Így ​lettem 92% 866 csillagozás

Egy maximalista nő önéletrajza . Én nagyon szerettem olvasni, mert Michelle hangvételéből sugárzik az őszinteség, a megbízhatóság.
Szerintem nagyon jó a könyv felépítése. Ír a gyermekkoráról, az egyetemi éveiről, arról amikor és ahogy megismerkedett Obamával. Ír az esküvőjükről, ír sokat Obamáról és a családjukról illetve arról, ahogy Obama elnök lett. Majd pedig ír a Fehér Házban eltöltött két elnöki ciklusról.
Tulajdonképpen onnan kezdett nagyon tetszeni, amikor megismerkedett Obamával.Ami nagyon megfogott a könyvben az, ahogy arról beszél, milyen first ladynek lenni. Az előnyök mellettt milyen lemondásokkal jár. Egyáltalán milyen az élet a Fehár Házban.
Érdemes elolvasni, mert sok érdekes dolgokról beszél nagyon olvasmányosan és hitelesen. Egyébként pedig mindannyiunk számára motíváló könyvről van szó.Hiszen egy valóban különleges nő nem átlagos gondolkodásmódjáról és kivételes életéről szól.(Körülbelül ugyanígy éreztem Edit Éva Eger könyveivel kapcsolatban is.)

„…ha elbújunk, és nem határozzuk meg mi önmagunkat, igen gyorsan és helytelenül mások fognak definiálni bennünket.”

Michelle Obama életrajza annyira motiváló és iránymutató, hogy értékét sem csillagokban, sem szavakban nem tudom igazán kifejezni. Az Így lettem ugyanis nemcsak egy nagyszerű önmaghatározó írás, hanem kiemelten fontos értékek képviselője is. Ha már néhány mondatán elgondolkodunk, és egy-két dolgot be tudunk belőle építeni a saját életünkbe, már az reményt, erőt és önmagunkba vetett hitet adhat.

Ahogy a könyv minden egyes mondata, úgy a címe is tökéletes, hiszen az írás valóban ennek a kivételes nőnek az útját mutatja be, amelyen járva a láthatatlanságból megteremtette önmagát, és vált egy olyan first lady-vé, aki megfoghatatlan pozícióját arra használta, hogy kiemelten fontos társadalmi ügyek mellé álljon. A fekete nőként sokszoros hátránnyal induló Michelle megmutatja, hogyha hallatjuk a hangunkat, és kiállunk erkölcsi értékeink mellett, igenis többek lehetünk. Megtudhatjuk, hogy a kényszeres listaírogató lányból, akit hajt a teljesítménykényszer, és elsősorban saját magának akarja bebizonyítani, hogy ő bizony elég jó, hogyan vált az egész világ példaképévé. Ugyanis az életrajzát olvasva egy cseppnyi kétség sem férhet hozzá, hogy ő igenis példakép, méghozzá a legkiválóbb fajtából, aki erkölcsi tisztaságával, méltóságával és másokért tenni akarásával kiemelkedik közülünk. Hiteles hangú írásában azonban korántsem festi a tökéletesség látszatát, nem titkolja származását, vagy azt, hogy a jogi pálya egy téves út volt számára, ahogy azt sem kendőzi el, milyen nehéz volt az anyaságot a munkával, majd a politikával összehangolni. Ennek a bátor, erős és tiszta szívű nőnek az élete megmutatja, hogy nem az a lényeg, honnan jöttünk, milyen neműek vagy épp bőrszínűek vagyunk, hanem az, akikké válunk.

Nagyon jól indult, csodálatosan írt a gyerekkoráról, az egyetemi évekről, és bár tudtam, mi a vége, izgultam minden egyes fordulópontnál. Aztán volt egy rész, amikor kicsit eluntam, de aztán a vége megint szuper volt, igaz és szívhez szóló. Nagyon fontosak ezek az értékek, amiket Michelle Obama közvetít, és nem csak Amerikában. Hitet és elszántságot kaptam tőle, hogy nem szabad annyiban hagyni, rendületlenül kell menni előre azért, hogy ne a Trumpok világa legyen körülöttünk, hanem az Obamáké.

Ablak egy emberre. Meleg, őszinte és hihetetlenül személyes, mint egy igazán szeretetteljes ölelés. Olyan, mintha „csak” beszélgettem volna Michelle Obamával. A hangja, az intelligenciája, a nyitottsága minden oldalról megérintett. Megtiszteltetés volt olvasnom.

Egy kislány, egy nő, egy feleség és egy first lady. Michelle igazi karriert futott be, ami igazán különleges és példaértékű abban a korban és helyen, ahonnan indult.
Feketének lenni igen nehéz volt az előítéletek miatt, ezt a stigmát azonban a gyermekkorban körülölelő családi harmóniában nem volt érezhető. A családi háttér igazán tetszett, az elvek, a kitartás, a nevelés, ami meghozta a gyümölcsét. Igazán elismerésre méltó az erkölcsi lét ebben a kis milliőben. Most is bebizonyosodott , hogy a szocialiázió, az, hogy honnan jövünk nagyban hozzájárul ahhoz, ahova tartunk, ahova juthatunk.
Michelle és Obama kapcsolatáról és a Fehár Házban töltött évekről olvasni igazán felemelő volt. De mindennek ára van, ami érzékelhető is volt. Ez a NŐ számomra hiteles és elismerésre méltó. Kitartó, erkölcsös, nagy igazságérzettel és szociális érzékenységgel.

Sokat hallottam Michelle Obama könyvéről, hogy mennyire jól megírt és inspiráló. Szerencsére én sem csalódtam. Ugyan lassan haladtam vele. De azt ki szeretném emelni, hogy számomra nem is a tartalma volt igazán különleges és megragadó, hanem a közvetlen, őszinte hangneme. Természetesen a Fehér Házról és mint First Lady tevékenységéről szóló részek is érdekfeszítőek voltak, de összeségében a legfontosabb mondat az egész könyvből számomra két szóból állt: Fontos vagy!
Köszönöm mindenkinek, aki ajánlotta. ♥ Örülök, hogy olvashattam.

„Az élet arra tanított, hogy a haladás, a változás lassan megy végbe. Nem két vagy négy év alatt, sokszor egy élet is kevés. Elvetjük a fejlődés magvait, és talán soha nem láthatjuk a termést. Türelmesnek kell lennünk.”

Megosztó kötet. Mármint nem a molyokat osztotta meg számomra, hanem önmagam. Egyik felem 2-3 csillagot adna neki, másik felem 5-öt. Nézzük a két felet :-D

Az első felem azért adott volna kevés csillagot, mert milyen kár, hogy Michelle nem úgy csinálta, mint Malala és más, szakmailag nem író emberek, akik az életüket akarták elmesélni úgy, hogy az felkeltse a figyelmet, s ez sikerült is nekik, társszerzőként egy írót-újságírót bevonva. Persze Michelle is figyelemfelkeltő volt, de ő inkább szerintem a nevével érte ezt el és utólag megnézném, hányan olvasnák újra a könyvet… merthogy rettentően száraz és unalmas (Malaláét például szívesen újraolvasnám). Ráadásul nem tudom, ki hogy volt vele, de hozzám nem tudott közel kerülni, egyszerűen azáltal, hogy hajtotta magát előre és küzdött önmagáért és a fekete hátrányok ellen, valahogy nem vált „élővé” a lapokon. A legszimpatikusabb a kötetben a sajnálatosan makacs édesapja és a minden áldozatra kész édesanyja volt. Sajnáltam, hogy Michelle még a több mint 400 oldal után is egy „bábu” volt a szememben, egy-két rövid pillanattól eltekintve. Többször ismétli önmagát, vagy széthúz olyan részeket, amely nem is érdekesek, ilyen szempontból túl hosszú a könyv, más szempontból pedig túl rövid, mert hiányzik a személyes pillanatok többsége. Nem bulvárhíreket vártam, hogy piros bugyit vesz-e fel a randira Obamával, vagy hasonló, de… igen, egy picit bulvárosabb, szórakoztatóbb, könnyedebb stílust, hiszen a könyv fele amúgy is politika, az meg: unalmas. :-D Ellentételezni kellett volna a sok száraz politikai meg ilyen-olyan alapítványi munkákat. Például sokkal több gyerekkori emlék, sokkal több Craig-ről, az édesapjáról, az édesanyjáról, szívesen olvastam volna róluk. Ugyanígy azt vártam, hogy sokkal több információ lesz az elnöki évekről, elhiszem, nem írhatnak le olyat, ami esetleg „titkos”, de bizonyára sok vicces, megható pillanatban volt részük a nyolc év alatt, az alkalmazottaktól kezdve a különböző találkozókig. Vagy akár több érdekesség, mint a limuzinban tartott vér, és a benyújtott havi számla (ami azért, ha megnézzük, hogy mennyi egy elnök fizetése és nem kellett semmilyen egyéb számlát – kocsi, telefon, gáz-víz-villany, stb. – fizetni, valószínűleg azért nem vágta őket úgy földhöz, mint ahogy Michelle sápítozott róla a könyvben. Ja, hogy minden nap nincs Japánból magánrepcsin szállított kaviár, no igen… ) :-D

A másik felem szívesen adott volna ötöt, mert azért akárhogy is nézzük, mégiscsak az első színes bőrű elnökpáros memoárja. Nagy utat tettek meg, nemcsak ők, hanem a választók is, érdekes volt olvasni, mennyien nem mennek szavazni, vagy azt, hogy például ha elmentek, nem akartak Obamára szavazni – noha rá akartak volna – mert úgy vélték, úgyse kerül be, így inkább az adott párt esélyesebb tagjára adták le a voksukat (ebben is van ráció persze). Mondjuk úgy ahogy van, szerintem az amerikai szavazás egy nagy rakás kaka, hiába kap valaki több millió szavazattal többet, elveszítheti a választást, ez szerintem röhejes, csodálkozom is mindig, hogy miért nem változtatnak rajta… Érdekes volt olvasni arról, amikor Trump beszállt a képbe és mit gondolt róla Michelle, hehe, vajon Trump olvasta-e a könyvét (szerintem nem)… vajon mit érezhetnek most Obamáék, hogy Trump megint versenybe száll, szerintem kirázta őket a hideg :-D Persze úgyis mindenki elkövet hibákat, meg mindenkit imádnak és utálnak is (a végére inkább utálnak minden elnököt, ez nálunk is így megy szerintem). Nagyon jó volt az a része a kötetnek, ahogy Michelle próbált rámutatni, hogy igenis el lehet érni változásokat és milyen apró dolgokkal, sokszor elég csak az önbizalmat bátorítani, lelkesíteni és ehhez elég egy jó tanár – és ha épp a gyerek egy rossz tanárhoz kerül, ez az egész életét befolyásolhatja, főleg, ha fekete. Nem lehetett könnyű és tényleg Michelle nem olyan családból érkezett, hogy tárva-nyitva állt volna előtte az út, szóval tényleg le a kalappal, hogy nőként és legfőképp fekete nőként miket elért. A first lady szerep csak amolyan hab volt a tortán.

Összegezve: vannak jó gondolatai a könyvnek, hatalmas pozitív kisugárzása, sokszor érdekes is, de a tálalás sajnos nem jól sikerült. Megfordult egyébként az is a fejemben, hogy Michelle lehet azért nem írt több érdekességet az elnökségről, a Fehér Házról és a többiről, mert alapvetően az amerikaiaknak szánta a kötetet, akik tudják azokat, amit mi nem, ha más nem, a korábbi first ladyk köteteiből (ugye említette, mennyien írtak könyvet). Pedig megírhatta volna.

„Fájdalmas tovább élni a szeretteink elvesztése után. Egyszerűen fáj. Fájdalmas végigmenni a folyosón, vagy kinyitni a hűtőt. Fáj felvenni egy pár zoknit, vagy fogat mosni. Az étel íztelen. A színek elszürkülnek. A zene bántja a fület, ahogy az emlékek is. Ránézünk valamire, amit máskor szépnek találnánk – a bíbor égre naplementekor, vagy a gyerekektől nyüzsgő játszótérre –, és mindez valamiképp csak mélyíti a veszteségérzetet. A gyászt így, magányosan hordozzuk.”

Mindig is szerettem az erős nőkről szóló történeteket. Főként, hogy már abban a korban élünk, ahol ezek nem csak mesék, hanem valóban léteznek hús – vér valójukban ezek az erős, hangjukat hallatni mérő nők. Mégis erős a kontraszt, hisz ebben a modern, mindenre nyitott korban még mindig képes gúzsba kötni a bőrünk színe vagy egyszerűen az, hogy nőnek születtünk. Michelle mindkét hátrányt a magáénak tudta. Azonban nem hagyta, hogy ez határozza meg. És ez a lényeg. Beszélt, amikor más hallgatott, kiállt, amikor más elbújt volna.
Hosszú volt az út, amíg idáig jutott. Megfelelési kényszerrel küzdő, mindig túlteljesíteni vágyó lányból lett a világ első színes bőrű First Ladyje. Mindaz a szorongás, ami gyermekkorában kísérte, ami miatt folyton meg akart felelni csak az ostoba emberek ostoba előítéleteiből táplálkozott, ami sajnos azóta is jelen van. Mi sem mutatja jobban, mint, hogy kinek adta át az otthonát!
De azalatt a 8 év alatt amíg Obamával a Fehér Ház lakói voltak mindent megtettek a változásért és el is hozták. Ahogy Nelson Mandela is mondta, nem évek kérdése és sokszor meg sem éljük, de a változás elindult. Az emberek (köztük én is) végre egy hiteles elnöki párt látták, akikkel könnyű volt szimpatizálni. Nem voltak botrányok és az egymás iránt érzett szeretetük kézzel fogható volt. Valódi eszméket képviseltek és minden akadályoztatás ellenére megtettek mindent, ami tőlük telt. Valódi ideák, példaképek lettek (szándéktalanul, hisz csak önmagukat adták).
A könyv valójában olyan volt, mint ha leültem volna beszélgetni Michelle-el és ő mesélt volna nekem az életéről, a nehézségeiről, az önmegvalósításáról, a családjáról és, hogy miképp próbálta felhasználni az erőt, aki abban rejlett, akivé vált.
El sem hiszem, hogy évekig volt a polcomon ez a könyv mielőtt végre elolvastam!
Inspiráló minden sora!

Kedves Michelle, így lettem én érzékenyebb a világ dolgaira – a hangod, a vallomásod által…

Már Barack Obama regnálása alatt is egy végtelenül szimpatikus, okos nőnek tartottam, amelyet a könyvével maximálisan alátámasztott. Ugyan Ő volt az Amerikai Egyesült Államok 44. first ladyje, mégis oly' sokszor magamra ismertem a történetében. Magam is jogász végzettségű vagyok, a munkámat büszkén végzem, mégis egyre többször megfordul a fejemben, hogy boldoggá tesz mindez? Elég nekem? Ott vagyok, ahová tartottam vagy a cél időközben megváltozott? Hogyan vihetnék tartalmat, értéket a munkámba? Mit tehetek a közjóért?

Olyan messziről indult és elképesztő, hogy hova jutott az intelligenciája, a kitartása révén. Mennyire őszinte, amikor azt mondja, hogy a gyermekkori szeretet és a magasabb elvárások mennyire ösztönzőleg hatnak. Felemeli a hangját az oktatás reformja mellett, felhívja a figyelmet arra, hogy mennyire fontos a színes bőrűek, a nők taníttatása és hangsúlyozza, hogy nem feltétlenül a tanulmányi eredmények határoznak meg egy sikeres embert, hanem a rátermettsége és egyéb kompetenciák.
Lobbizik az egészséges életmód, a mozgás fontossága mellett, mindebben tevékeny, aktív szerepet vállal és szociális érzékenységét bizonyítandó, komoly változásokat ér el a veteránok és családtagjaik foglalkoztatása, rehabilitálása terén. Több, komoly fegyveres összecsapás következményeként szigorítaná a fegyvertartás szabályait és olyan édesanyákat támogat, akik fegyveres leszámolások során vesztették el gyermekeiket.

Tehát mindamellett, hogy az elnököt övező felhajtás közepette igyekszik megóvni családja magánéletét, a lányai egészséges fejlődését próbálja a legoptimálisabb mederben tartani, szerető, a férjét maximálisan támogató feleség marad, aki számára a first lady szerepe nem merül ki a csillogó estélyi ruhák és a protokolláris rendezvények, látogatások élvezetében, hanem – ugyan a politika mocskától távol maradva, de – aktívan részt vesz a számára is fontos projektek megvalósításában.

Michelle Obama egy igazi példakép, hiszen okos, bátor, kellőképp önfejű, aki nem mindig azt teszi, amit kell, hanem sokszor inkább azt, ami helyes. Megoszt velünk sok titkot, mégsem bulvárosodik el a könyv és ugyan a politikát igyekszik kizárni az életéből, az igazságtalanság mellett mégsem tud elmenni szó nélkül.

A kedvenc könyveim közé nem feltétlenül a történet miatt került be, hanem a közvetlen, őszinte hangvétel miatt: a teherbeesés nehézségeitől kezdve, egy szeretett családtag elvesztésén át, a királynővel történő találkozásig mindenről úgy mesél, ahogy azt egy chicagói fekete lány megélte. Az a lány, aki számára a legédesebb kikapcsolódás még mindig az, ha a háza verandáján elmajszolhat egy sajtos pirítóst.

Michelle példakép lehet mindnyájunknak. Úgy gondolom, hatalmas volt rajta is a nyomás, amikor Amerika első színesbőrű first ladyje lett. Emlékszem A komornyik című film végére, hogy mennyire boldogok voltak, amikor ők kerültek ki győztesen a szavazásból.
Michelle élete sem volt könnyű, de küzdött, hogy azzá válhasson, akivé mindig is szeretett volna: egy csupaszív, együttérző és gondoskodó nővé, aki mindezek ellenére nem tartja sem tökéletesnek, sem feljebbvalónak magát senkinél.