A ​harcmező kiterjesztése 83% 116 csillagozás

Hogy „jóval derűsebb”-e, mint a többi Houellebecq-regény, arról nem nyilatkoznék spoiler. Az viszont biztos, hogy itt még a metsző kritikai szarkazmust (a pengét, melyet H. oly páratlanul forgat) enyhíti kissé az önirónia. A későbbi könyvekben ez aztán visszaszorul, az összkép így sötétebbre vált – úgy fest, H. esetében az elégedettség és az írói elismertség fordítottan arányos egymással. Ettől függetlenül ez a könyv a „szerzőt teljes fegyverzetében mutatja meg” (íme egy újabb klisé a fülszövegből), mi több: betűről betűre megkapjuk az író irodalmi programját, amit azóta is konzekvensen követ*. Elbeszélőnk a tipikus houellebecq-i főhős: középkorú fickó társas kapcsolatokra való képtelenséggel és sziporkázó intellektussal, aki sosem szűnik meg ostorozni a fogyasztói társadalom és a szabadpiaci kapitalizmus vétkeit, melyek értelmezésében ellehetetlenítik az életet. (Megjegyz.: szerintem speciel az ő életét a saját társas kapcsolatokra való képtelensége lehetetleníti el, de hát ki vagyok én – pszichológus? –, hogy belepofázzak.) No most az ilyen magának való pacák általában véve nem túl szerencsés választás regényszereplőnek, egész egyszerűen azért, mert nem nagyon csinál semmit – ennek fényében pedig külön lenyűgöz az a gördülékeny elegancia, amivel H. szöveget sző ebből a tulajdonképpeni semmiből. Ez az, amit H. a lehető legmagasabb szinten művel, és amiért (minden neheztelésem ellenére) nem tudom nem bámulni őt. Arról a diszkrét bájról már nem is beszélve, amit az okoz, hogy egy zsigerileg antiszociális egyént hallhatunk panaszkodni az emberi kapcsolatok fokozatos leépüléséről. Na ja, kérem. Akkor tessék venni egy kutyát. Állítólag segít. Mondjuk Houellebecq-et ismerve – a kutyán nem.

* https://moly.hu/idezetek/814519 és https://moly.hu/idezetek/732948

Meursault néhány meddő gondolatkísérlet után belátja, hogy Batemanként sem törhetne ki Fjodor Mihajlovics egérlyukából, tovább rója hát a hiábavaló köröket lelkünknek mintegy bátorságos és erős horgonya (Zsidók 6:19) helyett a Roquentin-i egzisztencialista létélmény legsűrűbbjében, oly intelligenciával és sziporkázó szókinccsel, mely hamar rabul ejtett. Pár óra alatt kiolvasható könyv (mindössze 174 lazán szedett oldal), s bár nagyon gördülékeny szöveg, tartalmilag egyáltalán nem könnyed olvasmány.

Alaptézise szerint a társadalomnak mindössze két vetülete van: az anyagi és a szexuális, az első jellemzően hímnemű, míg a másik főként feminin, ám mindkettő hierarchikus elven működik, a kettőben elfoglalt státuszunk azonban nem feltétlenül függ össze. A konklúzió mégsem ez, hanem, hogy a lélek horgonya nélkül az élet puszta létezés, és hogy miben találjuk meg ezt a horgonyt, az szinte mindegy is: ha valaki örömét leli a munkájában vagy a hobbijában, az ugyanúgy perspektívával ruházhatja fel létünket, mintha a családjának, a hitének, vagy épp a tanulmányainak szentelné az életét. Valamilyen célra azonban szükségünk van, lyukad ki végül oda, ahová a felütésben citált nagy elődök is kilyukadtak, csak épp Houellebecq megfejeli a dolgot egy jó adag önkritikával, önreflexióval és intelligens, kifinomult, szarkasztikus humorral, ami segít az olvasottakat saját életünk, ismeretségi körünk kontextusába helyezni.

Mert ez a kontextusba helyezés elkerülhetetlen, óhatatlanul is rá fogunk ismerni a nagyon átlagos, és rendkívül plasztikusan ábrázolt szereplőkben az ismerőseinkre, no persze nem egy az egyben, de olyan általános emberi jellemvonások vétetnek górcső alá, melyek mellett hiába is próbálnánk elmenni szó nélkül, furtonfurt a lábunk alá másznak, hogy nyakunkat szegjék.

Mi a harcmező, és miben áll annak kiterjesztése: lelki horgony híján az ember Marsra és Vénuszra, a gazdasági és a szexuális életben elért sikerek mentén leképezhető skálára redukálódik, ám még ha mindkettőn jelentős eredményeket tud is felmutatni, az sem vezet el önmagában ahhoz a nehezen megragadható, ám nagyon is létező létállapothoz, melynek köznapi neve boldogság.

Hogy mi kell a boldogsághoz, azt a könyv már nem rágja a szánkba, csak kihúz a listáról egy csomó mindent, amik bízvást nem vezetnek el hozzá. Lenyűgözően intelligens könyv, mely távolságtartással, egyfajta kívülállóként obszerválja az emberi lét olyan banális szegmenseit, mint például a folyamatosan és elkerülhetetlenül jelen lévő dinamika ember és ember között, vagy a szerelem, amely egyáltalán nem keverendő össze holmi testi folyamatokkal, melyek a szövegben örvendetes tárgyilagossággal jelennek meg, s ennélfogva az olvasók egy részében alapos okkal kelthetnek visszatetszést.

Erősen ajánlom ezt a könyvet, bár rögtön hozzá kell tennünk azt is, hogy nem való mindenkinek, mert a világ megismerését és bemutatását szolgáló, végig jelenlévő humor ellenére már-már szociopátiás szenvtelenségénél fogva kimondottan megterhelő alkotás, melynek végén ráadásul a feloldás is elmarad. Irányt is csak úgy-ahogyan mutat, inkább csak amúgy tétován a horizont felé intve igazít útba bennünket, ami alapján aztán vagy célba érünk, vagy nem.

Egyéb támpontok nélkül alighanem az utóbbi.

Miközben olvastam egyik legkedvesebb szerzőm, Michel Houellebecq legújabb magyarul megjelent (valójában azonban debütáló) kisregényét, A harcmező kiterjesztését – ami egy mindvégig névtelenségben maradó, harmincéves párizsi informatikus életének néhány hónapjáról szól – a szöveg első harmadánál tartva arra gondoltam, hogy a francia (természetesen szigorúan csak magához mérten) itt még meglepően derűs képet fest az emberiségről. Humora maróan cinikus, de még az elviselhetőségen és a komolyabb polgárpukkasztáson belül, későbbi világlátása, stílusa, ötletei felismerhetőek, de még csak kiforróban; szóval, úgy gondoltam, hogy tetszeni tetszik, de maga az írásmű nem annyira jelentős. Azonban száz oldallal később, a kisregényt befejezve, megint csak ültem magamban, a semmibe révedt tekintettel, és már azon gondolkodtam, hogy ez a csúnya, töpörödött, aggastyánkülsejű francia (aki kora alapján még most sem aggastyán, nemhogy még ezen könyv megírásának idején), hogy képes ennyire pontos, érthető, és sajnos nehezen cáfolható képet festeni az emberi fajról?

Ebben a könyvben már sok mindent megkapunk, ami az ezredforduló (számomra) egyik legfontosabb regényében, az Elemi részecskékben már megvan, csak itt kevesebb a szex és az erőszak, és jóval több a derű. A témája pedig (többek között, és persze jócskán leegyszerűsítve) az, ami egyébként nekem is az egyik vesszőparipám, nevezetesen, hogy az ember tehet bármit, mehet bárhová, önmaga marad.

Houellebecq (és narrátora) emberismeretben itt is remekel(nek). A fiatal, viszonylag jól kereső informatikus nem túl megerőltető és problémamentes munkát végez (új számítógépes programokra kell megtanítania különféle minisztériumi dolgozókat Franciaország különböző pontjain); különösebb vágyai, álmai, problémái nincsenek, ráérő és kitöltenivaló ideje azonban jóval több, így embertársai között lavírozva aprólékosan megfigyeli őket, és kiszámítja reakcióikat, miközben otthon önmaga szórakoztatására állatmesékben vonja le a tanulságokat, és fekteti le a társadalommal kapcsolatos elméleteit.

A harcmező kiterjesztése egy (vagy inkább több) összeomlás regénye; a sokat cigarettázó, viszont egy átlagos Houellebecq-hőshöz képest meglehetősen keveset ivó narrátorunk egy hozzá hasonlóan szerencsétlen sorsú munkatársával együtt bejárja Franciaországot, annyit dolgoznak, amennyit feltétlenül kell, majd próbálnak valamilyen értelmes elfoglaltságot találni szabadidejükben – azonban önmaguk (és az ebből következő sorsuk) elől képtelenek menekülni…

Bár ez a kisregény, mint már említettem, az első műve a franciának (amit egyébként a kritikusok Camus Közönyéhez / Az idegenéhez hasonlítottak), ha nem is remekmű, de korántsem kiforratlan. Könnyen és gyorsan olvasható, igazán gördülékeny nyelvezettel (Tótfalusi Ágnes „hozta” a szokásos igen magas színvonalat), az esszébetétek rövidek, követhetőek és igazán elgondolkodtatóak, a cselekmény nem kiszámítható, ellenben humoros, meghökkentő vagy éppen elszomorító. A harcmező kiterjesztését meleg szívvel ajánlom minden Houellebecq-rajongónak (nem hiszem, hogy okozhat csalódást), és azoknak is, akik még csak mostanában gondolkodnak azon, hogy megismerkedjenek a kultszerző világával – belépőnek is tökéletes.

Már említettem, hogy Houellebecq könyveiben a főszereplőkben hol kevésbé, hol inkább magamra ismerek, eme történet után, el kellett fogadnom magamról, hogy simán írhatna rólam is egy könyvet, csak épp még nincs vége(m). Amit kimondat a főhőseivel, egy részét nem tudom olyan jól megfogalmazni, vagy talán nem merem (meglepett, hogy többször is felnevettem olvasás közben, de rá kellett jönnöm, hogy valahol magamon [meg persze ezen az elcseszett világon] nevetek), amit meg igen, azok egyeznek nagyjából. Csodálkozom is magamon, hogyha H féle figura vagyok, hogyhogy még mindig élek, és még többé-kevésbé épelméjű is vagyok. Talán szívósabb vagyok mégis, mint H hősei? Nem tudom. Pedig én aztán igazi vesztes vagyok, nemcsak a szexuális piacon, hanem a gazdaságin is. :D Aztán rájöttem, hogy ennek igazából semmi jelentősége nincs, ha tényleg el tudnám engedni, nagy teher esne le rólam. Ez a gondolat feldobott, csak amikor erre rájöttem, még nem olvastam a végét a könyvnek. Amit persze sejtettem, hogy nem lesz happy end, de miután elolvastam, megint rendesen megborított. Lehet, hogy néhány év múlva tényleg úgy fogom végezni, mint ő(k)?
És a végén egy felhívás, ami vagy célba ér vagy nem, nem tudom, de szívesen beszélgetnék h-i hősökkel és hősnőkkel, akik szintén magukra ismertek, akik be merik ismerni, hogy ők is vesztesek. (És igenis hős az, aki olyan, mint egy H karakter, és még mindig él!)

Végre, a (majdnem) megszokott Houellebecq. Az író, akit szeretek! Már az első oldalaknál ujjongott a lelkem. Örültem, hogy „visszatért” hozzám egy jó regénnyel. Olvastam volna belőle többet, de sajnos – nem rá jellemző módon – nem részletezte annyira a dolgokat. Franzen mennyit írt volna erről! No mindegy. Meglehetősen elégedett vagyok.

És szép lassan úrrá lesz rajtunk a bizonyosság, hogy a világ korlátai ki vannak jelölve. Maga a vágy is eltűnik, nem marad más, csak a keserűség; a hatalmas és felfoghatatlan keserűség.

Ha depresszív a hangulatom, Houellebecq könyvei mindig megtalálnak. Még tavaly kezdtem el olvasni, aztán félre kellett tennem, mert nem volt időm semmire. Most, hogy végére értem egy nagyobb munkának, újra lett némi időm, és egyből kézbe is vettem. Terápiás, na de nem úgy, hogy felvidít. Leránt a legaljára, mindent besötétít, aztán egyszer csak elkezdek nevetni a saját nyomorúságomon, és a fő karakterén is. Ez gyakorlatilag teljesen inadekvát reakció, de jobb híján ezt kell tenni, az ember egyszerűen érzi, hogy ezt kell tenni, különben úgy jár, mint a regénybéli Tisserand.
Engem általában az ránt ki a legkiüresedettebb állapotokból, ha elmegyek a falig, a gödör aljáig, kicsit beletörlöm az arcom a sárba, aztán szépen lassan elindulok felfelé.

Nem indult zökkenőmentesen a kapcsolatom Houellebecq könyveivel. Elsőként a Behódolást olvastam el tőle, ami szerintem egy nagyon rossz könyv. Tettem azonban egy újabb kísérletet, és milyen jól tettem!
A magyarul most megjelent első regény elbeszélője ugyan hasonló karakter a Behódolás főhőséhez, (gyanítom az összes Houellebecq karakter ilyen) itt mégsem untatott a társadalomtól és az emberektől megundorodott depressziós informatikus szövegelése. A társadalmat, az emberi kapcsolatokat, és úgy általában az egész életet cinikus közönnyel kezelő elbeszélő abszolút kivülállóként tekint a világra, meglátásai néhol rendkívül szórakozatatóak, mellebevágó őszinteségével viszont néha igen elkeserítőek voltak, sokszor azonban nem tudtam nem egyetérteni vele.
Azt hiszem ezután a többi Houellebecq könyv is a várólistámra kerül.

Szimpatikus a főszereplő, nagyon együtt tudok érezni vele a depressziót illetően. Tetszett a cinizmusa, amivel a mások által túl komolyan vett dolgokat értékeli. Szeretem az olyan embereket, akik egyedi módon néznek a világra. Csak sajnos ennek ára van (társas) magány formájában. Az első olvasásom az írótól, és nagyon érdekel a többi írása is! Szexualitás ugyan nem volt benne túl sok, de ami volt, az nekem túl nyers. Még szoknom kell ezt a stílust.

A fülszöveg elolvasása után féltem, hogy mennyire fog érzelmileg lehúzni a könyv, azonban a félelmem alaptalannak bizonyult. Houellebecq nagyon ért ahhoz, hogy az elidegenedett, magányos hős hétköznapjait, életét, szenvedéseit és próbálkozásait maró gúnnyal, cinizmussal itassa át, így a gondolatok továbbgondolása mellett még fel-fel nevetünk az emberi reakciók és a társadalmi attitűdök paródiáján.
Houellebecq könyve bár rövid, de nagyon sok fontos felvetéssel gazdagított engem, tudatosította azt, hogy az ember igazán csak saját maga rabja lehet, amelynek felszabadításért egy egész életen át küzdünk.

Önnön magunk foglyai vagyunk.Hiába gondoljuk az ellenkezőjét.
Megszállottan próbálunk kapaszkodni a saját általunk kreált világ szélébe ám, mint hősünk mi is naponta elbukunk:
– munkahely( nem sikerül tartani egy határidőt)
– vásárlás ( kenyérért indulunk, teli táskákkal érkezzünk)
– …………….

Hősünket a szexualitásának hiányából adódó depresszióján keresztül látjuk. Kivonulni a világból teszi fel magának kimondatlanul. A napi hazugságok és jópofizások között már egyre nehezebb lavíroznia. Kétségbesetten próbálja megtalálni hol is rontott el mindent, hol csúszott ki a keze közül az irányítás. Választ nem kapunk mivel mi is a saját életünk megszállottjaivá váltunk és mi is elveszíttettük a fonalat.

Kiegészítés: a könyv előjátékként felfogható az, Elemi részecskékhez.