Kihalt ​házak 88% 18 csillagozás

Pusztulástörténet. A jobb sorsra érdemes Carmen Rosával vőlegénye temetésén találkozunk először – ez nem sok jót ígér. Aztán közelképek sorozatán keresztül ismerkedünk meg Ortizzal, az Isten háta mögötti településsel, ami nem is olyan rég még sokkal inkább Isten kebelén helyezkedett el, de azóta úgy tűnik, Isten testtartást változtatott spoiler, úgyhogy a „puszta rózsájából” a szociológusok rémálma, a lepusztult kistérség iskolapéldája lett. Otero Silva erős, tömör jelenetekkel rögzíti ezt a folyamatot, a házak és emberek lassú amortizációját, igazán reménytelen színpadot teremtve, ahová a hatalomból is csak az jut el, ami rossz: az erőszakossága. Dél-amerikai freskó, de ha eltekintünk attól, hogy itt a kert végében tamarindfa áll, és mondjuk akácfát képzelünk a helyébe, akkor nem kell különösebb képzelőerő meglátni benne Nógrádot vagy Borsodot.

Költészet terepszínben. Amit itt Otero megpróbál prózának álcázni, az valójában a pusztulás lírája.
Ortiz egy kis venezuelai városka. Valaha virágzott, a régió vezető települése volt, de mára – 1955-ben, amikor a mű íródott – lakosai fogytán, házai összedőlőben, az iskolában alig lézeng néhány beteg gyerek. Az élők a legközönségesebb betegségek prédái, senkiben sincs már akaraterő, elfogy a tettvágy. Otero cirkalmazás nélkül, lényegre törően festi le egy szebb napokat látott település haldoklását. Sajnos ez nem valami egzotikum, kis hazánkban is számtalan testvér települését találjuk meg Ortiznak. És azt is megtapasztaltuk már, hogy demokratikus viszonyok között éppúgy el tud pusztulni egy falu, vagy város, mint diktatúrában. Otero képei a kényszermunkára hurcolt lázadó diákokról, s a helyi hatalmat teljesen önkényesen alkalmazó Cubillos ezredesről remekül tagolják a pusztulás képét, ám ma már világos, hogy a diktatúra nem elsődleges oka, legfeljebb katalizátora a pusztulásnak. A kevesek, akikben még maradt némi tetterő – a regényben Carmen Rosa – a nagyvárosokban, s egyre többen a gazdag északi és nyugati országokban próbálnak szerencsét. Az olvasó szíve meg elfacsarodik, hogy ez a kiváló képességű, jobb sorsra érdemes lány vajon nem e valamelyik metropolis nyomornegyedében végzi, mint oly sok sorstársa.

Valahol itt kezdődik az irodalom: Miguel Otero Silva olyan lírai szépséggel ír a sárgalázról, a vérvizelésről és egy venezuelai falu, Ortiz elnéptelenedéséről, hogy a gyönyörű mondatok között az olvasó teljesen megfeledkezik róla, hogy micsoda szörnyűségekről is van szó.

A könyv a „pusztulás krónikája”, Carmen Rosa, a regény főszereplője pedig egy, a halállal ádáz csatát vívó angyal ebben a megtestesült földi pokolban. Eltemeti édesapját, vőlegényét, végignézi, ahogy a kihalt házak összedőlnek, szemtanúja egy diktatúra borzalmainak, a diákfelkelésnek és megannyi tragédiának, amelyet végül megelégel és útnak indul az ismeretlenbe, hogy tiszta jellemével hozzájáruljon egy jobb, egy szebb Venezuela újjáépítéséhez.

Gyönyörű borzalom – zseniális remekmű.

Szomorúság, lehangoltság, és beletörődés jellemzi ezt a könyvet, de ennek ellenére tetszett. Inkább elgondolkodtat, mintsem szórakoztat.

Olyan lehangoló ez a könyv! Akár merre fordítja tekintetét az olvasó mindenhol pusztulást, enyészetet, kilátástalanságot, de ugyanakkor valamiféle sorsba belenyugvást lát. A kihalt házak szomszédságában ott élnek a megmaradtak, akik látják ezt a reménytelenséget, de mégsem mozdulnak. Jóformán nem tesznek semmit, hogy valami változzon. A regény főszereplőjét éreztem egy kicsit különbnek a tétlenkedők közt. S habár már az elején olvashattunk a vőlegénye sorsáról, mindvégig azt reméltem, hogy egyedül is képes a váltásra. A kötet vége egy kis okot ad bizakodásra.

Ezt a kötetet Baudelaire 'A fájó Párizs'-ához tudnám hasonlítani, annak alcíme miatt: 'Kis költemények prózában'.

Otero Silva elsősorban költő, és ez érződik ennek a könyvnek a szerkezetén is. A tizenhárom fejezet, s benne a három-három rész: ez teszi ki a regényt. Egy városka pusztulása harminckilenc énekben.

Kevés szereplőt mozgató, mívesen megformált kamaradarab, minden szavát, mondatát, fordulatát cizellált ötvösmunkára valló gondossággal kalapálta ki a szerző. Semmi stilisztikai zsonglőrködés, formai bravúr, csupán klasszikus egyszerűség. Mint egy rózsafüzér szemei, peregnek le egymás után az énekek, bontakozik ki az elkerülhetetlen végzet, hogy aztán az utolsó strófában megcsillanjon némi remény.

Ez az 1955-ben született kis könyvecske a hazai olvasók körében alig ismert venezuelai irodalom egyik szép darabja. Illesse hála a Modern Könyvtár egykori szerkesztőit, hogy felvették a sorozatba.

Miguel Otero Silva: Kihalt házak – című regénye méltán tizenöt kiadást ért meg és nyolc nyelvre fordították le. A tizenkét fejezetben leírt történet első és utolsó fejezete keretbe foglalja Carmen Rosa történetét. Szomorú sorsoknak lehetünk tanúi, A kihaló várost idősek, betegek és egy markényi fiatal lakja már csak. Szánni való a jövőtől megfosztott fiatalok sorsa, érzik ők az utolsók kik életet lehelhetnek ebbe a kisvárosba. Sebastián és Carmen Rosa tiszta szerelmét, és létét a fejük fölött lebegő fertőző betegségek, a politika kíméletlen kegyetlensége fenyegeti. A felelősen gondolkodó fiatalok nem tétlenkednek, míg az emberséges Sebastian a jogaikért száll síkra, a tehetséges Carmen Rosa a városka múltjának megőrzésén dolgozik. Ortiz városka lelkiismeretes papja Pernía atya, és Berenice kisasszony a tanítónő s Cartaya úr átérzi a fiatalok helyzetét, segítik próbálkozásaikat. Sebastián tragédiája adja meg a döntést Carmen Rosának, hogy a család túlélése érdekében elhagyják a halálra ítélt városát. A lány tiszta jellemét Cartaya úr pár mondata hűen jellemzi. „-menj el innét lányom, az olajmezőkre, a Méridai havasokba, a pokol hetedik bugyrába akár, csak itt ne maradj sírásónak, mert az nem neked való. Nem számít, hogy ott, ahová mész káromkodnak a férfiak. Teelőtted nem fognak káromkodni. És a rossz nők se lesznek rosszak többé, ha te rájuk nézel.”
És Carmen Rosa elindul, hogy jövőjüknek új falut építsen. Szép történet, ajánlom nektek olvasásra.

Rendkívül nyomasztó könyv, ami számomra most azokat a kérdéseket vetette fel, hogy „Lehet – ha igen, hogyan – méltósággal élni a leépülés közepette?”, „Mi az értelme – ha van – élőhalottnak lenni?”, „Mi(k) a személyes megváltás(ok) a földi életben?”.

Valamikor a kilencvenes években a kelet-európai végeken jártunk, és megrettenve láttuk, hogyan néptelenednek el teljes régiók. Aztán országunk eldugott csücskeiben túráztunk, és ráismertünk korábbi benyomásainkra. Mára pedig kihalt házban élünk: hét lakásából négynek gazdái tartósan külföldön dolgoznak már.

Ha lehet költői módon megénekelni a pusztulás dalát, akkor Miguel Otero Silva képes rá. S mire a fő téma visszatér, már az újrakezdés hangneme dominál.

költői képsorok a pusztulásról, a kilátástalanságról, egy eltemetett szerelemről a kihalt házak között. ismét egy olyan olvasmányélmény, amit a https://moly.hu/kihivasok/a-nagy-utazas-80-konyvvel-80-orszagban-a-vilag-korul kihívásnak köszönhetek.