint. Naná, majd a moszkvai idő szerint fogok randevúzni Budapesten! De hát ahogyan a magyarok mondják, a paranccsal –, hogy kulturáltan fejezzem ki magam – nem lehet közösülni, mert szaporodik.

40. oldal (Aba, 2016)

Később tudtam meg – de ez nem szóbeszéd volt, hanem a szomorú valóság –, hogy március 18-án a magyar csendőrök alig három nap alatt válogatás nélkül kétszáz ruszin férfit öltek meg Técsőn. Ugyanez játszódott le Huszton is. A rongyosgárdistáknak nevezett söpredék második hulláma, amely most a magyar honvédséggel együtt érkezett oda, Beregszászban, Mezőkaszonyban és több más községben beverte a zsidó üzletek kirakatit, pontosan úgy, ahogy a nácik tették Németországban az úgynevezett Kristályéjszakán.

47. oldal (Aba, 2016)

A tiszt aláíratta velem a jegyzőkönyvet, amelyben becsületesen le volt írva mindaz, amit elmondtam. Hozzáteszem, nem kevés, helyenként egészen durva helyesírási hibával. Nyikolaj Hrisztoforovics Gyerzsavin, a gimnáziumi orosznyelv-tanárunk biztosan kettest adott volna neki, ha ugyan nem karót, de természetesen jobbnak láttam, hogy ezt megtartsam magamnak.

58. oldal (Aba, 2016)

Búcsúzóul fogadott még egy szupergóré, egy a harckocsizó fegyvernem jelzését viselő vezérőrnagy, aki előtt még az engem új pályára állító GRU-ezredes is bokázott. (Évtizedek múltán tudtam meg, hogy ő volt akkor a katonai hírszerzés főnöke, Alekszej Pavlovics Panfilov.)

91. oldal (Aba, 2016)

az orosz közmondás azt tartja: aki elsieti a dolgokat, azt kinevetik az emberek

5. oldal (Aba, 2016)

Színházak, színházi kiadványok rendelésére sok színészportrét is szállítottam, többek között Sárdy Jánosról, Jávor Pálról, Fényes Alizról, Goll Beáról, Turay Idáról, Mezey Máriáról, a három Latabárról: az apáról és két fiáról. De dolgoztam divatcégeknek is. Egy ízben például Rotschild Klára Deák téri szalonjában magát Honthy Hannát kellett megörökítenem fehér csipke szmokingban, gyöngy gallérral. Arisztokrata körökben gróf Festetics Ernőné, leánykori nevén paksi és battyáni Paksy Mária egész alakos fényképével futottam be.

31. oldal (Aba, 2016)

A náci támadás másnapján Berija belügyi népbiztos parancsba adta, hogy egyetlen foglyot – sem politikait, sem köztörvényest – sem szabadíthatnak ki a német megszállók. Ahol van rá idő és szállítási kapacitás, a rabokat evakuálni kell az ország belsejébe, ahol pedig nincs, ott haladéktalanul ki kell őket végezni. Az illetékes parancsnokok többsége az egyszerűbb megoldást választotta. Amint ők nevezték: leírták a rabokat. Ha nem voltak túl sokan, egyenként végzett velük a kivégző osztag. A Brihidki más szárnyaiban több száz foglyot – elítéltet és bírósági tárgyalásra váró őrizetest – tartottak fogva. Ennyi embert csak géppuskával lehetett egyetlen éjszaka alatt kivégezni. Ezt hallottuk mi.
Bennünket az mentett meg, hogy a kontingensünkért felelős enkávédés főtiszt elkezdett Moszkvába telefonálgatni, hogy itt „perspektivikus” fogvatartottakról van szó, és így azt a parancsot kapta, hogy ha törik, ha szakad, evakuáljanak bennünket. Az utolsó pillanatban, csütörtök délután vagoníroztak be bennünket, mert másnap hajnalban (persze ezt is csak hosszú évek múltán tudtam meg), egy német páncélos ék már el is érte Lemberget.

65. oldal (Aba, 2016)

Amikor megkérdeztem egyiküket, hogy ha ők az öreg bolsevikok, akkor kik a fiatal bolsevikok, a lágerparancsnokság tiszti állományára mutogattak. Ezek a többnyire fogatlan vénemberek tíz-tizenöt éves ítéletekkel kerültek a lágerünkbe, és tisztában voltak azzal, hogy innen már nem szabadulnak. Megjegyzem, nem mindnyájan gondolták így, és a szögesdrót mögött is lelkes kommunisták maradtak. Sokan vallották azt, hogy előbb vagy utóbb a nép felkel és elsöpri „ezeket a parvenüket” (mármint Sztálinékat).

69. oldal (Aba, 2016)