Elnök ​úr 81% 24 csillagozás

Méltatlanul alulolvasott könyv a diktatúráról. Kegyetlen, ugyanakkor gyönyörű, Asturias nem véletlenül kapott Nobel-díjat.

Kicsit szigorú ez a három csillag, de valahogy így néz ki az átlagolás előtt:
stílus: 2
mondanivaló: 5
mennyire éreztem jól magam olvasás közben: 1
Az ötlet alapján a szerző egy zseni, a megvalósítás nem jött be nekem, messze van ez a Guatemala. De sajnos csak földrajzilag.

…avagy jelenetek egy tetszőleges diktatúra életéből.
Azt, hogy ez a könyv mennyire eltalált leírása a diktatúrának, úgy általában, mi sem bizonyítja jobban, hogy bár egy másik, korábbi guatemalai diktátorról mintázta címszereplőjét, miután elkészült, az éppen aktuális guatemalai diktátor sem engedte megjelenni, mert a könyv rá nézve is kényelmetlen volt. A könyv végül Mexikóban jelenhetett meg több, mint 10 évvel később.
Az viszont meglepett, hogy ennyire kevesen olvasták itt a molyon. Mondjuk nem egy könnyű olvasmány, bele kellett rázódni, főleg a stílusába (nem vagyok hozzászokva a latin-amerikai írókhoz). Különösen fura volt az ellentét a stílus és az ábrázolt események jellege között: kevesen írtak ilyen szépen, ilyen költői képekben, a kegyetlenségekről. És akkor még nem beszéltem a kifejezetten szürrealista részekről. Épp ezért nem árt majd még egyszer elolvasnom, hogy jobban megmaradjanak a részletek.
Ügyes húzás Asturias részéről, hogy a címszereplő – ellentétben például egy másik diktátorregénnyel, García Márquez: A pátriárka alkonyával, ebben alig jelenik meg a maga testi valójában, és főleg nem mászunk bele a fejébe (aki erre vágyik, olvassa el inkább a másikat), hanem következetesen csak más emberek szemszögéből ismerjük meg, ráadásul sokszor csak a csatlósaival való interakciókon keresztül, illetve a rendszer jellegéből következtethetünk arra, milyen is az elnök. Mindamellett pedig Asturias felhasznál egy eseményt spoiler, hogy különböző nézőpontokból bemutathassa a diktatúra működésének egy-egy részletét: a zsarnoktól való függést, a függetlenedés lehetetlenségét, a besúgóhálózat és a rendőrség működését, stb.

Értékes és érdekes könyv, a lélektani ábrázolás kitűnő!

Ez bizony nem egyszerű mű, ezzel meg kell küzdeni. Rá kell érezni az ízére, mert különben az ember menthetetlenül a sarokba hajítja, s frissiben elátkozza még azt is aki elolvasásra ajánlotta. Meg kell, hogy érintse az olvasót a bizarr gonoszság, az egyetlen bizonyos, a bizonytalanság, mely minden diktatúrát úgy átjár, hogy még a nyakunkat simogató hajnali szellő is a hóhér számára vesz mértéket. Csak ha már félünk lélegezni, mert a ránk telepedő levegőt már telítette ez az embertelen és személytelen milliő, csak akkor tudjuk igazán érteni és érezni ezt a zseniális könyvet.

Asturias regénye 1946-ban jelent meg Mexikóban, magánkiadásban. Hmmm… Egy Nobel-díjas írónak is el kell kezdenie valahogy. Az Elnök úr szerintem a mágikus realizmus egyik alapköve, tipikusan latin-amerikai, telis-tele szürrealista elemekkel. Márqueznek volt kitől tanulnia. Egy olyan megrázó diktatúra tárul elénk, amely sajnos a föld több országában ma is jelen van. Ezért ezt a könyvet csupán két embernek ajánlanám. Az egyik, aki a hatalom kedvezményezettje, aki az Elnök úr s…ggét nyalja, a kiváltságosnak, akinek el kéne gondolkodnia, hogy tiszta szívvel tud-e a többi ember szemébe nézni. A másik ember, akit a rendszer kihasznál, aki nem jut semmire, aki azért szegény, hogy az Elnök úr gazdag lehessen, aki csak álmodik a jólétről, de mindig él benne a remény, hogy egyszer jobb lesz. Asturias regénye, éljünk bármilyen korban, mindig is példamutató, aktuális lesz.

Érdekes könyv volt. Nagyon szörnyű dolgokat nagyon szépen írt meg a szerző, megértem a Nobel-díját. A történet maga nem túl bonyolult, egy igen kemény diktatúrában játszódik, ahol pár ember életébek egyes részeit ismerhettem meg. A szerző hangulatteremtésben is kíváló volt, egyes részek mintha látomásként, vízióként lettek volna megírva, ami eleinte számomra kissé furcsa volt, de nagyon gyorsan hozzászoktam. Szerintem igen tanulságos könyv, megéri elolvasni.

Szuper leiras a diktatura termeszeterol es irracionalitasarol. Bar a konyv 70 eve irodott, es azota sokat valtozott a vilag, a modszerek, a diktatura paranoiaja, a nep passzivitasa, a diktaturaban elok belso rettegese semmit nem valtozott azota sem. Ami kicsit tavolibba es emiatt talan egy kicsit absztraktabba is teszi a konyvet, az az infrastrukturalis elmaradottsag, ami megjelenik benne, igy konnyebben helyezzuk a magunk szamara tortenelmi tavlatba es hatarolodunk el tole, holott sok helyen ez meg ma is napi realitas.

Nagyon megrendítő könyv.
Rettenetes dolgokat ír le gyönyörűen megfogalmazva.
Egy dél-amerikai diktatúra embertelensége és egy szerelem története bontakozik ki előttünk. Boldog befejezésre senki ne számítson!

Asturias bácsi rettenetesen kemény, ezt bízvást leszögezhetjük bármely társaságban, ha már meghalt a buli. És nyomban tegyük hozzá gyengéd gondoskodással azt is, hogy harmatos szüzektől elzárandó olvasmány. A naturalista ábrázolás helyenként már annyira naturalista, hogy szokásosan könnyed és elegáns lapozómozdulatom görcsösen megtörik, pedig általában bírom, ha ezek az elátkozott könyvek reményvesztett sötétséggel burkolnak be. Elembertelenedett világot és az abban élő embereket ilyen megrázó erővel ábrázolni talán kevesen képesek. Pláne, hogy Asturias bácsinak, amikor el akar mondani valamit, nem eszköze és fegyvere a prózaian koppanó szavak szigorúan megszerkesztett egymásutánisága, ehelyett elmélyült verejtékezésben (érdekelne, mit szívott az öreg) lenyűgöző nyelvi erővel álmodja prózába szürreális költeményeit és repetitív sámánénekeit. Ilyet szól például egy helyütt, ha az olvasónak netán nem volna világos, hol vagyunk és merre járunk:

„Feketén, állatiasan röppen a fogakról a kacagás… de a levegő érintkezik a vízpárával és roppant felhőkké tornyosul… Emberi bélből font kerítés szeli át a földet. Emberi szemekből szőtt távlatok tarkállanak az égen… Az orkán egy lócsontváz bordáin hegedül…”

Csodálatos, akármit is jelent. Akármit is jelenthet, csodálatos.

Mint a szuggesztív könyvekkel általában, ezzel is meg kell küzdeni. Az első pár tucat oldalt az ember csak bátortalanul nézi („Ez vajon mi?” – szakad fel időnként a kétségbeesés), aztán amikor rátalál a kulcsra, jobban teszi, ha kezdi elölről. Én így tettem. Hepiend vagy szövegidegen drámai végkifejlet nincs, ez nem az a könyv; illetve van, de csak amolyan szemérmesen van, inkább csak legvégső a könyvön végigvonuló tompa puffanások sorában.