Behódolás 78% 339 csillagozás

„…csak az irodalom adhatja meg azt az érzést, hogy kapcsolatba léptünk egy ember szellemével, a szellem egészével, nagyságával vagy gyöngeségével, korlátaival, kicsinyességével, fixa ideáival, hiedelmeivel együtt; mindazzal, ami megindítja, érdekli, felizgatja vagy undorral tölti el” – mondja e regény hőse*, és igaza van. Én például úgy érzem, épp eléggé kapcsolatba léptem Houellebecq fixa ideáival ahhoz, hogy ki merjem jelenteni: a „Nyugat alkonya” témakör köré csoportosulnak. Persze a Nyugat az már csak ilyen: ha innen nézem, hanyatlik, ha onnan nézem, fejlődik (valójában meg bizonyára is-is), és hogy ki honnan nézi, az inkább vérmérséklet, mint a szikár bizonyítékok függvénye. Nos, az sem kétséges, Houllebecq honnan nézi, és ezzel aztán tényleg semmi baj**, mert elég okos és szuggesztív író ahhoz, hogy fájdalmasan fontos kérdésekre hívja fel a figyelmet. A Behódolás is pusztán egy variáció a témára: egyrészt provokatív utópia az iszlám Európa megszületésének lehetőségéről, második síkon viszont példabeszéd arról, hogy a passzív értelmiség mennyire képtelen megvédeni saját demokratikus értékeit egy offenzív, spirituálisan megalapozott világnézettel szemben. Legalábbis lehetne ez – ám sajnos (és számomra ez a könyv legnagyobb hibája) ez a második sík valami elképesztően el lett kenve. Ez pedig azért gáz, mert amíg Houellebecq eddigi regényei mindig tudtak valami újat, általánosat és érvényeset mondani az emberi lélek torzulásairól, addig a Behódolás ennek hiányában nem több, mint egy szimpla társadalmi tanmese. Ha lehántjuk róla a direkt politikai jóslatokat, akkor nem marad a kezünkben más, mint pár dugás escortlányokkal, és némi irodalomtudományi fejtegetés Huysmans-ról. Művészi érték – az egy gramm se.

Leszögezem: egyáltalán nem az a gondom ezzel a könyvvel, hogy meglehetősen önkényesen vázolja fel az általa elképzelt jövendőt. Egy regényírónak joga van hozzá, hogy ne kelljen magyarázgatnia, hogy rugatja ki a kormányzat az összes női tanárt a Sorbonne-ról pár hét alatt, vagy hogy hová tűnik a történet felénél a Nemzeti Front – mintha felszívódna a semmiben –, és hogy ugyan miképpen veszi rá a (színleg) parlamentáris demokrácia a saját polgárait, hogy egyszeriben (mintegy önként) elfelejtsék a miniszoknyát. (Pedig ebbe még itthon is beletörne a bicskája a vitézlő uraknak.) Joga van (akár csúsztatások árán) olyan helyzetet teremteni, amiben szereplői optimálisan bontakoztathatják ki a nekik rendelt pályát – de itt nem erről van szó. Mert amíg ebben a könyvben a regényidő zömét Houellebecq elpepecseli azzal, hogy politikailag, demográfiailag és történelmileg valószerűvé tegye a bekövetkező változásokat***, addig a főszereplő „behódolásának” folyamatát szinte csak vázlatként veti oda, nem mond róla semmi érdemlegeset – csupán felkínál az olvasónak egy meglehetősen durva párhuzamot Huysmans megtérésének elbeszélésével. Mintha menet közben megunta volna az egészet. És ez így nekem kevés.

Ha nem Houellebecqről, hanem valami elsőkönyves íróról lenne szó, azt mondanám, nem rossz. Így viszont méltatlannak és odacsapottnak érzem. Folytatva az elején megkezdett idézetet: „…egy író mindenekelőtt emberi lény, aki jelen van a könyveiben, és végeredményben nem sokat számít, hogy nagyon jól ír, vagy nagyon rosszul ír, a lényeg az, hogy ír, és hogy igazán jelen van…” Persze, ez is egy szempont – és ha valaki jelen van, akkor Houellebecq aztán nagyon. De ha egyszer (mellékesen) tud nagyon jól is írni, akkor azért szíveskedjen. Mindkettőnknek jobb lesz úgy.

*11. oldal
**Bár kérdés, hogy mennyire kell komolyan venni egy olyan író kritikai észrevételeit, aki alighanem minden elképzelhető korszakban szarul érezte volna magát… És aki általában azt a megoldási alternatívát ajánlja regényeiben a társadalmi problémákra, hogy pusztuljon csak ki az emberi faj, és kezdjük újra az egészet valami egészen mással.
***De hát azt is hogyan… Itt van például ez az analógia a kései Római Birodalom hanyatlásáról – hát nekem már a könyökömön jön ki. Próbáljatok meg akármelyik közösségi oldalon vitát kezdeményezni a nyugati civilizáció alkonyáról, fejemet teszem rá, hogy perceken belül valaki bedobja érvként. Mindenképpen többet vártam egy írótól, aki olyan vibrálóan intelligens meglátásokkal tud gyomorszájon vágni, mint az Egy sziget lehetősége-ben vagy A térkép és a táj-ban.

Nyomasztó vízió a nyugat-európai iszlám hatalomátvételről, egy szokásos, Houellebecq-i, intellektuális nihilista narrátor szemszögéből. Leginkább a főhős személyisége miatt nem könnyű/nem kellemes olvasni, és nem is lett a kedvenc Houellebecq-em az eddigiek közül, mégis érdemes megbirkózni vele, legfőképpen talán azért, mert a főszereplő karaktere ezúttal is már-már fájdalmasan hiteles.

Szatírát értelmezni nehéz, mert a szatíránál követelmény is, hogy polgárpukkasztó legyen, emiatt azonban nem jó érzés olvasni, az intellektuális nihilista főszereplő egy energiavámpír, a technikai részletességgel leírt szexjeleneteknél meg konkrétan forgott a gyomrom. Ráadásul a szatíránál az is követelmény, hogy fikciós elemek legyenek benne, amik máshonnan nézve hibának tűnhetnek, mint például az, hogy a muszlim hatalomátvétel Franciaországban gyakorlatilag teljesen békés mederben megy végbe. Érthető, ha ezen valaki fennakad, hiszen a hatalomátvételekre nem a béke és a csendes gördülékenység jellemző, a lakosság meg nem szokta derűs szelídséggel és igen hamar meglátni az új rendszer napos oldalát, hogy helyeslő bólintással azonmód alkalmazkodjon az új rezsimhez. Ez a könyv mégis így kerek.

Eleinte nagy lelkesedéssel olvastam, mert a Houellebecq-i férfi főszereplők annyira plasztikusan vannak megjelenítve – ez a mostani is –, hogy hiába nem vagyok sem nihilista, sem egyedülálló, sem középkorú, sem pedig férfi, rögtön azonosulni tudunk vele olvasóként, és teljesen át tudjuk érezni a helyzetét, amely finoman szólva sem rózsás. Gyötrően magányos, teljesen kiábrándult, és ahogy azt a könyv egy későbbi pontján ki is mondja, abszolút semmi motivációja nincs az életre. Egy pillanatra még az öngyilkosságot is fontolóra veszi, drámai csúcspontról vagy fájdalmas tragédiáról azonban szó sincs, egyszerűen csak annyira elfogy még az a maradék késztetése is arra, hogy éljen, hogy észszerű lépésnek tűnik a számára véget vetni ennek a teljesen fölösleges, ám sok apró bosszúsággal és semmi örömmel sem járó létállapotnak. Csekély spoiler, hogy végül az öngyilkossághoz sem elég motivált, így ez az ötlet is hamvába hal.

Hát, ilyen ez a mi főszereplőnk, aki teljes nihilben ténfergi, szexeli és nyafogja végig a muszlim hatalomátvételt, melynek leginkább passzív szemlélője, de néha még az sem, mert az események egyes részei elől vidékre utazik, hogy egy kihalt hotelben mélán unatkozzon. Ezt tükrözi a könyv molyos statisztikája is: a relatíve alacsony százalék leginkább annak köszönhető, hogy kimagaslóan sokan adtak kettest, és a negatív értékelések zöme arról szól, hogy a regény rettenetesen unalmas, hogy nem lett kihozva a témából, amit ki lehetett volna hozni belőle.

Mit lehetett volna kihozni belőle, és mit jelent az, hogy unalmas? Ez a mi főhősünk nem olyasféle, aki bármiféle fegyveres konfliktusban nemcsak hogy részt venne, de egyáltalán jelen lenne, így még ha nem ilyen flottul vennék át a hatalmat a muszlimok, főhősünk első dolga még akkor is alighanem az lett volna, hogy az első intő jelre lelép, hogy amíg a világesemények lezajlanak, egy kihalt hotelben mélán unatkozzon. Én, személy szerint nem azért olvasok, hogy izguljak, és abszolút nem egy kardozós változatot vártam, úgyhogy bár a könyvet negatívan értékelők véleménye is érthető, ez akkor is így jó, és nem azért, mert nem unalmas, hanem mert a főhős személyiségéből kifolyólag unalmasnak kell lennie.

Szexjelenetek.

Ezek voltak az én legfőbb bajom. Négy vagy öt van, de azok olyan gyomorforgatóan részletesek, hogy csak azért nem vágtam a falhoz a könyvet, mert kölcsönpéldány. Meg aztán, ott van a nyelvezet is. Tucatnyi szép és választékos, irodalmi igényű szinonima van ékes anyanyelvünkben a hímivarszervre, főhősünk a sajátját mégis furtonfurt farokként emlegeti, ami joggal zavarhatja az olvasót. Igen ám, csakhogy a könyv továbbra is így kerek: egy egyedülálló, középkorú, intellektuális nihilista férfihoz, akinek a motivációja az életben valahol nulla és a negatív tartomány között ingadozik, egész pontosan ez a kifejezés illik. Meg a részletesen elregélt numerák, amelyek a különböző testrészekre és testnedvekre fókuszálnak, mindenféle emelkedettséget és irodalmiságot nélkülözve.

Nehéz és leverő könyv, amely ugyanakkor így jó, és pontosan ilyennek kell lennie. Első blikkre tűnhet unalmasnak, de mielőtt még valaki árnyékra vetődne, itt és most leszögezem, hogy ne várjunk a muszlim hatalomátvételtől sem izgalmas akciójeleneteket, sem harmadik világháborút, mert aki ki akar maradni a balhékból, az úgyis mindjárt az elején lelép, hogy valahol máshol bekkelje ki, amíg a vihar elcsitul. És ez így reális. A hatalomátvétel teljesen békés volta persze nem reális, de itt jön a képbe az, hogy ez egy szatíra, ahol a karikatúraszerűen eltúlzott és felnagyított vonások is hozzátartoznak a nagy egészhez.

Nem könnyű olvasmány, de akit nem hagy hidegen a politika, és nem riad vissza egy teljesen örömtelen szövegtől egy tökéletesen motiválatlan főhőssel, az hozzám hasonlóan meg fogja látni benne az értékeket.

Jöhet is a következő Houellebecq.

Michel Houellebecq könyve, a Behódolás nagy valószínűséggel az egyik legolvasottabb és legfelkapottabb könyv jelenleg világszerte. Minden bizonnyal sokan tudják, hogy a Charlie Hebdo elleni terrortámadás hetében jelentkezett ezzel a kötettel öt év hallgatás után a botrányszerző, és a regény egyik központi témája nem más, mint az iszlám térnyerése Európában, különösképpen Franciaországban. A radikális iszlámhívők istenkáromlásnak és provokációnak minősítették ezt az alkotást, növelve ezzel is a Behódolás körüli sajtófelhajtást. Idehaza szerencsére a Magvető Kiadó fantasztikus gyorsasággal jelentette meg ezt a sokat vitatott kötetet, szokás szerint Tótfalusi Ágnes kitűnő fordításában.

A meglehetősen lassan induló történet első pár tucat oldalán egy tipikus houellebecq-i hős élete és gondolatvilága bontakozik ki előttünk: a Huysmans szakértő François, a 44 éves egyetemi tanár, viszonylagos jólétben és zavartalan nyugalomban éli unalmas és magányos életét, sem barátokra, sem igazi társra nem talált, életének egyetlen örömforrását tanítványaival folytatott rövidebb viszonyok jelentik; úgy érzi élete ennél már csak rosszabb lesz, de igazából nem is vár már mást. Azonban a 2022-es választások felkavarják az állóvizet, ugyanis Európa történetében először egy iszlám párt kerül hatalomra, ami szükségszerűen maga után von egy sor jelentős változást.

François a legtöbb állampolgárhoz hasonlóan sztoikus nyugalommal szemléli az eseményeket, különféle emberekkel való beszélgetések révén eléggé átlátja a helyzetet (ezek a politikáról folytatott dialógusok azonban szerencsére nem unalmasak, és szükségesek is a történések minél pontosabb megértése miatt), pontosan tudja, hogy ezentúl már semmi sem lesz ugyanolyan; de valójában nem törődik vele. Az iszlamizálódásra is úgy tekint, mint a nemsokára beköszöntő öregkorára és szükségszerű hanyatlására: átélni muszáj, elkerülni lehetetlen.

Ezekben az időkben végig úgy tekint a több mint egy évszázada halott Joris-Karl Huysmansra, mint az egyetlen emberre, aki fiatalkora óta mellette van, ő az, akit a legjobban ismer, de François számára a kérdés az, hogy eljuthat-e oda, ahová neves elődje: vagyis egy haldokló társadalomból a hedonizmuson keresztül a megtérésig. Érdekes és izgalmas kérdés, hogy egy Houellebecq-hős megtérhet-e bármilyen formában, bármiért is, bármilyen isten kebelére. Ez az istenkereső / istentagadó szál külön is kiválóan működik.

Ami számomra a legmeglepőbb volt a regényben (főleg az előzetes hírek tükrében), az az, hogy Houellebecq egyáltalán nem tünteti fel negatív színben az iszlámot, sőt! A kormányt alakító Muzulmán Testvériség nem hasonlít például a rettegett Iszlám Államra, nem akar diktatúrát, nem teszi kötelezővé az új vallás felvételét, leszereli a szélsőségeseket, épkézláb gazdasági ötletekkel áll elő, és így tovább. Egyes részeket olvasva az lehet az ember érzése, hogy valamiféle propagandát olvas, megpróbálja egyfelől logikusan és szimpatikusan, másfelől picit demagóg módon megmagyarázni a vallás európaiak által leginkább vitatott részleteit. Ebben is mutatkozik meg Houellebecq zsenialitása: egy elképzelhető, és eléggé reális jövőt vázol fel, amiben az a legborzasztóbb, hogy látszólag nem borzasztó.

Reális kérdésként kezeli azt, hogy az ezer évig fennálló kereszténység (François a valódi keresztény középkort az arabok Martell Károly általi kiűzésétől a francia forradalomig számítja), valamint a száz évig tartó nemzeti öntudat (a forradalomtól az I. világháborúig) bukása után az iszlám világ lehet a megoldás. Azonban nem lenne a Behódolás szatíra – mert az, maga az író is annak tartja – ha teljesen (és minden oldalról) komolyan lehetne venni. Ennek két fő oka van: az egyik az, hogy a szereplők többsége, így a mohamedán hívek is, megint csak látszólag, túlontúl normálisan viselkednek, és a főszereplő Francois sem annyira gusztustalan, mint egy átlagos Houellebecq-főhős. A másik ok pedig az, hogy a szerző a kötet végéig nem akar direktben humoros, szatirikus, ne adj’ Isten parodisztikus hangnemet megütni, és amit Francois gondol, illene komolyan venni.

A francia igazán komoly és aktuális kérdéseket feszeget. A Behódolás jól sikerült szépirodalom volta mellett kiválóan alkalmas vitaindításra és elgondolkodtatásra egyaránt. Okvetlenül is feltesszük magunknak a kérdést, hogy mit tennénk egy hasonló helyzetben: behódolnánk-e az új világrend előtt és elfogadnánk az azzal járó változásokat, az újonnan jött gazdagságot, élvezeteket, vagy ragaszkodnánk ezeréves civilizációnkhoz és értékrendünkhöz. Bár előzetesen tartottam tőle, de egyáltalán nem éreztem azt, hogy a botrányszerző elfáradt, vagy megfásult volna, a Behódolás elevenen hat, elgondolkodtat, elborzaszt, megnevettet – igazi elsőrangú olvasmány.

Egyáltalán nem hódoltam be neki. Irodalmi szempontból sokkal gyengébbnek tartom a számomra még egyetlen viszonyítási pontnál, A térkép és a tájnál. Gondolatiság szempontjából meg… hát, mindenkinek jogában áll undorodni, kiábrándulni, elszakadni, kizárkózni, világvégét, legalábbis a nyugati civilizáció végét hirdetni. Utópiát írni a behódolásról. Arról, hogy előbb-utóbb mindenkit bedarál a szinte észrevétlenül hatalomra jutó gépezet, azt is, aki akarja, azt is, aki fut, azt is, aki egyszerűen csak bekövetkező szükségszerűségként tekint rá. Nagyon jó témaválasztás, hisz ki ne gondolkodna el manapság Európa és általában a nyugati világ jövőjét illetően. Ki ne harapna rá. Ki ne venné meg, olvasná el.
Azon kívül azonban, hogy néhol klisékre épülő képet kapunk az eliszlámosodó/eliszlámosított majdani Európáról, nem sok említésre való marad a regényben. Újabb klisék, szex és irodalmi elmélkedések. Semmi reveláció. Szócséplés. Unalom. A jellemrajz, cselekményvezetés, történetalakítás eléggé gyöngécske. A politikai, társadalmi, vallási vonatkozású fejtegetések párbeszédként álcázva ugyan, de néhol már fárasztóak és (ismét) unalmasak. Valahogy az egész nem volt meggyőző regényként (sem). Még a főszereplő mindentől és mindenkitől eltávolodott, érzelmileg sivár alakja sem, akit egyedül Huysmans iránti érdeklődése mozdít ki ideig-óráig egy kissé a nihilből, melyben kedvére dagonyázik, míg végül szinte észrevéltenül megtörténik az elkerülhetetlen. Mondjuk egy ilyen minden mindegy, semmi sem érdekel, nem szavazok semmire, az önállóságot és humnaizmust is le…om típusú alaknál a behódolás sem sokat oszt-szoroz. Nem túl hízelgő kép az értelmiségről/a nyugati, demokratikus eszméket valló, de valójában képmutató, „macsó”, nihilista és „öngyilkos” társadalomról – bár azért eléggé egyoldalú és általánosító.

Bevallom, lassan fogytak a lapok. Meglepődtem, irodalmilag mennyire felületesen kezel egy egyébként csöppet sem felszínes kérdést. Inkább csak bedobja a koncot a kedves olvasók közé, nesztek, rágjátok. Őszintén nem értem, miért rágjuk. Ezt a bizonyos koncot. A témát lehet, sőt. De ezt???
Minek venni a fáradságot és becsületesen megírni. Minek boncolgatni egy kicsit, körülnézni komolyabban a megváltozott világban, túllépni a főszereplő és szűk köre határain. Jó lesz ez így is, rosszul sikerült torzóban – elég provokáló a téma, van benne a sikerhez szükséges klisékből is bőven… Méltatlannak éreztem egy komolyan veendő íróhoz.

Megértem azokat, akik hármasra értékelték, és azokat is, akik ötösre. Igazából négyest adnék, de kap még egy felet, mert egyszerre ironizál is, meg nem is, abban, hogy valóban kiútnak tartja ezt a megoldás a Houellebecq-i típusú férfiaknak. Megszűnik az érzelmi sivárság, a kapcsolatteremtés képtelensége – hiszen még ezt is elintézik a házasságot megszervező nők –, több fiatal – akár tizenéves – nőt is feleségül vehet. Ha az egyiket megunja, lefokozza házvezetőnőnek és dajkának, az új felforralja a vérét, akiket arra nevelnek, hogy kiszolgálja a férjét minden értelemben. Ha elég pénze van, akkor mindegy, mennyire analfabéta és érzéketlen, nincs többé kényszerű önmegtartóztatás, jut nő biztosan. (Az író nemrég nősült, kíváncsi lennék, hogy vajon áttért-e iszlám hitre, és muszlim nőt vett-e el, vagy még a hagyományos felállással próbálkozott.)
A könyv bemutatja, hogy egy ilyen férfi szinte magától értetődően csusszanna bele egy iszlám világba, hiszen hasznot húzna belőle, mint férfi, a presztízse még magasabbá válik, ahogy a nőké semmivé lenne. És igen, ők lennének a vesztesek, de nem csak úgy részben, hanem totálisan. De a főhős ezzel nem igazán törődik, neki legyen jó, a többi nem igazán érdekli. Arra is remekül rávilágít, hogy a jobboldali keresztények, akik szintén patriarchálisak, a nagy család megszállottjai, stb. tulajdonképpen ugyanazt akarják, amit az iszlám megvalósít. Ezért érthetetlen, miért ragaszkodnak megátalkodottan Jézushoz és utálják az iszlámot, Allah, Jézus, teljesen mindegy, csak az utóbbival már nem megy olyan könnyen az, hogy az összes nőt visszatuszkolják dédanyáink helyzetébe, de mennyivel könnyebb lenne az iszlám segítségével! Azért bízom benne, hogy a nők – ha valaha is Európában közel kerülnének ehhez a helyzethez – nem fogják hagyni magukat, és láthatunk egy női forradalmat, amiben a férfiak jobbik része is részt fog venni. :)

Hát ez gyors volt, mert nagyon megfogott. A @Pannónia_Könyvtár polcán került kezembe egy újabb Houllebeck írás. Én meg pont a ’22-es választáskor olvasom. Európa jövője sötéten – ez a lényege a szerző 2015-ben épp a párizsi vicclap elleni véres iszlamista merénylet napján megjelent könyvének, amelynek így az élet adta riasztó aktualitását. A disztopiás, provokatív gondolatkísérlet tárgya, hogy a modern Európa – úgymond utálata – fölcserélhetővé tesz bármely hitet, amelynek elegendő eszköze van ahhoz, hogy kivezessen belőle. Az erőn alapuló nemzeti hit térhódításának tényszerűségét, eszközgazdagságát, aktuális fenyegetését és veszélyét – amelyet a politikai kereszténység, az életforma-elvárások, a rendpártiság, a nemzeti öncélúság, a liberalizmus-gyűlölete és a „hanyatló” Erópa megvetése testesít meg – minden gondolkodó magyar felismerheti, már ha eljut idáig – mert mindent elborít és elfed a szabadságában megcsonkított propaganda-média uralkodása. De lehet úgy is olvasni a regényt, hogy ez egy dekadens, magában mégis bizonytalan, macsó karakter – semmiképp nem tipikus – szomorú sorsa, amely bennünket nem érint, hisz mi nem ilyenek vagyunk. Vésztjósló figyelmeztetés!

Sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de ez bizony elég gyöngécske és erőltetett volt. Természetesen Houellebecq-mércémmel mérve. Mondhatni „uncsi”, ahogy egy kedves ismerősöm egy szóval, tömören és találóan jellemezte. Olyan, mintha Houellebecq akart volna írni valami vérlázítót az iszlám behódolás témájában, amit – szokásosan – összeköt a szexualitással és egy kis intellektuális nihilizmussal. Szóval gyorsan összecsapott egy vegyes felvágottat. Méltatlannak tartom az íróhoz és az eddig olvasott – számomra – remekműihez. Csalódásom azonban nem határtalan. Adok még lehetőséget Neki a további szívatásomra. Jöhet a következő regénye!

Nem sokszor olvasok ennyire aktuális témát feldolgozó könyvet, így ez is rátett arra a bizonyos lapátra, hogy ez a regény elnyerte a tetszésemet. A témái férfiasak szerintem. Mármint a politikai háttér, az erotikus mellékszálak amúgy az irodalomtörténeti rész abszolút uniszex. Ez utóbbi jóvoltából megismerjük kis mértékben Joris-Karl Huysmans munkásságát. Még nem is hallottam róla, ezért újdonság erejével hatott, végig élvezetesen írt Houellebecq róla. Valójában a háttértörténet az igazi érdekesség, aktuális téma ki tudja mikor válik valósággá? Azaz mikor, és miként veszik át a politikai vezetést Európa államaiban (jelesül itt francia honban) az iszlám politikai vezetők? Nos, a nézeteikkel nem tudtam egyet érteni, és az is elborzasztana, ha egyik napról a másikra egy jó állás érdekében át kéne térnem a hitükre…
Mindenesetre gondolatébresztőnek nagyon jó regény volt. Összességében 4,5 csillagot (4,5) adok, mert van jobban kidolgozott disztópia, már, ha ezt annak lehet nevezni. Egy kicsit a nagyon régen olvasott Updike által írt John Updike: Az idő vége felé-hez hasonlított (spoiler, de nem ma olvastam, így lehet tévedek). Ajánlom férfiaknak a témák miatt, nőknek pedig azzal, hogy lássanak bele legalább képzeletben egy olyan világba, amire biztos nem vágynak. Megdöbbent, elborzaszt, és közelít(?)

A diverzitás jó dolog, csak megvannak a maga hátrányai is. Vérfagyasztó, hogy a könyv pont a Charlie Hebdo merénylet évében ilyen pontos képet fest a muszlim politikai „mozgalmakról”. Hogy finom legyek. Néha arra gondoltam olvasás közben, hogy bárcsak jobban képben lettem volna akkoriban a francia politikai és társadalmi viszonyokkal, másrészt azt is elhiszem, hogy jobb, hogy nem. Hogy ez a regény is talán picit több, mint elég. Houellebecq persze megint nem múlta alul önmagát. Merész, kemény, szókimondó és gondolkodásra késztető regény született ismét. Imádtam a rövidbe szabott eszmefuttatásokat is pl. a muszlim nők gyermeklétéről, a galaxisokról, stb.
Néha eltöprengtem miért pont Huysmans kellett ehhez – végülis az istenkeresés, a politikai igazság keresése, a társadalmi identitás definiálása kisebbségként és Francoisé, aki a saját életében helyezkedett -talán mondhatjuk- kisebbségi szerepkörbe spoiler nagyon rokon események. Végtére is
Houellebecq szereti behódoltatni a hőseit a vallási megvilágosodásnak a lét törvényszerű hanyatlása során.

Pár napon belül ez a második könyvem, ami arról szól, hogyan tesz magává, korrumpál a hatalom rendes, tisztességes embereket. Óriási tévedés lenne ezt a könyvet az iszlám térhódításaként értelmezni. Ahogy Koestler: Sötétség délben-je megmagyarázta, hogyan működött a kommunista „önbűn” képzés, ugyanúgy ad ez a könyv – akár- a jelenlegi hazai politikarendszer működésére.