Herculine ​Barbin, más néven Alexina B. 16 csillagozás

Michel Foucault: Herculine Barbin, más néven Alexina B.

Egy 1868-ban Párizsban öngyilkossá lett hermafrodita önéletrajzát teszi közzé e könyv, néhány kortárs orvosi, bírósági szakvélemény, szenzációhajhász újságcikk kísértében, mindenféle további kommentár nélkül.

Eredeti megjelenés éve: 1978

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Jószöveg könyvek Jószöveg Műhely

>!
Jószöveg Műhely, Budapest, 1997
128 oldal · ISBN: 9639134015

Várólistára tette 4

Kívánságlistára tette 5


Kiemelt értékelések

csgabi P>!
Michel Foucault: Herculine Barbin, más néven Alexina B.

Hogy a visszájával kezdjem: nagyon érdekes volt olvasni a könyv végén lévő orvosi jelentéseket, cikkeket Herculine-ről. Számomra szokatlanul értelmesek, felvilágosultak voltak az orvosi jelentések – valamiért az 1800-as évekhez egy kicsi mást társítottam egy hermafroditával kapcsolatban. Örülök, hogy tévedtem.
Sajnáltam Herculine-t. Talán még leszbikusként is könnyebb élete lehetett volna, mint hermafroditaként. Elfogadni magam, és aztán megküzdeni az elfogadásért, rendkívül nehéz.

A lány élete teljesen hétköznapinak lenne mondható; afféle „unalmas” sors: leánynevelőben tanulni, majd tanítónőképző, és állásba menni. Bárcsak élvezhette volna szegény ezt az unalmas életet, és ne lett volna kénytelen egyfajta kiválasztottként élni.

HA86>!
Michel Foucault: Herculine Barbin, más néven Alexina B.

Néha-néha eltűnődtem, nem valami képtelen álom játszik-e velem.

Néha-néha eltűnődöm, ki vagy mi igazítja el oly' módon egy-egy nem túl népszerű, és érthetetlen módon egészen alacsony pontszámra értékelt könyv sorsát, hogy az valamiképpen mégiscsak eljusson „egyetlen igaz olvasójához”, aki felismeri benne az értéket, és a maga szűk körében ráirányítja a reflektorfényt. Nem sokra jutottam, de az biztos, hogy nincsen logikus magyarázata annak, hogy hosszú hónapokkal (egy-két éve is talán?) ezelőtt, a könyvtári raktárban zajló selejtezés során a sok száz kidobásra „váró” könyv között miért épp ez keltette fel az érdeklődésemet; miért épp ebbe tettem cetlit a nevemmel, jelezve, hogy amint a kolléganőm leselejtezte, kérem elvitelre. Bárki, bármi intézte is úgy, hogy megragadja a figyelmemet, hálás vagyok érte, mert igazi kincsre bukkantam benne.
Ez az orvosi jelentésekkel, korabeli hivatalos levelezésekkel, és újságcikkekkel kiegészített önéletrajz egy hermafrodita férfi tollából származik, akinek a nemét születésekor, 1838. november 8-án, tévesen nőként állapították meg, és Alexine Herculine Barbin néven anyakönyveztek. A hibát csak huszonegy év elteltével, alapos orvosi vizsgálat után korrigálták, onnantól kezdve élhetett Abel Barbinként „férfiéletet”, de az anyakönyv margójára odabiggyesztett megjegyzés csak a törvény előtt jelölte ki új helyét/nemét a társadalomban, a valóságban Herculine/Abel megrekedt a két világ között, és soha sem sikerült igazán beilleszkednie embertársai közé.
Önéletírásában, amit 1868-ban elkövetett öngyilkossága után megtaláltak a szobájában, és a filozófus Michel Foucault gondoskodott az önálló kötetben való kiadásáról, a kora gyermekkori évekig visszanyúlóan meséli el, hogy a mássága miatt, aminek a mibenlétét nem értette igazán, inkább csak érezte, miféle nehézségekkel kellett megküzdenie. Először a zárdában, ahol apácák nevelték és kizárólag lányok vették körül, később a tanítónőképzőben, és utána egy leányiskola tanítónőjeként, ahol a tanítónőtársa bizalmas barátnője, majd pedig szeretője lett. „Pikáns kalandok”, ahogyan Klaniczay Gábor írja az utószóban, nincsenek a visszaemlékezésben; tulajdonképpen sok homályos célozgatás és utalás bizonyos testi folyamatokra csak a könyvvégi orvosi jegyzetek tükrében válik értelmezhetővé az olvasó számára. De a szemérmesség és az elhallgatások, célozgatások semmit sem vonnak le a mű értékéből. Nem a naturális részleteken van a hangsúly, hanem a lelki folyamatokon. Herculine/Abel olyan nagyfokú érzékenységgel, és olyan olvasmányosan ír a szívében dúló viharokról; a kirekesztettség, a közelgő elválást magában hordozó, gyötrő szerelem és a testi szenvedés kínjairól, hogy az egy valódi írónak is becsületére válna. És én éppen ezért szerettem olvasni ezt a szomorú vallomást: mert amellett, hogy igazi, lírai is, és „ereje van”.

gofri>!
Michel Foucault: Herculine Barbin, más néven Alexina B.

Az utószó szerint a cél, hogy korhoz kötött életrajzokon keresztül mutassák be egy időszak mikrotörténelmét; nem híres-neves nagy egyéniségekét, hanem az átlagemberét – mert Herculine igenis átlagember volt, ezt a naplója is tanúsítja.
Ahogy olvasom, ez A szexualitás történetének egy részkutatása volt eredetileg, csak a téma érdekessége miatt külön publikációt kapott: a könyv első része a szó szerint közölt önéletírás, a másik pedig a dokumentáció (orvosi diagnózisok, levelek, stb.).
Amit döbbenetes volt látni, hogy tényleg mennyire meghatározza az életet az, hogy születéskor fiúnak vagy lánynak címkézik-e az embert (itt is, bár a helyzet egyáltalán nem volt egyértelmű, ezt az orvosi iratok is tanúsítják, de aztán született egy döntés, ami az egész későbbi sorsot meghatározta, mert az így támasztott elvárásokhoz képest egyáltalán nem sikerült megfelelni, és ez okozza a sorstragédiát).
A másik érdekesség pedig a társadalomrajz: hogyan viszonyul Herculine-hoz a környezete. Egyrészt része van egy nagyfokú társadalmi elutasításban, aminek eredménye a végtelen magány, másrészt a hozzá közel állóknak nem számítanak a körülmények, tudják csakis az érzékeny embert látni benne.
Nagyon pontosak a leírások (Herculine íróember volt), és egyáltalán, fontos kordokumentum már csak annak tekintetében is, hogy lényegében egyáltalán nem különbözünk egymástól, még ha a biológiánk (vagy Isten?) tréfálkozik is velünk. És remekül rávilágít arra is (amit ma „genderőrületként” le akarnak írni), hogy mennyire determináltak vagyunk társadalmilag (és nyelvileg, a címkézések miatt) minden szempontból.


Népszerű idézetek

gofri>!

A tanítónő legveszekedettebb ellensége a község plébánosa után az elemi iskolai tanfelügyelő.

23. oldal

csenkinikolett>!

Ma már persze köztudott, míly szégyenletes függőségbe kerültek a mi időnkben az intézeti iskolamesterek is tanítónők.
Épp azon népség rágalmazta és szapulta őket, amelyet újra kellett termelnie, hatalmukra féltékeny papok végzetes és despotikus befolyása alá kellett tartozniuk, kik ha nem tudták rabszolgájukká tenni a tanítót, gyűlöletet keltettek ellene, és annak súlyával eltiporták. Jópár példát idézhetnek aközül, amit láttam. De még nem jött el az ideje.
Mindaz, mire az imént utaltam, elkerülhetetlen nehézséget jelentett. Lehet, hogy hitetlenkedő mosolyt fakasztok. Akárhogy is van, azt hiszem, teljesítenem kell vállalt feladatomat, és tanúsíthatom, hogy a néhány tiszteletreméltó hivatalnokoktól eltekintve oly nagy többségben vannak azok a tisztviselők, akiket elmarasztalni bátorkodhatnék, hogy szinte el sem merem mondani.
A tanítónő legveszekedettebb ellensége a község plébánosa után az elemi iskolai tanfelügyelő. A közvetlen felettese ő, egész jövőjét a kezében tartja. elég, ha egyetlen rossz szót ejtenek róla tankerület ben, ha egyetlen jelentést küldenek a prefektusnak rosszallólag, és máris száműzetésbe van az egész tanítói testületből.

23. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Andrej Tarkovszkij: Napló
Roland Barthes: Roland Barthes Roland Barthes-ról
Oliver Sacks: Mozgásban
Nyikolaj Bergyajev: Önmegismerés
Simone de Beauvoir: A kor hatalma
Vay Blanka: Saját ketrec
Fehér György (szerk.): Yves de Daruvár
Jean-Jacques Rousseau: Önéletrajzi írások I.
Gabriel Marcel: Marcel önmagáról
Jean-Paul Sartre: A szavak