Van egy erénye ennek a könyvnek: Taleb „fekete hattyú”-jelenségével polemizál. Az említett kultikus kötet ugyanis azt állítja, hogy léteznek ún. „fekete hattyúk”, olyan előre nem kalkulálható válságok, amik fenekestül felforgatják a világot, és senki nem látja őket előre – az egyetlen védekezés ellenük a rugalmas alapok kiépítése meg a friss gondolkodás, úgyhogy a kockázatbecslők meg a statisztikusok menjenek el inkább angóranyulat tenyészteni, úgy több hasznukat vesszük. Wucker ezzel szemben azt állítja, hogy jó, jó, vannak fekete hattyúk, de amit annak hiszünk, gyakran inkább „szürke rinocérosz”, vagyis olyan böhöm nagy és veszedelmes jószág, amit igenis lehetett látni előre (naná, akkora, mint egy lakókocsi), csak éppen lusták voltunk észrevenni. Ezzel egyet is értek – Taleb szerintem is minden fittyfenére rásüti, hogy fekete hattyú (gondolom, azért, hogy elmélete univerzálisabbnak hasson*), többek között az első világháborúra is, holott ültő helyemben fel tudnék sorolni 100 embert (most nagyot mondtam, de sebaj), akik előre látták, csak éppen a véleményüket le se tojta senki. Vagyis bizony az pont egy „szürke rinocérosz” volt, amelyekre lehetőség lett volna felkészülni. 1:0 Wuckernek. Csak hát ennyi – mert innentől kezdve a szerző alibizik, és be is rámolnak neki három gólt. Csúfos vereség, még ha nem is döntöttem el, kitől. Mondjuk az elvárásaimtól.
Az van, hogy ebben a könyvben minden fejezet végén van egy pármondatos konklúzió – ha csak azt olvassa el bárki, igaz lelkemre mondom, semmit sem veszít. A többi csak példa, anekdota, sztorizás, magyarán: sok rizsa. És hát rizsa speciel lehet nagyon érdekes és olvasmányos – de sok rizsa soha. (Ez egy alapszabály.) Nem mondom, a konklúziókat azért érdemes átfutni, van okosság bennük – például hogy a szürke rinocéroszok elleni egyik leghathatósabb védelem a sokszínű, sokpólusú döntéshozatal kiépítése. Ugyanakkor többnyire azt is olyasmik töltik meg, amit az ember úgyis tudott már spoiler. Nézzünk meg több forrást, ne engedjük, hogy az elvárásaink befolyásoljanak bennünket, a válságot használjuk fel a következő válságra való felkészülésre, stb… hát ez nagyjából minden második hétköznapi pszichológiával foglalkozó könyvben megtalálható. (Többnyire már az alcímükben.) A nagyobb gond, hogy még ezekkel az összefoglalókkal sem voltam maradéktalanul elégedett.
Mégpedig azért, mert Wucker egyik alapállítása, hogy az emberek azért nem veszik észre a szürke rinocéroszra utaló jeleket, mert az kimozdítaná őket a komfortzónájukból – túl optimisták tehát. Csak azt veszi be a gyomruk, ami jó nekik. Ugyanakkor én azt tapasztalom, hogy ez nem így van – az emberek ugyanis nemcsak optimista, hanem pesszimista forgatókönyvek beszlopálására is hajlamosak**. Ez azért fontos, mert ezek szerint talán nem egyszerűen a konfliktuskerülés az, ami motiválja a jónépet, hanem hogy az adott információcsoport találkozik-e egy előítéletével, és ezáltal be tudja-e építeni a világképébe, vagy sem. Vagy mondjuk úgy: nem csak a külvilággal, hanem a belvilágunkkal való konfrontációt is el akarjuk kerülni. (Hogy melyiket inkább… embere válogatja.) Ha ez így van, akkor Wucker javaslatai sem feltétlenül állják meg a helyüket, hisz hibás premisszából indult ki. Meg aztán az se biztos, hogy pusztán a vállalati döntéshozatal (vagy a magaspolitika) szintjén kéne keresnünk annak okait, hogy nem reagálunk a veszélyekre… lehet, a problémának részei a részvényesek (választók) is, akiken egészen addig nem lehet átverni a válságkezeléssel kapcsolatos költségeket, amíg maga a válság be nem következik… Na, ilyeneken gondolkodtam. És nem jó ám, ha egy könyv kapcsán nem arról gondolkodunk, ami a könyvben van, hanem azon, ami hiányzik belőle.
Talán olyasvalakinek merném ajánlani a könyvet, akit a vállalkozásokkal kapcsolatos szűk spektrum érdekel, abban, azt hiszem, releváns megállapításai vannak. De társadalomtudományi, geopolitikai vagy akár pszichológiai szakkönyvnek karcsú.
* Amivel amúgy még nem is lenne baj, csak Taleb könyvének van egy nem várt mellékhatása is: azzal, hogy a nem kiszámítható válságokat helyezi előtérbe, egyeseket esetleg arra csábít, hogy hagyják figyelmen kívül a szakemberektől érkező előrejelzéseket. Amit nyilván az is elősegít, hogy maga Taleb is elég… khm… élesen tud megnyilatkozni a szakemberek szaktudásával kapcsolatban.
** Erre amúgy Wucker is utal egy félmondattal – hogy az érzelmileg látványos katasztrófák eltakarják előlünk a valós veszélyeket –, de ennek okairól egy szót se ejt, és elintézi annyival, hogy ezt a politikai-vállalati machinátorok kihasználják, hogy elleplezzenek előlünk valamit.