A Robinson-mítosz – a lakatlan szigetre vetődött magányos ember elképzelt viselkedésének s e viselkedés rugóinak – sajátos újraértékelése folyik a Péntek lapjain: a költői és filozófiai szinten folyó elvonatkoztatás nem válik a kalandosság kárára; fojtott, de egyre növekvő izgalommal követjük az új Robinson s még inkább az új Péntek testvér-kalandját, mely az ismert történettel összehasonlítva bőven szolgál meglepetéssel.
Péntek vagy a Csendes-óceán végvidéke 25 csillagozás
Eredeti cím: Vendredi ou les Limbes du Pacifique
Eredeti megjelenés éve: 1967
A következő kiadói sorozatban jelent meg: Magvető Világkönyvtár Magvető
Kedvencelte 3
Most olvassa 3
Várólistára tette 25
Kívánságlistára tette 11
Kiemelt értékelések
Azt hittem, hogy Tourniertől a Rémkirályt olvastam először, ami szerintem nagyon jó könyv, ezért néztem utána, hogy miket írt még, és így vettem ki a könyvtárból ezt a könyvet. Azonban néhány tíz oldal után rájöttem, hogy ezt már olvastam, sőt ifjú felnőtt korom egyik legemlékezetesebb könyve volt, amely emlékeimben vissza-visszatért. Bár nem elsősorban a filozófiai oldala ragadott meg tudatosan, mivel akkoriban még ez nem nagyon érdekelt – bár tudat alatt biztosan hatott rám –, hanem a furcsaságai szippantottak be. Most pedig fordítva történt. Egyszerre adott többet és kevesebbet, mint harminc évvel ezelőtt, mégis, mindkét önmagamnak sokat adott, de másképp. Azt gondolnánk, hogy egy Robinson történetben mi lehet különleges, azonban ez egy rossz gondolat. Épp azáltal tud hatni, hogy ugyanazt a történetet egészen másképp meséli el, más tanulságokkal. Ugyanaz, és mégis másik Robinson, ugyanaz, és mégis más Péntek spoiler. Ráadásul szerintem egyre aktuálisabb, mint amikor olvastam, mert a magányhoz, természethez, önmagunkhoz való viszonyunkkal jóval többet kellene foglalkoznunk. Szóval mindazoknak tudom ajánlani, akik nyitottak elgondolkodtató, filozofikus témákra, furcsaságokra, agymenésekre. Akik meg nem, azok nyugodtan hagyják ki.
Robinson története újra elmesélve. Na most ilyenkor jó lenne emlékezni az eredeti Robinsonra, de mikor volt az már. Meg főleg melyik Robinson, hisz legtöbben csak a rövidített, átdolgozott kiadást olvastuk, ami némi kalandozás után a szigeti eseményekre koncentrál. Tournier története ennél is rövidebb időablakot nyes ki az eredeti sztoriból, mindjárt a hajótöréssel kezdődik. Persze amiért érdemes volna emlékezni a Defoe eredetijére, hogy ott mennyit filozofál Robinson, merthogy Tournier Robinsonja elég sokat. De mi értelme is lett volna amúgy újra írni ezt a történetet, ha nem azért, hogy Tournier elfilozofálgasson az emberi létről.
Az író amolyan kísérleti nyúlnak tekinti Robinsonját, azt vizsgálva, hogy miként is működhet az ember kiszakítva a társadalomból, ennek örvén aztán jó sokszor körülményes elmélkedésekbe fog, amik egy részénél el is vesztettem a fonalat (vagy inkább a türelmemet), hogy mire is akar kilyukadni. És hát egész őrült dolgokba viszi bele főhősét, szimbólumok erdejében kergeti körbe-körbe, egyszer pl. lemászik egy földalatti üregbe, ami egyértelműen az anyaméhet jelképezi, ahol aztán elcsöppen a magja álmában, és alig bírja megakadályozni, hogy az egy repedésen le ne szivárogjon. Robinsonból Ödipusz lesz egy pillanatra. Az viszont már egyáltalán nem jelképes jelenet, amikor szó szerint megdugja a szigetet (jól olvastad, kedves olvasó), és kis mandragórák nőnek az aktusok helyszínén. Nem könnyű a gyanútlan olvasó élete.
Még nehezebb, ha racionális emberként éli az életét, mert akkor Tournier száz csőből ágyúzza a józan eszét. Ifjú koromban nagyon sok hasonló könyvet olvastam, szerettem az utazós, hajózós történeteket, elég csak Verne-t említenem, és hát ezekben a könyvekben, tekintve keletkezésük idejét elég sok pontatlanságot lehetett felfedezni, amit ment az ismeretek hiánya, ellenben Tournier esetében nem tudom, mi mentséget lehet felhozni arra a sok bődületes baromságra, amiket felvonultat a regényben. Bevallom, mostanáig sem tudtam eldönteni, hogy ezek szándékosak, vagy csupán Tournier-t ennyire nem foglalkoztatták ezek a részletek. A szándékosság mellett szól, hogy ezek valamiféle parodisztikusságot visznek a szövegbe, amit leginkább akkor éreztem kidomborodni, amikor Robinson felépít egy Mérésügyi Hivatalt is, gránitból, etalonokkal, ahogy kell, de maradjunk annyiban, hogy Tournier nem a paródia mestere.
Ez a nem túl nagy trópusi sziget pl. olyan flórával és faunával rendelkezik, ami képtelenség, együtt nő itt a pálma a fenyővel, terem az ananász meg az árpa. Robinson pedig emberfeletti, hektárokat vet be gabonával, rizsföldet is létrehoz, etc., mindezt egyedül. De olyan technikai csodára is képes, hogy miniatűr lyukat fúr egy üveggömbbe, hogy víziórát készítsen. Sorolhatnám oldalakon keresztül.
Ha már a címben szerepel, emlékezzünk meg Péntekről is. Az ő szerepe azért elég eltérő Defoe vademberéétől. Az eredeti Péntek hamar szolgasorba süllyed, legalább is egyértelműen ő lesz a beosztott. Tournier Péntekje is hasonlóan kezdi, de ő sokkal lazább figura, mint elődje, Robinson nehezen tudja kordában tartani. Így aztán a regény egy pontján gyakorlatilag visszalövi a szigetet és gazdáját a kőkorba. Innentől kezd megváltozni kettejük viszonya, és Péntek szép lassan átveszi a kezdeményezést. Ez a gyermeteg természeti lény rádöbbenti lassan Robinsont, hogy Mérésügyi Hivatal nélkül is van élet.
Szóval összességében sem nem elég humoros, sem nem elég filozofikus, vagy maradjunk annyiban, hogy a megírás módja engem nem nyűgözött le.
Michel Tournier első könyve. Mikor olvastam – természetesen nem elsőként ezt Tőle –, nem tudtam, hogy 42 évesen kezdett el írni és ez volt az első regénye. Akkor kevésbé türelmetlenül állok hozzá, mint A rémkirály és tsai után. Hiszen egy remek regényről van szó, mindössze annyi a „bűne”, hogy Michel Tourniernek vannak ennél nekem sokkal inkább tetsző, és kimagaslóbb alkotásai.
Kamaszkoromban fontos volt nekem ez a könyv, talán túlságosan is, azóta se mertem újra kézbe venni. Szerettem ahogyan a magányról és a természettel való egyesülésről ír, az egyedüllét rituáléi, amelyeket kidolgozott magának máig most sokszor eszembe jutnak. Valahol ott a helye a polcomon egy másik nagy magány könyv mellett, amit szintén abban az időben olvastam, ez pedig Lánárd Sándortól az Egy nap a láthatatlan házban.
http://moly.hu/konyvek/lenard-sandor-egy-nap-a-lathatatlan-hazban
Érdemes hozzányúlni egy egykori ponyvasikerhez. Az ismerős alapokat ugyanis meglehetősen különleges módon át meg át lehet alakítani, ezáltal az olvasó otthonosan is mozoghat a történések között, meg nem is.
És hogy ezek után mennyire marad ez a regény robinzonád? A cím alapján inkább más műfaji elnevezést kellene feltételeznünk, de mire a történet végére jutunk, azt a verziót is elvethetjük.
Jó ez a mű, bátran olvassátok.
Inkább érdekes, mint szórakoztató könyv. A Robinson-sztori újrafogalmazása voltaképpen, a történet egy másik szemüvegen keresztül. Ahogy a szerző egy másik regényében, itt is sokat segített az utólagos értelmezésben az utószó, bár ez a könyv kevesebb agyalnivalót adott. Ugyanakkor tipikusan olyan mű szerintem, amit lehet boncolgatni, mondjuk egy könyvklub berkein belül. Összevetve a Defoe-féle Robinsont ezzel – a magány, a normalitás, a társadalom és annak hiánya, Péntek és az ő szerepe ott és itt. Tehát ahogy mondtam, érdekes olvasmány, de azért katarzist ne várjunk tőle.
Népszerű idézetek
[…] az arc testünknek az a része, melyet embertársaink jelenléte formál, melegít s tart elevenen. Az az ember, aki épp most fejezett be valakivel egy élénk eszmecserét, még sokáig arcán őrzi a beszélgetés elevenségét, mely csak lassan huny ki, s aztán egy újabb találkozás megint föllobbantja a lángot.
107. oldal
Csak a múlt létezik, csak a múlt hordoz értékeket. A jelen legfeljebb emlékek forrása, a múltfabrikálás műhelye. Élni csak azért érdemes, hogy tovább növelje ezt az értékes múlttőkét. Végül eljön a halál: a várva várt pillanat, amikor örvendezhet felhalmozott kincseinek. Az örökkévalóság azért adatott meg nekünk, hogy jóval mélyebben, figyelmesebben, okosabban, érzékibben élhessük újra életünket, mint ahogyan a jelen sietségében megéltük.
46. oldal
Amikor Robinson azt mondta: Isten a mi mindenható, mindentudó, végtelenül jóságos és kedves, igazságos Urunk, az ember és az egész vilég teremtője, Péntekből ellenállhatatlanul gyöngyözött elő a szentségtörő nevetés, míg el nem hallgattatta a villámként érkező, óriásit csattanó pofon. De hisz kevés élettapasztalatával oly mulatságosnak találta az egyszerre jóságos és mindenható Isten képét! Hiába! Most már a zokogástól el-elcsukló hangon ismétli gazdája szavait.
180. oldal
Péntek egyre több gondot okozott neki. Nem elég, hogy az araukán nem illeszkedett bele harmonikusan a rendszerbe, de ráadásul – idegen testként – lélekben veszélyeztette a rendszert. Még hagyján azok a jelentősebb, romboló cselekedetei, mint például a rizsföldek kiszárítása; ezek fiatalsága s tapasztalatlansága számlájára írhatók. De ami súlyosabb: látszólagos jószándékúsága mögött a rend, a takarékosság, a számítás, a szervezés fogalmainak teljes elutasítása rejlett.
200. oldal
Hasonló könyvek címkék alapján
- Alain Bombard: Önkéntes hajótörött 81% ·
Összehasonlítás - Eric-Emmanuel Schmitt: Oszkár és Rózsa mami 96% ·
Összehasonlítás - Valérie Perrin: Másodvirágzás 93% ·
Összehasonlítás - Robert Merle: Mesterségem a halál 93% ·
Összehasonlítás - Jean-Michel Guenassia: Javíthatatlan Optimisták Klubja 94% ·
Összehasonlítás - Annie Ernaux: Az esemény 93% ·
Összehasonlítás - Valérie Perrin: A vasárnap koldusai 93% ·
Összehasonlítás - David Foenkinos: Charlotte 93% ·
Összehasonlítás - Virginie Despentes: Vernon Subutex 1-3. 91% ·
Összehasonlítás - Émile Ajar: Előttem az élet 92% ·
Összehasonlítás