Harmadik ​könyv (Eshtar 3.) 26 csillagozás

Michael Walden: Eshtar – Harmadik könyv

A nagy sikerű trilógia befejező kötetében végre minden a helyére kerül.

A több évszázadot felölelő történetben megismerhetjük Vittorya sorsát a kezdetektől egészen a döbbenetes végkifejletig, ám Mikael és Arkady sem pihenhet tétlenül, hiszen világuk a végső pusztulás küszöbén áll. Aurora félelmetes űrpilótaként tér vissza, alig néhány másodperc leforgása alatt több mint egy évtizedet öregedve. Valamennyi idősíkon háború dúl, és nemcsak az emberek meg a sötét istenségekként pózoló Férgek között, de belső, hatalmi harcok is gyengítik az emberek oldalát.

Lehet, hogy hiába minden hősiesség és önfeláldozás? Lehet, hogy az események kimenetele így is, úgy is a rejtélyes időkovácsok kezében van?

Kalandok, szerelmek és összeesküvések az SF és a fantasy eme utánozhatatlanul egyedi ötvözetében, mely karddá kovácsolva egyetlen csapással vágja szét a történelem megmásíthatatlannak hitt szövedékét.

A következő kiadói sorozatokban jelent meg: Start Könyvek Metropolis Media · (Új) Galaktika Fantasztikus Könyvek

>!
Metropolis Media, Budapest, 2018
544 oldal · ISBN: 9786155859229
>!
Metropolis Media, Budapest, 2018
532 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155859205 · Illusztrálta: Papp Norbert

Kedvencelte 2

Várólistára tette 16

Kívánságlistára tette 19

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

Noro >!
Michael Walden: Eshtar – Harmadik könyv

Az előző kötet értékelésében azon poénkodtam, hogy az első könyvet villámgyorsan követő második bizony nem mutatott fel érdemi fejlődést. Most viszont már komolyan leírhatom, hogy Eshtar harmadik könyvének jót tett az eltelt két év, esetleg a megfogalmazott kritikák. A lelkes amatőr stílus már a múlté, a trilógia befejező része sokkal színvonalasabb szöveget mondhat magáénak. Jelzem, a dialógusokban még mindig zavar az állandó, eltúlzott fiatalosság: mintha az egész bolygó egyetlen laza, haveri közösség lenne, és csak elvétve fordul elő, hogy két szereplő komolyabb, pláne hivatalos hangnemet üt meg egymással szemben. De általában véve a javulás tagadhatatlan.

A magyar science-fantasynek már-már ikonikus témája az istenszerű hatalommal bíró földönkívüliek fenyegetése. Fonyódi Tibor Katedrálisától Bán Mór Kárpáthia-ciklusáig szerzőink több változatban is feldolgozták, hogyan ágyazódik a tudomány a miszticizmusba, illetve a plazmaágyú sugara a démoni agyvelőbe. (Mert hát a filozófia és a hentelés jellemzően egyforma súllyal jelenik meg e történetekben.) Az egész trilógia ismeretében most már elmondhatom, hogy Walden képes volt új ötletekkel előállni e téren, bár az elődök hatását is érzem a műveiben. A Férgek, ezek az ősrobbanásnál öregebb, az előző univerzumból származó lények, amelyek szabadon garázdálkodnak a világegyetemben, ötletes és hangulatos teremtmények. Főleg, miután végre belepillanthattunk szolgáik, a leigázott halandó fajok lelkivilágába is. Itt a könyv izgalmasan járja körül azt a kérdést, hogy mit lehet tenni, ha legyőzhetetlen, nálunk felmérhetetlenül hatalmasabb erővel találjuk szembe magunkat. (A modern nyugati életfelfogás, amelyet ennek a trilógiának az emberi főhősei is vallanak, egészen egyszerűen nem fogadja el, hogy ilyen helyzet előállhat. Ami többek között számtalan űrháborús sci-fi alkotásból is kitűnik. De az Eshtar ellen felvonuló, idegen alvezérek szájából hallhatunk néhány egészen érdekes gondolatot, hogyan láthatják ezt fatalistább gondolkodású kultúrákban. Kár, hogy a pozitív szereplők esetében ez kevésbé sikerült: amikor ők beszélnek az életről, világmindenségről meg mindenről, akkor elég rendesen érezni, hogy az író szócsöveiként működnek éppen.)

A történet két fő szála, avagy a második és a harmadik Féreg-invázió története, ezúttal sokkal jobban elkülönül egymástól, mint a második könyvben. Így sokkal könnyebb követni, mi hova tartozik, nem is beszélve arról, hogy mindkét korszakban megjelennek a csak oda illő egyéni ötletek. De az összefonódások is sokkal izgalmasabbak, amikor a különbségekre kerül a hangsúly. A mellékszálak kezelése már nem sikerült mindenütt ennyire jól. Aurora, a magányos vadászpilóta sztorija (amit a korábbi részekben ostoroztam eleget, és most is fenntartom, hogy nem lett volna szabad ennyire széthúzni), végre beérett és a történet szerves részévé vált. A Hercegnő Társaságától, egy a földi történelmen átívelő titkos szervezettől azonban többet vártam. Ők az előző részben nagyon ígéretesek voltak, ezúttal viszont csak a lyukakat foltozták be a cselekményben. Persze egy oksági hurkokkal dolgozó időutazós történetben nagyon fontos, hogy a szálak a megfelelő pillanatban összeérjenek, a körök pedig bezáruljanak, de ezt sokkal elegánsabban is meg lehetett volna oldani, ha nem mellékszereplők serege asszisztál hozzá, akik véletlenül mindig épp ott vannak, ahol kellenek. De végül majdnem minden a helyére került, és ami (vagy aki) nem, az is inkább fölöslegesnek tűnt, mint hibának spoiler. Bizony nehezen állt össze ez az 1500 oldalas alkotás, és a befejező résznek bőven volt hová fejlődnie, de végül nem bántam meg, hogy végigkövettem a történetét. Az előzmények hiányosságait figyelembe véve azonban csak kitartó olvasóknak, vagy az űroperettek eltökélt rajongóinak merem ajánlani az egész trilógiát.

Cs_N_Kinga >!
Michael Walden: Eshtar – Harmadik könyv

Nos azt kell mondanom, hogy sikerült végére érnem a trilógiának és nem mondom hogy kárbaveszett idő lett volna. Viszont valahogy nekem még mindig nem oké valami, de továbbra se tudom mi is. Tényleg csak sci-fi rajongóknak tudnám ajánlani. Azért kíváncsi vagyok, mert fogok még a műfajban idén is olvasni, hogy tényleg csak a műfaj miatt nem sikerült megfognia? Igaz rengeteg dolog lezárult, de sok minden nyitva is maradt. Nem tudom ez direkt volt – e és esetleg valamilyen mellékkötet ötlet van és azért, ki tudja? Azért Vittoria Astarte, vagy Eshtar, vagy a királynő, vagy leány bárhogy is legyen nekem mégis ő maradt az egész sorozat legszimpatikusabb szereplője, hívjuk is őt akárhogyan. A magyar íróknak mindig szurkolok, mert én szeretek magyar íróktól olvasni, de szerintem Michael Walden-t picit pihentetem, de ki tudja lehet még futok össze másik könyvével pár év múlva. Most örülök hogy a végére jutottam már több hónapja toltam a sorozat második és harmadik részét. Most így szinte egyben olvasva a két részt, lehet ettől sokalltam be? Nem tudom….. Annyira sajnálom, hogy nem tudok dicshimnuszokat zengeni, gondolom ez érződik az értékelésemen….. Kár….

Razor P>!
Michael Walden: Eshtar – Harmadik könyv

Nos, véget ért a trilógia. Azt nem mondom, hogy befejeződött, mert a cirka 1500 oldal ellenére se sikerült minden szálat tisztességesen lezárni és maradtak bennem még kérdések. spoiler. Vagy én voltam figyelmetlen, de azért az nem hinném. Szóval ilyen téren nem vagyok elégedett, bár lehet lesz még egy rész ezekkel kapcsolatban, ki tudja.
Ami a történetet illeti, hát az továbbra is maradt a két fő szál – több (felesleges/nem jól bemesélt) mellékszál. Vittoryáék szála ugrik egy nagyobbat előre, így végre Aurora eddig elég feleslegesnek tűnő szála is bekapcsolódhat, míg Mikaelék szálán csak egy kisebb ugrás található és igazából megy minden az eddigi mederben. A mellékszálakat én nem teljesen éreztem indokoltnak: az előző rész meggyógyított reneszánsz nőjének ottani utazása még csak-csak (bár így visszamenőleg megmutatni mi történt vele, kissé izé…), de a Véres Hercegnő Testvériségének jelenbeli (vagy mondhatnám akár korokon átívelőnek is, hisz az első világháború előtt játszódó novella is bekerült egy fejezetként a regénybe) ténykedései nekem nem igazán adtak pluszt, csak időhúzásnak tűntek. A korábbi részek Gilgames-szála is lezárásra került, de azzal sem voltan teljesen megelégedve. spoiler
A morgások ellenére azért elvoltam a kötettel, hozta az előző részeket akciódús cselekményét, de úgy érzem, egy erősebb kezű szerkesztővel egy még jobb (és némileg rövidebb) sztorit is kaphattunk volna.

>!
Metropolis Media, Budapest, 2018
532 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155859205 · Illusztrálta: Papp Norbert
CyberMacs>!
Michael Walden: Eshtar – Harmadik könyv

Véget ért ez a hmm.. kb. 1500 oldalas nagy saga. Kezdetben indultunk egy kicsi lokális történettel, ami utóbb egy egész bolygóra kiterjedt. Majd az emberiségre, végére pedig kiderül, hogy a teljes univerzum jövője múlik rajta (de még a jelene és a múlta is!)

A kommenteket olvasva kicsit olyan, mint a Star Wars esetében a Skywalker Saga. Az előző két könyv hibái itt lettek kijavítva. Pontosabban mintha az olvasók kérésére finomítva lett volna a történet. Több szerepet kapott Auróra, kaptunk némi infót, hogy miért veszett el a tudás 500 év alatt, és egyéb történeti kiegészítések is megjelentek. De még Gilgames is beugrott egy utolsó búcsúra.
Szemben a Star Wars-al, itt egészen jól sikerült az eredmény (ha pedig számdákos volt, az olvasóktól függetlenül is így volt tervezve, még jobb). Bár 1-2 helyen mintha ez erőltetett lett volna. spoiler
Én választ kaptam arra a gyanúmra, miszerint a rosszak cselekedetei is Vittorya erősödését segítették. Kiderült, hogy minden esemény (pozitívak és negatívak is) egy célért történtek. Kiderült, hogy lényegében az egész világegyetem erre a nagy csatára lett formálva.
Mindez értelmet ad arra is, hogy miért tud egy 16 éves lány ennyire jól kardozni, beszélni, vezetni: erre lett ő előkészítve.

Helyette előjött egy új kérdés. Mintha a háttérben még komolyabb dolgok húzódtak volna meg. Vártam, hogy vajon ez is Brandon Sanderson Ködszerzet történetéhez hasonlóan fog-e alakulni.
Kezdett kialakulni egy olyan, hogy a főgonosz csak azért gyűjti a hadsereget, azért igáz le mindenkit, hogy egy még gonoszabb és még erősebb főgonosszal szálljon szembe. És ami így az emberiség szempontjából elnyomás, valójában az univerzum megmentése.
De végül ez a történetszál egyszerűen eltűnt. Nem tudtuk meg, kik azok az Árvák, mit akarnak, mikor jönnek, miért stb..

Kritizálták a nyelvet, hogy az emberek úgy beszélnek, mind a diákok a suli után. És hát igen… egy 500 éves királynő ne kérdezzen úgy, hogy mit lehet kajálni…
Engem inkább ez a rész akasztott ki:
„Tudta, hogy le fog feküdni a sráccal, és tudta, hogy Marcus Sen Danten sem akarná ezt másként. Egyetlen pillantásából látta.”
Mármint mi?? Hogy?? Belenézett a jövőbe, és látta, hogy mindenképpen az ágyában fog kikötni, bármi is történik?? Nem pedig valami ilyesmi „a srác ellenállhatatlan volt” "vagy szívesen az ágyba vitte volna" vagy valami, ami a vágyat, érzelmet írja le. Nem pedig ilyen hidegen a (kegyetlen?) sorsot…
De mivel az író későbbi könyveiből ez a fajta beszélgetés már elmaradt, így bátran mondhatjuk, hogy a hiba kijavításra került! Ha egyszer lesz egy javított kiadás, érdemes lesz őket is átírni.

A végső összecsapás esetében már nagyon úgy éreztem, hogy legyen vége végre. Már mennyi is? Mi részünkről 1500 oldal, a történet szereplő szempontjából pedig akár 500 és, vagy akár többi millió év előkészületéről volt szó. Tényleg jó volt már pontot tenni a végére. Így sajnos az utolsó csata (az univerzum legfontosabb összecsapása) annyi lett, hogy "jó van, ti is lövitek egymást, na lapozzunk már).
Itt az Idő kereke sorozatot tudom ellenpéldának felhozni, ahol 13 duplakötet után az egész 14. (szintén duplakötet, 700 oldal) csak az utolsó összecsapással foglalkozik. És nem lett unalmas. Következő volt, érdekes, izgalmas.
Az Eshtar esetében sajnos teljesen elvesztette az eposzi kellegét. Talán a sok-sok név, és e miatt felületesen megismert karakterek tettek be. A végén már azt se tudtam, most ki van a jó, és ki a rosszak oldalán.

Ami viszont nagyon tetszett, az Auróra visszatérése volt. Amikor feldübörögtek a sugárhajtóművek, akkor én is Aurórával együtt felkiáltottam (nem kis pánikot okozva a buszon). Én már akkor is imádom a repülőnek ezt az erejét, amivel elemel a földtől, ha csak utasszállítón vagyok. El tudom képzelni, milyen érzés lehet egy repülést imádó valódi pilótánál, aki előtte órákig a sötét és csendes űrben harcolt…
(Itt jegyezném meg, hogyha Auróra tényleg pilóta, és a repülés szerelmese, akkor a sugárhajtóműnek legalább a működési elvét ismernie kell. De még inkább otthon a garázsban ilyeneket kellene építenie hobbiból. Persze értem, hogy akkor a jövőbeli repülők nem lennének olyanok, mint a múltbéliek, mert erős fejlődés lett volna. És akkor a történet más szempontból is nehezebben állna meg (pl. a Rubicon). De ehhez az kellett, hogy Ziuszudra eleve úgy készítse fel Aurórát, hogy a sugárhajtóművet még elviekbe se ismerje).

Színtén szép volt a Rubicon előkészítése a jövőre. Ez szép (és szomorú) keretet adott a történetnek.
És az is jó volt, ahogy a csata hőseit láthattuk a későbbiekben. Kicsit megfáradva, hogy az ő nagy fellépésük megtörtént, és már csak „egyszerű” emberek. És valahogy ezt próbálják feldolgozni.

WerWolf>!
Michael Walden: Eshtar – Harmadik könyv

A lezáró kötet kicsivel hosszabb lett, mint az előző kettő, de ez nem is csoda, hiszen nagyon sok mindenre nem kaptunk választ az előző részekben. Talán ennek is köszönhető az, hogy sokkal többet ugrálunk időben és térben, olvasás közben, mint eddig. Viszont egyre jobban közeledünk egy adott ponthoz, ahol összefutnak a szálak és a végső ütközetben csúcsosodnak ki az események.
Michael Walden kitűnően kidolgozta a Férgek “erősödésének” elvét, ezzel is fokozva az izgalmakat, hiszen egyre erősebb ellenféllel kellett szembenéznie az emberiségnek. Ezt ki lehetett volna aknázni, ha az utolsó előtti Féreg elpusztítását nem egy huszárvágással oldotta volna meg. Ezen a ponton nagyot csalódtam, hiszen egy grandiózus ütközetre számítottam, melyet hőseink szinte az erejük végéig folytatnak, mígnem legyőzik a félelmetes ellenfelet. Ez arra is jó lett volna, hogy kicsit meginogjon az olvasó, hogy vajon sikerül-e legyőznie az emberiségnek az utolsó Férget, ha abban összpontosul a többi 9 hatalma. De, sajnos nem ebben az irányba ment el az író.
Összegezve a teljes trilógiát, kijelenthetem, hogy Waldennek sikerült egy igazi űroperát összehoznia, ami időn és téren át átível történetével. Nem hagyja unatkozni az olvasót, hiszen minden egyes fejezettel más-más történetszál eseményeit meséli el.

Bővebben: http://www.letya.hu/2018/08/michael-walden-eshtar-harma…

Költsei_Firincz>!
Michael Walden: Eshtar – Harmadik könyv

Ambiciózus és grandiózus mű, melyhez hasonlót – nem a terjedelemre gondolok – nem nagyon láthattunk magyar nyelven megszületni… és kiteljesedni. Az egymást követő, egymásra építkező három kötet által kialakított kép tényleg lenyűgöző! Bár olvasatunk szükségképpen lineáris, a szöveg mégis több, vadul kavargó, egymást át- és átjáró idősíkot ábrázol, sőt, az időt, mint szervezőerőt lebontva egészen új lehetőségeket tár fel a történetmesélésben. Nem csak feltárja, de maximálisan ki is használja. Spoilerezés nélkül is elmondhatunk annyit, hogy a közelmúltban megjelent, harmadik kötetben is jócskán találunk olyan gyúanyagot, melytől forrni kezdenek az előző kötetek – látszólag nyugvópontra jutott, kimozdíthatatlan – sztorijai.
Az, hogy a történet – egyszerre? párhuzamosan? – zajlik a különböző idősíkokon, ráadásul megfejeltetett azzal, hogy a tér is változik, hiszen egyrészt vannak a Földön játszódó fejezetek, melyek Gilgames korában, a középkori Itáliában, az egykori Szovjetunióban és az Egyesült Államokban történnek, másrészt ezek szorosan-szervesen kapcsolódnak az idegen bolygó (Inisfael) szinte teljesen önálló kultúrájához, civilizációjához, politikájához, hatalmi berendezkedéséhez… ahhoz, amit egy mindezeken túlról jövő támadás fenyeget…
…és aminek – többszöri – kivédéséhez olyan egyéni teljesítményekre van szükség, amire csak elszánt, karizmatikus és igazuk biztos tudatában kockáztatni is hajlandó személyek képesek. Az ilyen emberek nyomai pedig – és meghökkentő módon talán ez a regény legerősebb/legbátrabb része – alapot adnak a mondáknak. Sőt, mint a regényben, akár egy vallás is kialakulhat. Egy vallás, mely nagyjából annyira áll távol az „alapító” szándékától, mint – amennyire ebbe beleláthatunk – Jézustól Krisztus. A szerző értő módon, érzékenyen, megdöbbentő alapossággal és precizitással beszél a vallás mikéntjeiről és miértjeiről, s arról a szándékoktól is független erőről, amivé a spiritualitás lehet a megfelelő körülmények között. (Az ESHTAR nem piszkálja a kereszténységet, sem egyéb létező vallást, de így is meglehetős pontos képet kaphatunk arról, hogy Michael Walden mit gondol ezekről.)
És akkor még szót sem vesztegettünk azokra a kultúrtörténeti utalásokra (NASA-RETH-től PANDORA SZELENCÉjéig) melyek váratlanul és szinte észrevétlenül bukkannak elő a regényben. Olyan utalások ezek, melyek igazi csemegeként hathatnak az értő olvasóra, de nem feltételei a történet megértésének. Bónusz.
Kötözködni legfeljebb néhány párbeszéd sutasága miatt lenne érdemes, de a „NAGY EGÉSZ” szempontjából ez méltatlan lenne, hiszen súlya csak annyi, mint Nastassja Kinski köldökében a kosznak…

Tearsong>!
Michael Walden: Eshtar – Harmadik könyv

Csak legyűrtem. Az biztos hogy segített volna neki hogy ha fele ilyen hosszú lett volna. Csomó fölösleges idősík, szereplő… A karakterek nagyon nem voltak kidolgozva, a párbeszédek mesterkéltek, a női karakterek mintha ufók lettek volna. És az a sok kitalált név (ami majdnem olyan mint egy létező csak 1-2 betűt elírtak benne)… Volt benne pár jó ötlet, meg poén de nekem ez a sokat akar a szarka…esete volt. Mindezek ellenére nem volt olyan nagyon rossz, el tudom képzelni hogy az író egyszer majd egy jó könyvet is meg tud írni.

mtsz>!
Michael Walden: Eshtar – Harmadik könyv

Az egész sorozat úgy tökéletes ahogy van. Nagyívű, durranós. Egyetlen probléma van vele. Nem tudom újra elolvasni először.

Zanbar>!
Michael Walden: Eshtar – Harmadik könyv

Ott vagy ahol lenned kell…

1000 oldal kellett hozzá, hogy ez a kötet végre eljusson oda, aminek feltehetően mindig is szánták a trilógiát. Terjedelme ellenére is laza, jól olvasható, végre megértettem az „írói stílust” így sikerült nem rágörcsölni azokra a részletekre, melyekről már jól tudjuk, hogy semmit sem vesztünk vele, ha nem fogunk rájuk emlékezni 200 oldallal, vagy akár egy kötettel később, mert csupán magukban álló, kövek, a betűrengetegben.
A tempó továbbra is vágtató, igaz talán fogyaszthatóságához az is hozzá tett, hogy kvázi a végéhez közelítettünk és nem csupán egy újabb cliffhangerhez. Olvastatja magát.

Ami felett viszont, így összefoglalva a trilógiát nem tudtam elmenni:
– Másfél ezer oldala alatt sem sikerült igazi személyiséget adni a legtöbb szereplőnek és még mindig a gonoszok jártak jobban ebben a tekintetben, nekik vannak összetett motivációik, csavarjaik és hangozzon bármilyen furcsán valójában ők azok, akik valóban a kezükbe veszik a sorsukat és önálló döntéseket hoznak. Mondhatnánk, hogy különös jelenség ez a vakhitet mélyen elutasító „jók” és a hívő rosszak szembenállásában, hogy míg az előzők sokkal fatalistábbak, mint az utóbbiak utóvégre, de ehhez nem elég erős a történet.
– Három kötet alatt sem sikerült, egyáltalán nem lényegtelen szálakat, érdemben, vagy úgy egyáltalán elvarrni. Értem én, hogy nem kell mindenre pontot tenni, de ha már időt és energiát szánunk egy karakter kiemelésére a szürke tömegből, kihangsúlyozzuk jelentőségét és személyét, akkor tiszteljük már meg azzal, hogy kap egy ehhez méltó lezárást, ne csak úgy elszálljon a vöröslő naplementébe! Ehhez tartoznak a korábban említett „írói stílust” jelképező elengedhető mellékszálak, melyek ugyan olykor-olykor magyarázatot kívánnak adni erre, vagy arra, ám igazából sokszor fulladnak olyan fejtegetésekbe, melyek igazából nem állnak jól a kötetnek, kvázi idegentestek benne.
– A nyelvezete 3 kötet alatt is nagyon hullámzó maradt. Olyan, mintha egy kötetlen baráti beszélgetés lenne, ahol nemre-rangra-vallási felekezetre való tekintet nélkül mindenki jóban van a másikkal és úgy is társalognak, lazán, felszabadultan. Ez azért fájó, mert éppen emiatt sok karakter akkor is képtelen komolyan, rangjához méltón megnyilvánulni, amikor az szükséges, vagy azt hinni az ember, hogy évek során csak megtanulta. De nem. Így aztán mikor eljön az ideje az adott karakter képtelen igazán eldönteni, hogy a barátjával beszél, aki mellesleg a királya is, vagy a királyával, aki megtisztelte a barátságával s így komikus jelentek sora bontakozik mikor parancsnoki lánc fölé-alá rendeltségi viszonyában lévő emberek vitába keverednek egymással, mert a feljebbvaló valójában nem rendelkezik azzal a tisztelettel, amit meg kellene kapnia.
– Minden kötet magán viseli az író kézjegyét, így a trilógia Walden vívás szeretetét, ám túl azon, hogy időnként túlerőltetett lett ezen is nagyon érződik, hogy erről jobban tud írni, mint másról, így mikor emberi sorsokra, vagy éppen tudományos és vallás-filozófiai fejtegetésekre kerül sor, akkor mindjobban szemet szúr, hogy elvész azokban s végül kicsit nyakatekerten, és sután vágja ki magát belőlük, és amúgy az egész misztikus háttérből is.

Végül tehát vége lett, nem rosszul, nem jól ám sajnos rányomja a bélyegét az előző két könyv öröksége és mindazon „betegségek” melyeket ide is magával hurcolt.

geekvilágblog>!
Michael Walden: Eshtar – Harmadik könyv

Az Eshtar 3 epikus kiteljesedése egy epikus trilógiának. Vittorya Astarte története lezárul, a végső csata lezajlik. De vajon sikerül megmenekülni a végső pusztulástól, és legyőzni az utolsó, mindennél nagyobb Férget?

Olvassátok el beszámolómat a Geek Világ blogon a regényről:
https://geekvilag.hu/olvasonaplo/olvasonaplo-totalis-ha…


Hasonló könyvek címkék alapján

On Sai: Lucy
Kurt Vonnegut: Az ötös számú vágóhíd
Michael Crichton: Idővonal
Tasnádi István – Jeli Viktória – Vészits Andrea – Gimesi Dóra: Az ellopott időgép
Dan Abnett: Hórusz felemelkedése
Arthur C. Clarke: 2001 – Űrodisszeia
Phillip Messier: A Nagy Viadal
Gareth Roberts – Douglas Adams: Shada
Ransom Riggs: Lelkek könyvtára
Anne McCaffrey: Sárkányének