Molière ​úr élete 82% 29 csillagozás

(Színdarabról beszámolót. Erről a darabról egy kis-színházi nagy előadást… Mihail Bulgakov: Képmutatók cselszövése – Szkéné, 2012. szeptemberében…)

A Vádli Alkalmi Színházi Társulás, a FÜGE és a Szkéné bemutatta Bulgakov Képmutatók cselszövése című darabját. Független színházi produkció, a maga kőszínházi jellegtől alapjában különböző színi nyelvezetével, kamarai testközelségével, remekül használt csóró gesztusaival – ezt mindenkinek látni kellene, akit csak érdekel a színház, mert esszenciája a színjátszásnak, minden értelemben. Nekem látnom kellett – ha meghallom együtt, hogy Szkéné és Bulgakov, persze hogy eszembe jut a máig egyetlen valóban minőségi, minden hibájával is példaértékű A mester és Margarita előadás, az egykori párja-nincs élmény; s még ha tudom is, a két dolognak valójában egymáshoz sok köze nincs, tudom azt is: nemcsak a szerző, de a szellemiség, a színi dolgok megközelítésének módja, s a bátorság lesz zsigerig azonos.

„Felséges uralkodónk dicsőséges, fárasztó és győzedelmes munkája után az lenne a helyes, ha mindenki, aki mestere a tollnak, azon tevékenykednék, hogy nevét dicsőítse, vagy őt szórakoztassa. Éppen ezt akarom tenni én is, és ez a prológus kísérlet arra, hogy a nagy győztest dicsőítse, a prológust követő komédiának pedig szórakoztatnia kellene az uralkodót nemes tettei után” – hízelkedik gátlástalanul Moliére ebben a soha el nem hangzott prológusban, a Képzelt beteg elé képzelt mély meghajlásban patrónusa felé – aki addigra elfordult tőle. Jean-Baptiste Moliére magára maradt – a művész és a Napkirály kegyúri, óvó „fénye” közé udvaroncok hada duzzasztotta viharfelleg tolakodott. A jól karcoló szatírák vélt avagy valós sebzettjei – jobbára befolyásos urak és hölgyek – elégtételt követeltek, s hiába ünnepelte megmondó-emberét a zsöllye, az uralkodó már nem „használta” tovább hivatalnokai és arisztokráciája pofozógépeként a szerzőt. Moliére a pályája folyamán hol a márkinői szalonok „preciőz”, édelgő irodalmának modorát figurázta ki, hol pedig az „istentől való” uralkodó óvó palástja alól a főnemesség etikettjének tartott görbe tükröt. Kiváltotta a párizsi filozófiai fakultás haragját, pályatársak és társulatok kaptak tőle olykor ordas-nagy pofont, nekiment az orvosi karnak, sőt, a papságnak is. Van egy pont, ahol a hatalom megelégeli a szatírát – vagy az íróját. A művész pedig addig él, amíg kimondhatja, ami a begyét nyomja – vagy amíg nem rúgja arcon a talp, amit addig nyalt.

Nem csoda, hogy Mihail Bulgakov szenvedélye volt a szatírák mestere – Moliére úr élete címmel 1932-ben életrajzi dokumentumregényt ír róla, személyéhez folyvást visszatér. A diktátor kedvence az egykori kedvenc sorsában látta a maga sorsa tükrét. Mert amit nem tanítanak hangsúlyán az iskolában, pedig a képhez tartozik, és csak mélyül tőle A mester és Margarita szövegében lüktető dráma – hogy Bulgakov a kortársai számára elsősorban divatos humoreszkek írója, aki megnevetteti a generalisszimuszt: Sztálint magát. Mellesleg valóban nagy dicsőség, hogy valaki egy ennyire sótlan, humortalan, önmagát betegesen komolyan vevő figurát valaha is nevetésre bírt, de az „udvari bohóc” szerep keserítő, fájdalmas, önpusztító. A hatalom közelében élesebb az áldozatok vérének fémes szaga. S még nyilvánvalóbb az alkotót megkötő – soha nem teljesen világosan lefektetett – tabuk és tilalmak hálója. E helyzetben a Képmutatók cselszövése rétegei közt bizony ott figyel az „alázatos kérelem” is, hogy a diktátor legalább legyen „jó király”. Játszani is engedje makrancos művész fiait. Mert olykor elég a hatalom gerjesztette félelem, hogy ne épülhessen e játék: a darab bemutatását a Művész Színház vezetése egyre csak halogatta – nem vállalván a diktátori harag vélt ódiumát. Maga Bulgakov a Színházi regényben írta meg a színrevitel viszontagságait, amely befejezetlen maradt – hírlik, a kiadásra esélytelen öniróniakoktél helyett a kiadás reménye nélkül elkezdett A mester és Margarita foglalkoztatta már –; de ez a befejezetlenség valójában a legpontosabb cezúra: ezek jobbára vége-nincs történetek…

http://konyvvizsgalok.blogspot.com/2012/09/mihail-bulga…

Meglepődtem Bulgakov stílusán, nem gondoltam volna hogy ez a regény ilyen lesz, A Mester és Margarita teljesen más volt.
Moliére teljes életét rajongva mutatja be, érződik a tisztelet a művész iránt. Közben pletykákat is sorra vesz és kifejti a véleményét a témáról.
Izgalmas volt, bár az elején untam egy kicsit.
Viszont tényszerű, mintha nem akarta volna hogy beleéljük magunkat a regénybe, talán az elidegenítés eszközeit használta? Nem vagyok ebben jártas.

Ebben az életrajzi műben Bulgakov háttérbe vonul. Mintha nem is ugyanaz a szerző lenne, aki A Mester és Margaritát és A fehér gárdát írta.
Objektív (vagy legalább objektivitásra törekvő), olvasmányos mű.

Nem volt ez rossz, csak nem erre számítottam. (Igazából nem tudnám megmondani, mire számítottam.) Nagyon nehezen akart beindulni, majdnem úgy voltam vele, hogy el sem olvasom, de már le akartam tudni, ha elkezdtem, és jól tettem, mert azért beindultak a dolgok, csak hát ez egy életrajz, úgyhogy csodát senki se várjon. Ami egyértelműen átjött, az Bulgakov tisztelettel teljes rajongása Moliére iránt, ami nem baj, sőt, csak én nem tudtam együttérezni ezzel, így talán nem is talált rám a könyv annyira.

Ha egy könyvet jól megírnak, akkor olyanok is élvezettel olvashatják, akiknek egyébként nincs nagy rálátásuk a témájára. Már pedig ezt a könyvet nagyon jól megírták! Sajnos nem vagyok túl járatos se a XVII. századi Franciaország történetében, se a drámairodalom világában – de ennek az életrajzi kötetnek minden fejezetét imádtam.

Moliere élettörténete szikár, kívülálló, de rokonszenvező elbeszéléssel, a távolságtartó 20. századból, amikor már sok mindent tudunk, és még többet elfelejtettünk. Bulgakov szavaiból a távolságtartás ellenére sugárzik a tisztelet és a megbecsülés Moliere felé – talán nem csak a művei okán, hanem amiatt is, ahogyan az irigyek, a gáncsoskodók, az udvaroncok és főrendek között, kegyeket keresve és lavírozva volt kénytelen elérni a céljait. Ha a Mester és Margaritában Bulgakov romantikusan misztikus, itt elemzően rokonszenvező. Ettől a könyvétől nehezen lennék a rajongója, számomra egykönyves író maradt.

Mást vártam. Azért mert Bulgakov, és azért mert Képmutatók cselszövése. Mert azt is ő írta és mert életre szóló élmény volt. És ha jobban utánanézek, még pontatlanságokat is találnék benne…

Bulgakov 1932-33. között írta elmélyült tanulmányozás után ezt a művét. A prológusban a bábával történt képzeletbeli beszélgetésben felidézi Moliére jelentőségét, nemzetközi sikereit.
Részletesen bemutatja a kárpitosmester fiának útját a Napkirály udvaráig. A művek keletkezésének és bemutatásának történetét nyomon kísérhetjük a műben, ami azonban nem okozott számomra olyan hatást, mint Bulgakov más művei, főként a Mester és Margarita.

Nem volt rossz könyv, életrajznak kifejezetten olvasmányos volt. Tetszett, hogy az író nem bocsátkozott találgatásokba, és a pletykákat is kétkedéssel fogadta. Érezhető volt, hogy az író rajong Moliére-ért, de mégsem volt benne elfogultság.

Nem csak Moliere-ről szól, a saját élete is benne van-mármint nem életrajzilag, hanem a művész-hatalom viszony.