„Az élet arra tanított, hogy a haladás, a változás lassan megy végbe. Nem két vagy négy év alatt, sokszor egy élet is kevés. Elvetjük a fejlődés magvait, és talán soha nem láthatjuk a termést. Türelmesnek kell lennünk.”
Megosztó kötet. Mármint nem a molyokat osztotta meg számomra, hanem önmagam. Egyik felem 2-3 csillagot adna neki, másik felem 5-öt. Nézzük a két felet :-D
Az első felem azért adott volna kevés csillagot, mert milyen kár, hogy Michelle nem úgy csinálta, mint Malala és más, szakmailag nem író emberek, akik az életüket akarták elmesélni úgy, hogy az felkeltse a figyelmet, s ez sikerült is nekik, társszerzőként egy írót-újságírót bevonva. Persze Michelle is figyelemfelkeltő volt, de ő inkább szerintem a nevével érte ezt el és utólag megnézném, hányan olvasnák újra a könyvet… merthogy rettentően száraz és unalmas (Malaláét például szívesen újraolvasnám). Ráadásul nem tudom, ki hogy volt vele, de hozzám nem tudott közel kerülni, egyszerűen azáltal, hogy hajtotta magát előre és küzdött önmagáért és a fekete hátrányok ellen, valahogy nem vált „élővé” a lapokon. A legszimpatikusabb a kötetben a sajnálatosan makacs édesapja és a minden áldozatra kész édesanyja volt. Sajnáltam, hogy Michelle még a több mint 400 oldal után is egy „bábu” volt a szememben, egy-két rövid pillanattól eltekintve. Többször ismétli önmagát, vagy széthúz olyan részeket, amely nem is érdekesek, ilyen szempontból túl hosszú a könyv, más szempontból pedig túl rövid, mert hiányzik a személyes pillanatok többsége. Nem bulvárhíreket vártam, hogy piros bugyit vesz-e fel a randira Obamával, vagy hasonló, de… igen, egy picit bulvárosabb, szórakoztatóbb, könnyedebb stílust, hiszen a könyv fele amúgy is politika, az meg: unalmas. :-D Ellentételezni kellett volna a sok száraz politikai meg ilyen-olyan alapítványi munkákat. Például sokkal több gyerekkori emlék, sokkal több Craig-ről, az édesapjáról, az édesanyjáról, szívesen olvastam volna róluk. Ugyanígy azt vártam, hogy sokkal több információ lesz az elnöki évekről, elhiszem, nem írhatnak le olyat, ami esetleg „titkos”, de bizonyára sok vicces, megható pillanatban volt részük a nyolc év alatt, az alkalmazottaktól kezdve a különböző találkozókig. Vagy akár több érdekesség, mint a limuzinban tartott vér, és a benyújtott havi számla (ami azért, ha megnézzük, hogy mennyi egy elnök fizetése és nem kellett semmilyen egyéb számlát – kocsi, telefon, gáz-víz-villany, stb. – fizetni, valószínűleg azért nem vágta őket úgy földhöz, mint ahogy Michelle sápítozott róla a könyvben. Ja, hogy minden nap nincs Japánból magánrepcsin szállított kaviár, no igen… ) :-D
A másik felem szívesen adott volna ötöt, mert azért akárhogy is nézzük, mégiscsak az első színes bőrű elnökpáros memoárja. Nagy utat tettek meg, nemcsak ők, hanem a választók is, érdekes volt olvasni, mennyien nem mennek szavazni, vagy azt, hogy például ha elmentek, nem akartak Obamára szavazni – noha rá akartak volna – mert úgy vélték, úgyse kerül be, így inkább az adott párt esélyesebb tagjára adták le a voksukat (ebben is van ráció persze). Mondjuk úgy ahogy van, szerintem az amerikai szavazás egy nagy rakás kaka, hiába kap valaki több millió szavazattal többet, elveszítheti a választást, ez szerintem röhejes, csodálkozom is mindig, hogy miért nem változtatnak rajta… Érdekes volt olvasni arról, amikor Trump beszállt a képbe és mit gondolt róla Michelle, hehe, vajon Trump olvasta-e a könyvét (szerintem nem)… vajon mit érezhetnek most Obamáék, hogy Trump megint versenybe száll, szerintem kirázta őket a hideg :-D Persze úgyis mindenki elkövet hibákat, meg mindenkit imádnak és utálnak is (a végére inkább utálnak minden elnököt, ez nálunk is így megy szerintem). Nagyon jó volt az a része a kötetnek, ahogy Michelle próbált rámutatni, hogy igenis el lehet érni változásokat és milyen apró dolgokkal, sokszor elég csak az önbizalmat bátorítani, lelkesíteni és ehhez elég egy jó tanár – és ha épp a gyerek egy rossz tanárhoz kerül, ez az egész életét befolyásolhatja, főleg, ha fekete. Nem lehetett könnyű és tényleg Michelle nem olyan családból érkezett, hogy tárva-nyitva állt volna előtte az út, szóval tényleg le a kalappal, hogy nőként és legfőképp fekete nőként miket elért. A first lady szerep csak amolyan hab volt a tortán.
Összegezve: vannak jó gondolatai a könyvnek, hatalmas pozitív kisugárzása, sokszor érdekes is, de a tálalás sajnos nem jól sikerült. Megfordult egyébként az is a fejemben, hogy Michelle lehet azért nem írt több érdekességet az elnökségről, a Fehér Házról és a többiről, mert alapvetően az amerikaiaknak szánta a kötetet, akik tudják azokat, amit mi nem, ha más nem, a korábbi first ladyk köteteiből (ugye említette, mennyien írtak könyvet). Pedig megírhatta volna.
„Fájdalmas tovább élni a szeretteink elvesztése után. Egyszerűen fáj. Fájdalmas végigmenni a folyosón, vagy kinyitni a hűtőt. Fáj felvenni egy pár zoknit, vagy fogat mosni. Az étel íztelen. A színek elszürkülnek. A zene bántja a fület, ahogy az emlékek is. Ránézünk valamire, amit máskor szépnek találnánk – a bíbor égre naplementekor, vagy a gyerekektől nyüzsgő játszótérre –, és mindez valamiképp csak mélyíti a veszteségérzetet. A gyászt így, magányosan hordozzuk.”