Tűz ​és düh 6 csillagozás

Trump a Fehér Házban
Michael Wolff: Tűz és düh

Michael ​Wolff, a Fehér Házba bejáratos oknyomozó újságíró a közelmúlt legvitatottabb amerikai elnökének történetét meséli el bennfentes értesülései alapján. Donald Trump elnökségének első kilenc hónapja viharos, vérlázító és – nem utolsósorban – filmszerűen fordulatos volt. Wolff nem mindennapi jogosítványának hála rendkívüli bepillantást kaphatunk a Trump-adminisztráció fondorlatos belső játszmáiba és megérthetjük, hogyan kerülhetett pozícióba és törhet egyre magasabbra ez a rapszodikus és zabolátlan természetű ember. A Tűz és düh a megjelenés napján bombaként robbant az Egyesült Államokban, hisz a sikerkönyves szerző legújabb bestsellerében megannyi új tényt és összefüggést tár fel, amelyek más megvilágításba helyezik az Ovális Irodában kialakult káoszt.

De vajon mit gondol igazából a saját stábja Trumpról? Miért állította Trump, hogy Obama elnök lehallgattatta? Miért rúgta ki valójában James Comey FBI igazgatót? Miért nem lehetett Steve Bannont, az egykori fő elnöki… (tovább)

Eredeti mű: Michael Wolff: Fire and Fury

>!
Athenaeum, Budapest, 2018
448 oldal · ISBN: 9789632937717
>!
Athenaeum, Budapest, 2018
448 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632937632

Most olvassa 1

Várólistára tette 7

Kívánságlistára tette 13


Kiemelt értékelések

>!
Mariann_Czenema P
Michael Wolff: Tűz és düh

Michael Wolff: Tűz és düh Trump a Fehér Házban

A goodreadsen olvastam, hogy valaki melodrámának titulálta ezt a könyvet, hát szerintem ahhoz kézzel foghatóbb érzelmekre van szükség. Én egy hétig olvastam ezt a 400 oldalt, de nem kicsit szenvedtem vele, szerintem olyan, mint egy brazil szappanopera. Rengeteg, tényleg eszméletlenül sok név bukkant fel, legalább 100. Ezen felül meg végtelenített módon megy az ármánykodás, fondorlat, egymás kicselezése, kibeszélése, leszólása… Szóval minden, amit egy pozitív életszemléletű olvasó legszívesebben kizárna az életéből.

A mű természetesen NEM oknyomozó újságírói munka, alapvetően rengeteg sok etikai kérdést vetett fel bennem olvasás közben. Azt Wolff nagyon elhallgatja, hogy mikor vetődött fel benne a könyv ötlete. Nem derült ki számomra az sem, hogy vajon a Fehér házbeliek tudtak-e arról, hogy megírja őket, mert ugyebár beleegyezését senki sem adta ehhez a kötethez.
Emberileg mennyire megbízható az az újságíró, akiről az olvasó tudja, hogy képes volt 18 hónapig tettetni, megjátszani, hogy az elnök embere, hogy aztán sok-sok pénzt lehúzzon róla? Mennyire szavahihető valaki, aki 18 hónapig, ha nem is hazudott, de megjátszotta magát, színészkedett, elhallgatta magáról az igazságot?

Azt azonban el kell ismernem, hogy bár hiteles forrásnak nem tekinthető a mű, számos ponton megfogalmazta Wolff az igazságot. Én még emlékszem rá, hogy DT a Twitteren került a szemem elé, és vele kapcsolatban két dolgot nem értettem, ma sem értek. Attól, hogy valaki jó szakember, még nem lesz jó vállalkozó; aki jó üzletember, az nem lesz jó politikus; és aki jó politikus, még nem érthet egy profitorientált szervezet elvezetéséhez. Ezek nem egymást átfedő fogalmak, sőt még csak nem is támogatják egymást. Attól, hogy DT-nek a vállalkozásai révén üzleti sikere volt, még nem adhatott arra garanciát, hogy elvezesse a világ egyik legerősebb országát!
Második felvetésem, örök csodálkozásom a tény, hogy a „nép fiának” állítja be magát, hiszik el róla hívei, mikor 3,1 milliárd dolláros vagyona van a Forbes szerint – szorozzátok ezt be 270-el. Ki sem lehet fejezni magyarul…
(továbbiak itt:
http://czenema.blogspot.hu/2018/05/michael-wolff-tuz-es… )

>!
rheinfuss
Michael Wolff: Tűz és düh

Michael Wolff: Tűz és düh Trump a Fehér Házban

Összességében kicsit csalódás ez a könyv számomra. Ennek oka részben személyes, részben magát a könyvet érinti.

Személyes, mert a jelenleg regnáló amerikai elnök, Donald Trump hivatalának első kilenc hónapjáról illetve az azt megelőző kampányról és választásól szóló kötet nagyon szakmai. Ami tulajdonképpen pozitívum is lehetne, viszont jóval kevesebb háttérinfomációval bírok az amerikai politikai rendszerről, mint amennyi szükséges lenne a történtek minden aspektusának pontos értelmezéséhez. Miközben végigkövettem a legutóbbi választást, és érdekel/kedvelem is az amerikai történelmet,mégis kissé hátrányban éreztem magam azokhoz képest, akik benne élnek és a mindennapok része az ő „hazai” politikájuk. Vagyis egy nem az USÁ-ban élő olvasónak nehéz a befogadása.

A könyv részéről is csalódás, mert nem éreztem igazán olvasmányosnak, „döcögős” a stílusa, nem vont be (aminek oka lehet egyébként a fent részletezett probléma) a világába.* Egészen a könyv feléig, amikor is úgy gondoltam, hogy nem gondolkozom és inkább hagyom magam sodorni az árral. Emellett azt is problémásnak érzem, hogy az információit honnan vette a szerző, az egyes párbeszédeket (ahol nyilvánvalóan nem lehetett ott) kinek az elmondása alapján alkotta. Persze a kötet elején igyekszik ezt legitimálni, amikor elmeséli a Fehér Házba kerülésének történetét, illetve a kötet végén felsorol egy csomó ismerőst, barátot, kollégát, akik segítették az írásban, és akik között biztos sokan ott vannak, akik szivárogtattak számára nem kevés információt.

Nem bántam meg, hogy elolvastam, részben olyan volt, mint ha a The West Wing című sorozatot olvasnám, hiszen tényleges adatok, események jelentek meg az amerikai politika legfelsőbb köreiből, másrészt mintha egy másik sorozat is idekeveredne, és a Veep szerencsétlen (al)elnöki csapatának sorozatos bénázásairól tudósítanának a kötet sorai. Ugyanakkor érdekes, izgalmas, és ha túllépek a fenti problémákon, akkor egy szórakoztató, informatív könyvet tudok ajánlani mindazoknak, akiket érdekel a napi amerikai politikai a maga mindenfajta manipulációjával, alkudozásaival.

*Nem tudom, ebben mekkora szerepe van a magyar kiadásnak, ugyanis nem ismerhetem az eredeti angol szöveget, de érzésem szerint belefutottam néhány félrefordításba(?). Pl. az első fejezetekben a chief of staff következetesen személyzeti főnöknek van fordítva, aztán vált a valóban helyes kabinetfőnökre (ezt biztosan tudom, hogy így helyes), majd megint vált stábfőnökre és a vége felé az utóbbi marad. Illetve szerkesztői hiba is van, mint pl. „széles [a politikai] spaletta” (199. oldal). Szóval nem tudom, örülök a magyar kiadásnak, láthatóan rengeteg meló volt vele, ez tiszteletet érdemel, de ilyen kisebb problémák maradtak benne.

>!
Bayek
Michael Wolff: Tűz és düh

Michael Wolff: Tűz és düh Trump a Fehér Házban

Röviden: ilyen lenne a House of Cards, ha a Monthy Python írta volna. Érdekes könyv. Egymás hátba döfése, intrikák, alkalmatlan emberek tömkelege rajzolódik ki. Hozzá nem értés, felületesség, alternatív valóság és a düh, ami a rendszert mozgatja – a könyv alapján. Nyilvánvalóan nem lehet tudni, hogy mennyi a fikció. Az író nem szereti Trumpékat, ezért objektívnek semmiképp sem mondható a könyv. Ami nem tetszett: nincsenek források megjelölve. Pl. 3-4 tanácsadó beszélget egy irodában, és az író teljesen regényszerű leírásokat ad (pl. megvakarta a fejét és gúnyosan nézett – nem szó szerinti idézet.) Ezek inkább hiteltenítik, mint valószerűvé teszik a leírásokat.
Számomra a könyv igazi főszereplője nem is Trump, hanem Steve Bannon, a háttérben meghúzódó spindoctor. Ha minden igaz, róla még hallani fogunk, ő egy nagyon érdekes karakter.
Ajánlott a könyvhöz John Oliver talk-showjának 4. évada, itthon ez a legkönnyebben hozzáférhető anyag, ami képbe helyez a ki-kicsodával kapcsolatban (szerintem itthon kevesen ismerik a sajtófőnök-helyettest, a nemzetbiztonsági tanácsadót stb., ehhez nyújthat mankót a sorozat).

Mint oknyomozó írás gyenge, szinte nincs is benne hitelesített anyag, mint korunkat bemutató történet viszont igen erős. Összességében szórakoztató.

Nem tudom volt-e már olyan, hogy egy toplistás könyv előbb jelenik meg ekönyvben, mint nyomtatva. Nagyon örömteli, hogy van ilyen is végre, és láthatóan fejlődik itthon az elektronikus kiadás, csak így tovább!


Népszerű idézetek

>!
mcgregor

Trump egyik korai hírszerzési tájékoztatója alatt – amelyet röviddel azután tartottak, hogy megszerezte a jelölést – szólalt meg először az új kampánycsapatnál a vészjelző: úgy tűnt Trumpnak nincs meg a képessége, hogy egy harmadik féltől származó információt befogadjon. Vagy talán az érdeklődése hiányzott; akárhogy is, szinte fóbiája volt attól, hogy felszólítják, hogy figyelnie kelljen valamire. Minden írott oldalnál húzta az időt, és minden magyarázatra legyintett.
– Olyan srác, aki tényleg gyűlölte az iskolát – mondta Bannon. – Nem fogja most megszeretni.
Bár riasztó volt, Trump hozzáállása lehetőséget is biztosított a hozzá legközelebb álló embereknek: ha megértik őt azáltal, hogy tanulmányozzák a szokásait és reflexív válaszait – amelyeket üzleti ellenfelei régóta megtanultak előnyükre kihasználni –, akkor képesek lehetnek őt manipulálni és mozgatni.

173. oldal

Michael Wolff: Tűz és düh Trump a Fehér Házban

>!
mcgregor

És valóban, bár a gazdagokból álló társadalmi körökben mindenki előtt ismeretes volt a tudatlansága – Trump, az üzletember, még egy kimutatást se tudott értelmezni, és ő, aki alkukötési ügyességével kampányolt, nem figyelt a részletekre, és rettentő rossz tárgyaló volt – , még ők is valahogy ösztönösnek találták. Így mondták. Erős volt az egyénisége. Elérte, hogy higgyenek benne.

40. oldal

Michael Wolff: Tűz és düh Trump a Fehér Házban

>!
mcgregor

Trump nem olvasott. Valójában még csak át sem futott soha egy könyvet. Ha valami nyomtatott volt, az mintha nem is létezett volna. Néhányan úgy vélték, hogy ez az ember gyakorlatilag alig kicsivel több, mint egy analfabéta. (ebből aztán volt egy kis vita, hiszen egyedül el tudta olvasni a címeket és a cikkeket, vagy legalábbis az önmagával kapcsolatosakat, valamint a pletykákat a New York Post hatodik oldalán.) Néhányan diszlexiásnak vélték – kétségkívül korlátozott volt a szövegértése. Mások arra a következtetésre jutottak, hogy azért nem olvasott, mert nem kellett olvasnia, és valójában, mint populistának, ez volt az egyik legfontosabb tulajdonsága. Az olvasás utáni idők embere volt – teljes mértékben a televízióé.
Ám nemcsak hogy nem olvasott, nem is hallgatott. Jobban szeretett ő lenni az, akit hallgatnak. És a saját hozzáértésében bízott – lehetett az bármilyen csekély vagy irreleváns –, jobban, mint bárki máséban. Ráadásul csupán rendkívül rövid ideig volt képes figyelni, még akkor is, ha valakit figyelemre méltónak talált.
A szervezetnek ezért olyan belső ésszerűsítések sorozatára volt szüksége, amely lehetővé tette, hogy bízzon egy olyan emberben, aki – miközben keveset tud – teljesen megfelelőnek találja saját zsigeri ösztöneit és reflexszerű véleményét, bármilyen gyakran változtatja is meg azt.

171-172. oldal

Michael Wolff: Tűz és düh Trump a Fehér Házban

>!
Mariann_Czenema P

A különleges probléma itt részben az volt, hogyan lehet információval ellátni valakit, aki nem olvas (nem tud vagy nem akar), és aki a legjobb esetben is csak szelektív módon figyel. Ám a probléma másik részét az jelentette, hogy miként lehet a legjobban megjeleníteni azokat az információkat, amelyeket Trump szeretett megkapni. Hope Hicksnek, miután több mint egy éve ezen a részlegen dolgozott, kiélesedtek az ösztönei az ilyen jellegű információkra. Bannon erőteljes és magabiztos hangjával tudott behatolni az elnök elméjébe. Kellyanne Conway szállította neki az ellene irányuló legújabb sértéseket. Aztán ott voltak a vacsora utáni telefonok – a milliárdos kórus. És a tévé, eleve arra programozva, hogy hasson rá – hízelegjen neki, vagy felbosszantsa őt.
Az az információ, amelyet soha nem kapott meg, mindig a hivatalos információ volt. Az adatok. A részletek. A választási lehetőségek. Az elemzések. Nem csinált prezentációt. Bármi miatt, ami iskolai dolognak tűnt vagy kioktatásnak – a professzor volt az egyik szitokszava, és büszke volt arra, hogy soha nem járt be az órákra, soha nem vásárolt tankönyvet, soha nem készített jegyzetet –, felállt, és elhagyta a szobát.

275. oldal

Michael Wolff: Tűz és düh Trump a Fehér Házban

>!
Mariann_Czenema P

Az országot ugyanúgy megosztotta a média, mint a politika. A média volt a politika avatárja. A félreállított Ailes alig várta, hogy visszaszállhasson a játékba. Ez volt az ő természetes pályája: 1. Trump választása bizonyította egy jelentősen kisebb, de elkötelezettebb választási bázis erejét – televíziós megfogalmazásban: egy kisebb, de kemény bázis értékesebb, mint egy nagyobb, ám kevésbé elkötelezett; 2. ez szenvedélyes ellenfelek egy hasonlóan kis körének fordított irányú eltántoríthatatlanságát jelentette; 3. ezért vér folyhatott.

285. oldal

Michael Wolff: Tűz és düh Trump a Fehér Házban

>!
Mariann_Czenema P

A dilemma az volt, hogy a konzervatív média Trumpot a saját teremtményének tartotta, míg Trump sztárnak látta önmagát, az összes médium felmagasztalt és értékes termékének, amely egyre nagyobb jelentőséggel bír. Ez a személyiség kultusza volt, és ő volt a személyiség. A világ leghíresebb embere. Mindenki szereti – vagy mindenkinek szeretnie kellene őt.
Trump részéről ez kétségtelenül nagy félreértés volt. Talán ebből is kitűnt, hogy nincs igazából tisztában a konzervatív média természetével. Nyilvánvalóan nem értette, hogy amit a konzervatív média felemel, azt a liberális média szükségképpen lerombolja. A Bannon által ösztönzött Trump folytatta azokat a dolgokat, amelyek örömet szereztek a konzervatív médiának, és felkeltették a liberális média haragját. Ez volt a program. Minél jobban szeretnek a szurkolóid, annál jobban gyűlölnek az ellenfeleid. Ennek így kellett működnie. És ez így is működött.
De magát Trumpot szörnyen sértette az, ahogy a mainstream médiában kezelték. Minden apró sértés rögeszmésen foglalkoztatta egészen addig, amíg meg nem történt a következő. Mindet újra és újra kielemezte. A hangulata minden egyes ismétléssel rosszabbodott (ugyanis mindig újrajátszotta a videót). Az elnök napi társalgásának nagy része annak ismétlődő áttekintése volt, hogy a különböző műsorvezetők mit mondtak róla. És nemcsak akkor lett dühös, amikor őt támadták, hanem akkor is, amikor a körülötte levő embereket. Ám nem értékelte a hűségüket, illetve nem magában vagy a liberális média természetében kereste a hibát amiatt, hogy a munkatársait megaláztatások érik; őket hibáztatta, és azt, hogy képtelenek jó sajtót biztosítani.

287-288. oldal

Michael Wolff: Tűz és düh Trump a Fehér Házban

>!
mcgregor

Reince Priebus, aki készen állt arra, hogy az RNC-t felcserélje a Fehér Házra, aggodalommal látta, Trump milyen gyakran ajánl egyből munkát embereknek, köztük nemegyszer olyanoknak is, akikkel korábban soha nem találkozott, olyan pozíciókat, amelyek fontosságával nem különösebben volt tisztában.

46. oldal

Michael Wolff: Tűz és düh Trump a Fehér Házban

>!
mcgregor

Nehezen találhatna az ember olyan szervezetet, amely nagyobb ellentétben áll a katonai fegyelemmel, mint Trumpé. Itt nem voltak szintek, alá- és fölérendeltségek, egyetlen alak állt a csúcsán, és mindenki az ő figyelméért törte magát. Nem feladatalapú volt, inkább válaszorientált – bármi is ragadta meg a főnök figyelmét, az került mindenki figyelmének középpontjába.

163 .o.

Michael Wolff: Tűz és düh Trump a Fehér Házban

>!
mcgregor

Valószínű, hogy több embernek volt bejárása ehhez az elnökhöz, mint a korábbiakhoz valaha. Az Oválisban majdnem minden találkozót alkalmazottak egész sora ült, asszisztált végig vagy szakított félbe – valójában mindenki minden megbeszélésen ott akart lenni. Valaki mindig ólálkodott odabent, bármiféle világos cél nélkül: Bannon állandóan talált valami okot arra, hogy papírokat tanulmányozzon a sarokban, és utána legyen egy utolsó szava; Priebus szemmel tartotta Bannont; Kushner folyamatosan figyelte, hogy hol tartózkodnak a többiek. Trump szerette, ha Hicks, Conway és gyakran Omarosa Manigault, egykori társa a The Apprentice-ből – most valami zavaros címe volt a Fehér Házban – állandóan ott vannak a közelében. Mint mindig, Trump most is lelkes közönségre vágyott, egyre több embert ösztönözve arra, hogy minél jobban igyekezzen, és így közelebb kerüljön hozzá. Idővel viszont gúnyos megjegyzéseket tett azokra, akik a legbuzgóbban nyaltak neki.

164. oldal

Michael Wolff: Tűz és düh Trump a Fehér Házban

>!
mcgregor

Maga az elnök, híján minden szervezeti szigorúságnak, gyakran a saját szervezeti főnökeként viselkedett, vagy bizonyos értelemben a sajtótitkári munkát stábfőnöki munkává minősítette fel, majd mint önmaga sajtótitkára működött – sajtóközleményeket vizsgált, idézeteket diktált, újságírókat keresett telefonon –, ami miatt a tényleges sajtótitkárnak a lakáj és a bűnbak szerepe maradt. Mi több, Trump rokonai ad hoc általános igazgatóként dolgoztak bármelyik területen, amit kiválasztottak. Aztán ott volt Bannon, aki valamiféle alternatív univerzumot hozott létre, gyakran olyan széles körű vállalkozásokat indított el, amelyekről senki más nem tudott. Így Priebus, egy olyan művelet középpontjában, amelynek nincs központja, könnyen azt gondolhatta, semmi oka arra, hogy ott legyen.

166. oldal

Michael Wolff: Tűz és düh Trump a Fehér Házban


Hasonló könyvek címkék alapján

Martin Luther King, Jr.: Nem hallgathattam
Hahner Péter: Az USA elnökei
Michael Moore: A provokátor
Oliver Stone – Peter Kuznick: Amerika elhallgatott történelme
Mark Lane: Elsietett ítélet
Joe Eszterhas: Amerikai rapszódia
Ross Thomas: Hoci-nesze
Erik Prince: Amerika szolgálatában
Avar János: Választási rendszer Amerikában
Andor László: Amerikai politika a XX. században