A ​vörös törpe 85% 11 csillagozás

Különös világba visz el minket Tournier. Novelláiban jelen van a groteszk, a csúnya, a mellőzött, a bizarr, a morbid szexualitás, az elnyomott, titkolt vágyak, a középszerűség, az ódon, a bibliai, a meseszerű. Közvetlen, mégis szokatlan hang, hosszabb és rövidebb remek kis elbeszélések. Nem is értem, miért ilyen alacsony a kötet olvasottsága. spoiler. Igaz, az én polcomon is jó pár éve ott csücsült ez a könyv, mire az egy év novellákkal kihíváshoz elolvastam spoiler.
A kötetben 13 novella található. Erősen indít a szerző Az Ádám család c. írásában az önmegtermékenyítő bibliai Ádámmal, aki az ilyesfajta szexualitással jól el van, ugyanakkor gyereket már nem akar szülni, szóval Jahve ezért teremti meg Évát. Valójában mindegyik novelláról érdemes lenne írni, mivel mind jó, van húzása, pillanatok alatt az ábrázolt világban találjuk magunkat. A kérdés már csak az, akarjuk-e látni mindezt.
Pár novellát emelnék ki: A címadó A Vörös Törpében zseniálisan mutatja be az elnyomott kisember nagyravágyását, gonosz és bosszúálló természetét. Izgalmas, pergő történet, melyben a hatalomvágy és a megalázottság központi szerepet kap és ne lepődjünk meg, ha nincs feloldás a végén. A Fajdkakas szokványos történetnek indul, ahol a házassági unalmat a férj étvágya megtöri, ám mondhatni a szerencse forgandó és kiszámíthatatlan, milyen sors áll még előttünk. A Trisztán Vox a munka és önazonosság kérdését feszegeti, a Hüvelyk Matyi szökésében a természet utáni vágyódás fogalmazódik meg, melynek egy különös mesevilág ad színteret és Matyi a jóképű Óriási úrral és a Tündérlányokkal végül egy pszichedelikus cigarettát is elszív.
A néhol esszébe hajló Veronika kendője témában állt közel hozzám: a francia fotós világ egy mini szegletébe irányít történetével, melynek középpontjában az a kérdés áll, meddig menjen el a fotós a jó kép érdekében, beáldozhat-e ezért életeket.
Szóval, olvassatok Tourniert!

Míg olvastam, ezeket a szavakat írtam le magamnak: bizarr, aberrált, zseniális, groteszk. Azt hiszem, ezzel voltaképpen mindent elmondtam. Jómagam nem vagyok novella-rajongó, bár amikor jó novellákat olvasok, mindig megbánom, hogy kevés figyelmet fordítok novelláskötetekre. Tournier írásai mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Minden elbeszélésének van eleje, közepe, vége, szellemes, magával ragadó, ötletgazdag történetek. Egyfajta felnőttmesék, amelyek a fentebb említett tulajdonságokkal bírnak, tehát mindegyikben lehet számítani meglepetésre, rácsodálkozásra, valami csavarra. Emellett megcsillan bennük a szerző számomra remek humora is.
Eddig csak A rémkirályt olvastam tőle, és most megnéztem itt a Molyon: még mindig csak összesen húszan értékelték azt a művét is. Nem is értem, hogy voltaképpen miért került ki vagy miért nem került be az olvasók érdeklődésébe Tournier: annyira egyedi hangvételű az írásmódja, hogy már csak ezért is érdemes nekifogni. Most, hogy jelen könyvét olvastam, talán azt mondhatom, ezekkel a nem mindennapi novellákkal érdemes kezdeni, mert A rémkirály jóval nagyobb falat, bár nekem az is nagyon nagy élmény volt. (Talán a könyv legelső írását el lehetne hagyni, az valamiért nagyon nem jött be, de az összes többi kárpótolt érte :))

Jó volt olvasni ezt az igazán pompás novellagyűjteményt, belemerülni az időtlen mítoszok újra mesélésébe vagy új tartalmakat megismerni. Képzelet és valóság formálta a változatos történeteket, mindegyikben egy üzenettel, amelyekben M. Tournier arról győzi meg az olvasót, hogy a belső élet az igazi gazdagság, az emberi kapcsolatok alapja pedig a nyitottság, az elfogadás és a tolerancia. A kollektív képzeletet kutató kivételes történetek között van gótikus, van beavató, van filozofikus van erotikus, rémisztő és maró hangvételű, egyszer furcsa és szokatlan, máskor jól ismert karaktereket vonultatnak fel, és a szerző finoman, érzékenyen, néha kicsit ugyan kötekedve, de mindig diszkréten, humorosan, ironikusan, a humanizmus hangján szól róluk. És kik ezek a karakterek? pl. Amandine, aki elhagyja az ismerős kertet és serdülőként boldogan fedezi fel önmagát és a világot; Gagneron, akiben gyűlölet és bosszúvágy lakozik testmagassága miatt; egy kisfiú, aki rémülten fedezi fel a különbséget a férfiak és a nők között, rádiós műsorvezető, aki lenyűgözi a nőket, fotós és modellje, két kamionsofőr; azt is mondhatnám némelyikkel akár találkozhat/találkozhatott is az ember, de hogy figyelünk/figyeltünk- e eléggé rájuk nem tudom. Tournier mindenesetre arra bíztat, hogy érdemes…

Essünk túl a kötelezőn: sihedernyi koromban (vagy kicsit később) borzongva imádtam Tournier A Rémkirályát, egyike volt azon kevés regénynek, amiket hirtelenjében rövid időn belül újraolvastam, és hatására minden akkortájt fellelhető Tournier regényen átrágtam magam. Nem tetszettek. Valószínűleg pont ezért az elbeszéléseihez így egyben csak most volt szerencsém. (Emlékszem a Jelenkorban publikált Amandine novellára, meg talán A Vörös Törpe is rémlik valamelyik periodikából, mindegy, mellékszál.)

Ezek zömmel erős, maradandó darabok a(z emberi) természet kegyetlen világából grotesz és erős szexuális elemekkel – maga a nagybetűs Természet, az ember mint természeti lény és a civilizált ember szerelmi háromszögének szárain imbolygó gonosz mesék. Amiket egy pipázó, bohókás bácsi mesél a mélybarnára pácolt enteriőr mélyén kimérten nyikorgó hintaszékében ücsörögve kikönyökölt, molyrágta sportzakóban és zsírfoltos pantallóban. (A nyelvezet teszi? a stílus? valahogy kicsit avíttnak hat helyenként, még úgy is, vagy pláne úgy, hogy a Veronika kendője például egy következetesen végigvitt, weird testhorrorba hajló gondolatkísérlet, ami még most is gyomroz.)

Félelmetesen jó elbeszélések.