A ​térkép és a táj 160 csillagozás

Michel Houellebecq: A térkép és a táj

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

A nagy sikerű Elemi részecskék szerzőjének új regénye a művészet, a pénz és az elérhetetlen szeretet meséje. A regény Jed Martin, a Franciaország turisztikai térképeiről készített fotóival egyszeriben világhíressé váló képzőművész életét meséli el: tétova szerelmi próbálkozásait, építész apjával való nehézkes kapcsolatát, küzdelmeit a művészettel és a művészeti iparral. Jed élete akkor vesz különös fordulatot, mikor találkozik az Írországban visszavonultan élő Michel Houellebecq-kel, majd akinek brutális meggyilkolása kapcsán egy rendőrségi nyomozásban is részt kell vennie. A könyv tavaly megkapta Franciaország legrangosabb irodalmi kitüntetésének számító Goncourt-díjat.

Eredeti megjelenés éve: 2010

>!
Magvető, Budapest, 2019
360 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631428568 · Fordította: Tótfalusi Ágnes
>!
Magvető, Budapest, 2016
360 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631428568 · Fordította: Tótfalusi Ágnes
>!
Magvető, Budapest, 2013
360 oldal · ISBN: 9789631429251 · Fordította: Tótfalusi Ágnes

1 további kiadás


Enciklopédia 37

Szereplők népszerűség szerint

amerikai elnök

Helyszínek népszerűség szerint

Párizs


Kedvencelte 33

Most olvassa 16

Várólistára tette 88

Kívánságlistára tette 74

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

giggs85>!
Michel Houellebecq: A térkép és a táj

Általában nem szoktam elsietni a Houellebecq olvasásokat. Mindig hagyok hosszabb szüneteket két műve között, mert a kis francia szereti a lehető legjobban megterhelni olvasóit lelki és gondolati szinten egyaránt, így már bizony eltelt talán két év is azóta, hogy (az elég gyakori beleolvasásokon kívül) nekivágjak egy új kötetének. Ám most úgy éreztem, hogy a pár hónap múlva megjelenő, Bernard-Henri Lévy filozófussal történt levelezéseit tartalmazó könyve előtt spoiler muszáj belevágnom ebbe a Goncourt-díjas regényébe, hogy újra hozzászokjak ahhoz a világhoz és szemléletmódhoz, ami őt jellemzi.

Természetesen most is azt kaptam, amit vártam: a szokásos pesszimista realista világképet, a szokásos munkájukban sikeres, ám a világban így is kallódó alakokat és azokat a mély- és csúcspontokat, amelyek minden regényében megjelennek. Ebben a 2010-es műben főleg a művész helyét és szerepét keresi a világban, na meg a kortárs művészet mibenlétét, és amit mond, korántsem egyszerű vagy egysíkú, rengeteg gondolkodnivalót ad annak, aki hajlandó az ilyen gyöngyszemekkel szembesülni ebben a rengeteg szennyet is ránk zúdító világban.

Persze fel lehet vetni, hogy az élet nem ennyire sivár, nem ennyire nyomorult, mint amivel a Houellebecq-i alakok regényről regényre szembesülnek, de azt hiszem, hogy a franciát olvasva nem is kell különösebb érv, hogy akkor ragadjuk meg a boldogságot, amikor itt van – mert bizony egy múlékony és törékeny dologról beszélünk. Nála jobban szerintem senki sem tudja bemutatni ezt.

Azt hiszem, hogy bár Houellebecq képes talán a legszomorúbb hangulatot árasztania a könyveiből, de őt olvasni mindig érdemes – és nem azért tartom az egész világirodalmat tekintve az egyik legfontosabb írónak, mert olyan baromi nagy újdonságokat mond ki a világról és a benne betöltött szerepünkről, hanem azért, mert könyörtelenül és kérlelhetetlenül igazat…

7 hozzászólás
Bla IP>!
Michel Houellebecq: A térkép és a táj

Harmadik könyvem a francia írótól. Míg a Lanzarote és a Szerotonin szinte hemzseg a pornográf elemektől, itt figyelemre méltó, hogy a korábban hangsúlyos szexualizáltság jóval visszafogottabban van jelen. A Houellebecq-re jellemző korábbi erotika, perverzitás és intellektuális magány elemek helyét e műben sokkal inkább a hatalom, a művészet, a pénz és a társadalom mikrokozmoszának elemzése veszi át, szenvtelen, kimért stílusban. Az itt hansúlyossá váló társadalomkritika komoly csapást mér a francia értelmiség egy jelentős részére. Miközben a francia kulturális, művészeti és gazdasági elitről rántja le a leplet Houellebecq ezt a tőle már ismert szatirikus távolságtartással és jó adag humorral – önmagának is szóló iróniával – teszi. Eddig ez volt a legkevésbé tőlem idegen könyve, de azt, hogy emberi kapcsolatait pusztán funkcionális, azaz mintegy gépszerű elemeknek tekinti, annyira távol álló, hogy már majd elfogadhatatlan. A teljes elmagányosodás és az emberi társadalom sötét jövőképe, akár du Gard Vén Európájának is végstádiuma lehetne, de nagyon reménykedem, hogy ez csak egy végletesen szókimondó és elidegenedett szélsőséges disztópikus prognózis, amely azonban csak figyelemfelhívó fenyegetés, hogy soha ne váljunk ilyenekké…Kötelező elolvasni, megszívlelni, s cselekedni. Tán még nem késő!

eme>!
Michel Houellebecq: A térkép és a táj

Elsősorban művészregény, egy kis bűnügyi narratívába tett kitérővel. Van benne meglepetés és meghökkentés, de többnyire a művész és a világ tematika körüljárása, a világ állapotának hideg és közönyös szemlélete, legalábbis annak látszik, ahogy a festő-képzőművész főszereplő, Jed Martin szenvedélyes alkotómunkájának eredményét is ilyennek látja a kritika – objektíven látni a világot, eltávolodni a tájtól, magasabb nézőpontból fogni be, a térképek léptékével.
Térkép és táj – művészet és valóság. Az előbbi érdekesebb, de vajon képes-e ábrázolni az utóbbit? Ráadásul úgy, hogy közben az alkotó kívül reked a tájból, csak falak veszik körül, és állandóan elromló fűtőtestek. Jed Martin (és Houellebecq) világtól elidegenedett, magányos, emberkerülő, emberi kapcsolatok és általában a civilizáció iránt szkeptikus, kommunikációra szinte képtelen fura alak, aki csak úgy didereg a semmi ágán. Te meg hol közeledsz hozzá, hol távolodsz tőle, többnyire azonban amolyan madártávlatból nézed. Őt, a valamikor egy virág rajzával induló művészt, meg a fecskefészek építésének álmát dédelgető, és a kudarc súlyát egy életen át cipelő apját – ez utóbbit talán picit közelebbről. Nézed az elveszített természet és természetes kapcsolatok, a tiszta élet és művészet lehetősége utáni hiábavaló sóvárgásást. A világ tereprajzának hatalmát, az individualitás törékeny és illuzórikus voltát, a művész kiszolgáltatottságát, életképtelenségét és makacs ragaszkodását a pusztuló világról való számadáshoz. Nézed, mint Michelin-térképet tanulmányozó, egy-két kattintásra megálló, pár percig tébláboló, majd továbbálló turista. Fene tudja, mintha tényleg érdekesebb, fontosabb lenne a kép, mint a konkrét táj. És ráadásul posztolni lehet a Facebookon. Valahogy így… Közben meg valahol azt is érzed, hogy ez mégsem felel meg teljesen a valóságnak. Hogy a látszat mögött azért van valami más is, ahogy a regény főszereplői is mintha egyebet rejtegetnének fene nagy nihilizmusuk mögött.
Nem tagadom, gyakran éreztem Jasselin felügyelőéhez hasonló kiábrándultságot olvasás közben: kerestem az eredetiséget, az újdonság erejét. Mert ahogy a gyilkos esetében a regénybeli motiváció a lehető legbanálisabb, a művész-szerző esetében meg a téma, de főként ennek gyakran klisészerű boncolgatása az. Nem, nem éreztem revelációt olvasás közben, nem láttam meg azt az egyediséget, ami ha nem is egy tökéletes, de legalább egy unalomból felrázó tetthez szükséges. Nem mond olyat, amit ne hallottam volna már, és annyira másként sem mondja, hogy felkapjam rá a fejem. Ezen nem változtat a Houellebecq nevű figura fellépése és sorsának alakulása sem. A váratlan fordulat sem. A megoldás sem, sőt. Sajnos nem fedeztem fel a regényt „elkövető” senkiével össze nem téveszthető kézjegyét.
Ez persze nem jelenti azt, hogy nem gondolkodtat el. Csak talán túl nagy elvárásokkal fogtam hozzá az olvasáshoz.

2 hozzászólás
Nikolett_Kapocsi P>!
Michel Houellebecq: A térkép és a táj

Már egy ideje kerülgettük egymást ezzel a könyvvel, mindig elodáztam valami miatt, de most végre nekiveselkedtem az olvasásnak. A prekoncepcióimon könnyedén felülemelkedve – és ezzel saját magamat is eléggé meglepve – szinte faltam a sorokat és Monsieur H. akaratom ellenére megvettem engem. Pedig az alaptörténet, a párizsi felső tízezer és a művészvilág zárt miliőjének és egyúttal a modern művészeti alkotásoknak a kifigurázása első ránézésre nem tűnik túl érdekfeszítő olvasmánynak és az életközepi és alkotási válságban szenvedő magányos főhősünk szenvedéstörténete sem kecsegtet túl sok jóval. Viszont a csavar, ahogy saját magát is beleírja a könyvbe és az ezt követő események sorozata igazán lebilincselő olvasmánnyá tette a művet. Úgy vélem, hogy ez nemcsak egyfajta játék az író részéről, hanem egy tudatosan választott stratégia, aminek segítségével szabadon tarthat görbe tükröt a 2010-es évek francia valóságával, a fogyasztói társadalom hátulütőivel szemben. Egyfajta fricskaként is felfogható, ahogy különös kegyetlenséggel és látszólag értelmetlenül elpusztítja a könyvbéli önmagát. Szándékoltan megbotránkoztat, undort kelt és meghökkent, aminek következtében az olvasó végül rezignáltan és szinte érzelmektől mentesen szemléli a történéseket, a szereplőket, a társadalom jelen állapotát. Különös ötvözete ez a könyv egy társadalomkritikának, egy szépirodalmi regénynek, egy kriminek és nem utolsósorban egy önvallomásnak. Ez a kifejezetten pesszimista, borús hangulatú könyv bár lelkileg is eléggé megterhelő, de mégis rengeteg olyan kérdést vet fel, melyek miatt olvasásra érdemes. Bár tudom, hogy ez az egyik legkönnyebben emészthető és legkevésbé megosztó könyve Houellebecq-nek, de ezek után igazán kíváncsi vagyok a többire is.

5 hozzászólás
Chöpp >!
Michel Houellebecq: A térkép és a táj

Icike-picike híja van csak a kedvenc könyvvé avatásának. És nem az, hogy láthatóan élvezetét leli olvasói időnkénti alapos megvárakoztatásában, az olvasóival való szemétkedésben, (ezt nem magyaráznám meg, mert spoilereznem kellene), és a döbbenetkeltést és elidegenítést is felrónám még Houellebecq „bűneinek” listájára. De – hogyan is fogalmazzam –, minél inkább teszi ezeket a dolgait, annál jobban bejön nekem. Minél negatívabban nyilatkozik magáról, annál rokonszenvesebb a számomra.
Azt mondja: Mindannyian különbözőek vagyunk, de Én vagyok a legkülönbözőbb. Megdöbbentelek, undort keltek benned, elidegenítelek még magamtól is, és teszem mindezt úgy, hogy szeretni fogsz, „kedves” olvasóm!
És milyen igaza van. Hajrá Houellebecq! Lassan felrúg minden szabályt. Csak így tovább!

Goofry>!
Michel Houellebecq: A térkép és a táj

Mottó: „Valahogy úgy nézett ki, mint aki úgy általában sokat tud az életről.”

Ez szuper, akkor rováspálcákat tördelő hangulatunkban le is véshetjük: íme, itt a Goncourt-díjazottak flegma fenegyereke! Azt már tudjuk, hogy felépített kulisszáinak szövegközeiben miként szólózik az íróféle, ugye? –
Igaz, magányos és deprimáló szakmáról beszélünk, amikor egy felelősen munkálkodó írásmesterség meglétéről beszélünk, és hogy reményvesztett időket élünk, ez alap. Mindazonáltal emberünkkel nem stimmel valami. Van pofája valamiféle bohém léhasággal egy az egyben, sajátságos szerepet osztani magára ebben a történetben. Megszívtuk. Okés, hát akkor fogadjuk is el, bólintsunk is rá: lenni jobb, mint nem lenni. Pedig nem ilyen szimpla a tényállás, másról, többről van szó.

Térkép és táj – mint látszat és realitás. Vagy talán jobban járnánk, ha a műnek és valóságának kontrasztjaival szemléltetnénk a cím fedőernyőjét? Mert a felszín alatt itt minden írói eszköz az ellentételezésre van ráhegyezve. Pontosabban az ellentétekre kapcsolódó művészi lét sorskérdéseire. És még hosszan rakosgathatnánk az antonimkákra épülő regénykomponenseket: teljes pusztulás – prognosztizált jövőkép; egyén – társadalom; irodalom – lektűr; igényesség – slamposság; önéletrajzi elemek – fiktív agyszülemények; teremtő és entitása … és így tovább. Végig. Jajgatást nélkülözve, beletörődötten, és apatikus felhangokkal ugyan, de számunkra megunhatatlanul és kíváncsiságunkat aktivizáltan a beteljesülő sorsunk által rendelt fátumig. Talán disztópiának is tarthatnánk az író művében megnyilvánuló lehangolódott és elégikus hangvételű víziót. Igen ám, csakhogy egy dekányi váratlanul lecsapó apokalipszist sem tudunk felkutatni. Ezért aztán mégis szerencsésebb volna inkább, ha azt a fajtájú distanciát látnánk meg, amelyben a szép és lassúdad oxidációs folyamatok során az idő finom likacsú szűrői lúgos hamvainkat hullatják az éhes televényre.* És jön majd a flórák utópiája** … …

    … csak a vak nem látja, fejlődés van ebben is. :p

*Ajánlás: Csak annyit kérek, tőled ha érted: szeresd az életünket!
**J.A.: Kertész leszek, fát nevelek.

Morpheus>!
Michel Houellebecq: A térkép és a táj

Egyre inkább az az érzésem, hogy H mindig magáról ír, főhősei önmaga másolatai, de ebben a regényben ténylegesen is megjelenik, mert beleírja magát a saját könyvébe. És ez amennyire abszurd, annyira telitalálat is egyben. Nem fest magáról kedvező képet, de kérdés az, hogy vajon reális-e, vagy inkább sarkított? Írtam már, hogy H-i hősnek érzem magam a művei olvasása közben, de ha maga H is H-i hős, akkor azt hiszem, hasonlítunk egymásra, nem is kicsit. :) Kivéve persze, hogy nem vagyok sem híres, sem művész, sem jól szituált. És ez a különbség is kidomborodik, mert hősei legalább sikeresek, még ha emberi kapcsolatok terén folyamatosan falnak ütköznek. És igen, ez részben a szüleik és a modern társadalom elidegenítő hatásának következménye, amelynek a súlya alól nem tudnak kikászálódni, zsákutcába futnak. Pedig azt hittem, hogy Jed nem annyira komor figura, mint a többi, de aztán kétszer is elszalasztotta annak a lehetőségét, hogy ne csak a művészet legyen a társa. De legalább az a társa volt…
Az utolsó harmadról pedig Yalom egzisztencialista gyakorlata jutott eszembe: úgy nézz szembe a halállal, hogy elképzeled, hogyan fogsz meghalni, ha megírod saját nekrológodat, sírfeliratodat. Itt aztán pontosan ez történik, de szerintem ez kilógott a regényből, még ha érdekes is volt. Ezért a fél csillag levonás.

gb_>!
Michel Houellebecq: A térkép és a táj

Nagyon sokáig tartott, mire végére értem ennek a könyvnek, és ezek után az elhúzott olvasások után általában semmire se szoktam emlékezni a regényekből, de most így az utolsó oldallal bezárólag elég biztosnak tűnik, hogy ez nagyon jó könyv.

A kezdése és a feldobott témák szokásos houellebecq-i dolgok: stilárisan semmi extra, egyszerű mondatok követik egymást, mindenféle bűvészkedés nélkül. A története „megcsinált”, jól összerakott történet, ami sok elemzési szempontot tartogat az irodalomtudósoknak, és sokáig el lehet még beszélgetni arról, hogy a regény hogyan közelít a valóság és a fikció kérdéseihez, és ahhoz, hogy mi a művészet szerepe a fogyasztói társadalomban, egyáltalán, mi is az a művészet, mikortól válik árucikké, és miféle szerepe lehet ebben a folyamatban a létrehozójának. Biztosan érdekes következtetéseket lehet levonni abból, ha megnézzük, Jed életének melyik szakaszában dönt a fényképészet mellett, mikor vált át a festészetre, miért ábrándul ki a művészetből, honnan ez a távolságtartása, mi Olga szerepe az életében, és persze, hogy miért jó az nekünk, hogy Houellebecq beleírta magát a sztoriba – egyszerű provokáció-e ez, vagy sokkal fontosabb szerepe is lehet a regény értelmezése során?

Az igaz, hogy ettől a regénytől senkinek se lesz jobb kedve, sőt.. attól félek, Houellebecq nagyon pontosan látja, milyen is a társadalmunk, mennyire embertelen az egész, és mennyire könnyű elmagányosodni benne és kb. mennyire nincs értéke semminek se. Erről sokféleképpen lehet írni, és szerintem Houellebecq most tudta visszaadni nemcsak a fentiekben rejlő szorongást, hanem hogy ebben az egészben van egy nagy adag melankólia és groteszkség is, és ha ezt kicsit tudatosítjuk, néhány pillanatra jobb lesz nekünk – ahogy erre rámutat, attól válik A térkép és a táj egy jó könyvvé.

Szóval a főszereplő, a Houellebecq-hősök közül talán először itt már nem csak azt ismerte fel, hogy előbb-utóbb megy mindenki a levesbe, hanem hogy amíg itt vagyunk, addig akár csinálhatnánk is valami olyasmit, ami nekünk fontos és amitől egy kicsit jobban érezzük magunkat.

(nyilván bonyolultabb ez ennél, de vmi ilyesmi volt az érzésem :D. És persze az is lehet, hogy kb. mindegyik Houellebecq-regény vmi ilyesmiről szól, csak nekem nem tűnt fel ez még eddig. Mindenesetre ettől függetlenül ez egy tényleg jó regény :) ).

entropic P>!
Michel Houellebecq: A térkép és a táj

Hát izé. Tudom én, hogy minden írónak vannak olyan témái, amelyekhez folyton visszatér (vagy esetleg úgy is meg lehet ezt fogalmazni, hogy van író, aki soha másról sem tud írni, mint ugyanarról a két-három dologról), és H. nagyon ilyennek tűnik az eddigi három könyv alapján, amit olvastam tőle.
H. a következőkről ír: az emberi faj elkorcsosul, a civilizáció pusztulásra van ítélve, a társadalom az összeomlás felé halad, a szex az egyetlen kapocs, ami még úgy-ahogy összetartja az embereket (de az is csak akkor, ha tökéletes testű egyedek között valósul meg), mindent a pénz irányít, semminek semmi értelme, és minden ember végső sorsa a mérhetetlen magány.
Az ilyesmire többféleképpen lehet reagálni. Amikor először olvastam H-t, azt gondoltam: milyen okos, milyen éles szemű, milyen kíméletlen. Amikor másodszor olvastam tőle, azt gondoltam: okos és kíméletlen, de ugyanezt már leírta korábban, én meg nem akarom még egyszer ugyanúgy sokkolni magam. Most pedig eljutottam odáig, amiről korábban nem gondoltam volna, hogy lehetséges: majdhogynem közönyösen elolvastam ezt a könyvét, és se nem sokkolódtam, se nem zengek ódákat arról, hogy mennyire okos stb. is H.
Először azt gondoltam, egészen jó ez a könyv, és mintha nem pont ugyanarról szólna, mint a korábbiak. Utána rájöttem, hogy ez is pont ugyanarról szól, csak ezúttal a művészet szerepe kicsit hangsúlyosabb a könyvben, mint mondjuk a szexé, és ez megtévesztő lehet, olyan, mintha valami újat olvasnék, pedig nem is.
Aztán van még a könyvben jó sok posztmodernkedés is, H. ugyanis beleírta magát a könyvbe, és nemcsak mellékszereplőként, hanem a főszereplő majdhogynem egyetlen „barátjaként”, tehát mindenképpen fontos szereplőként. Ennek biztos örülnöm kéne, mert szeretek kb. mindenfajta posztmodernkedést, és az sem zavar, ha tök öncélú az egész, de ez itt most mégiscsak zavart, majd még megpróbálok később rájönni, hogy pontosan miért.
Viszont a főszereplő alighanem az első kedvelhető H-szereplő, akivel találkoztam. Jed Martin persze tökéletes életképtelen és -idegen alak, de nem agresszív, nem kegyetlen, s a bizonytalansága, a szomorúsága, a magánya érthető és emberi. Őmiatta nem utálom ezt a regényt, bár nem is szeretem.
Számomra közepes az egész. Mellesleg nem gondoltam, hogy valaha így értékelem majd H. bármelyik művét.

21 hozzászólás
Lady_L>!
Michel Houellebecq: A térkép és a táj

Hú, de féltem tőle, nem olvastam, mert az a nagy, komoly író híre, hogy zseni, meg minden. De egy tavaly olvasott könyv annyit utalt erre a regényre, és annyira érdekesen, hogy nem hagyott nyugodni. Semmi félnivaló, ez az ember tényleg zseni! Tűéles a megfigyelésben, hidegvérű és perverz, emellé iszonyatosan jól ír. Imádom. A művészetről szóló gondolatok nagyon sokat adtak nekem most, de csak merő lustaságból ez az egyetlen, amit kiemelek, egyébként mindennel megfogott. Nem is tudom, normális-e, hogy gyakran vigyorogtam olvasás közben.
„A lassan szitáló hamu beborította az emberi elméket.”


Népszerű idézetek

n P>!

…létezik az a pillanat, amikor az ember megtehet valamit, és övé lehet a boldogság, ez a pillanat eltarthat néhány napig, olykor néhány hétig, legfeljebb néhány hónapig, de csak egyszer, egyetlenegyszer fordul elő, és ha az ember később vissza szeretne térni ehhez a pillanathoz, az egyszerűen lehetetlen, nincs már helye a lelkesedésnek, a hitnek és a bizalomnak, marad a csendes beletörődés, a kölcsönös, szomorú szánalom, a haszontalan, de biztos tudás, hogy valami megtörténhetett, létrejöhetett volna, de egyszerűen méltatlannak bizonyultunk az adományra.

hátsó borítón

Kapcsolódó szócikkek: pillanat
1 hozzászólás
Chöpp >!

… az emberek sokkal kevésbé különböznek egymástól, mint ők maguk is hiszik.

147. oldal

LuPuS_007>!

Mindenesetre van elég falam, ahová felakaszthatom. Ez az, ami van az életemben: falak.

124. oldal

Chöpp >!

… az emberek túl vannak terhelve, vagy talán csak úgy tesznek, mintha túl lennének terhelve, fogalmam sincs, de egy teremtett lelket sem ismerek, aki hajlandó lenne órákon át mozdulatlanul ülni.

127. oldal

Chöpp >!

… már ott tartunk, hogy a piaci értelemben vett siker igazol és tesz érvényessé bármit, a siker lép az elméletek helyére, és senki sem képes messzebbre látni, abszolút senki.

173. oldal

Kapcsolódó szócikkek: siker
Nikolett_Kapocsi P>!

– Nemrég költözött ebbe a házba?
– Igen. Szóval olyan három éve.

113. oldal

Chöpp >!

Hélène már a tanításban sem lelt akkora örömet, mint régen. Nem sokra tartotta a mostani egyetemistákat, szörnyű alacsony volt az értelmi szintjük, nem nagyon volt világos, mi késztette őket arra, hogy felsőfokú tanulmányokat végezzenek. Hélène a lelke mélyén persze tudta, hogy a pénz: pénzt akartak keresni, a lehető legtöbb pénzt; néha rövid időre rájuk tört holmi humanitárius lelkesedés, de végül mégis a pénz maradt a legfőbb motiváció. Hélène szakmai életét tehát így lehetne röviden összefoglalni: ellentmondásos, abszurd elméleteket tanított pénzéhes kreténeknek, bár ezt talán ő nem fogalmazta meg ilyen szabatosan.

272-273. oldal

Kapcsolódó szócikkek: tanítás
Nikolett_Kapocsi P>!

Általában szerda reggel ment bevásárolni, rögtön nyitáskor, mivel észrevette, hogy ebben az időpontban a legkisebb a forgalom. Előfordult, hogy a hipermarket egyedül az övé volt – számára ez körülbelül a boldogságot jelentette.

341. oldal

Kapcsolódó szócikkek: szerda
Belle_Maundrell >!

Az egyház a temetéseken van elemében, mivel van mit mondania a halálról – hogy a szerelemről van-e, az már kétségesebb.

269. oldal (Magvető, 2016)

Kapcsolódó szócikkek: egyház · temetés

Hasonló könyvek címkék alapján

Guillaume Musso: Egy párizsi apartman
David Nicholls: Mi
Tracy Chevalier: A hölgy és az egyszarvú
Christopher Moore: Te szent kék!
Sienna Cole: Lefelé a folyón
Colleen Hoover: Confess – Vallomás
Donna Tartt: Az Aranypinty
Alex Michaelides: Néma tanú
Spirit Bliss: Árnyékvilág
Nora Roberts: Biztos rév