Első ​könyv (Eshtar 1.) 24 csillagozás

Michael Walden: Eshtar – Első könyv

Leigázott távoli galaxisok szenvednek a világ legfélelmetesebb és legkönyörtelenebb lényei, a Férgek elnyomásától. Ők a világmindenség ismeretlen korból származó ádáz urai, akik semmilyen eszköztől nem riadnak vissza, hogy a maguk kedvére formáljanak egész csillagrendszereket, ha kell, kultúrákat, népeket, sőt teljes civilizációkat pusztítva el.
A Földön minderről egyelőre mit sem sejtenek, ahogy a Férgek sem törődnek ezzel a távoli sárgolyóval. Csakhogy pont itt, a galaxis peremvidékén születik meg az a hős, aki végre reményt nyújthat a kíméletlen lények által pusztulásra ítélt civilizációk számára.

>!
492 oldal · ISBN: 9786155508639
>!
Metropolis Media, Budapest, 2016
512 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155508622

Kedvencelte 1

Most olvassa 4

Várólistára tette 62

Kívánságlistára tette 77

Kölcsönkérné 7


Kiemelt értékelések

>!
Disznóparéj_HVP IP
Michael Walden: Eshtar – Első könyv

Jobban leizzadtam most, amikor csillagszámot akartam meghatározni ennek a könyvnek, mint a hajnali futások folyamán fel a hegyre.

Pedig az a hegy rohadt magas és meredek.

Szóval adott egy lány, akinek az apja magas rangú katonatiszt és azzal bízzák meg, hogy egy titokban létesített NASA-kolóniát vezessen. Eddig oké, de egy másik földszerű bolygón.

Voah.

Így kerül a főszereplő lányzó, Vitt egy bizsergetően idegen, mégis forrón ismerős, új planétára. Hohó, de nem olyan egyszerű ám, ugyanis kapásból annak is a jövőjében landol (potom ezer évet késik), amikor is az egészet már egy Féregnek nevezett, ősi, szendergő faj sötét apostolai irányítják valami ködös céltól hajtva (chill, kiderül), és azonnal elhatározza, hogy MURICA, és ideje felszabadítani a helyieket, úgyhogy nekiáll sereget építeni és híveket toborozni – miközben megtanulja az univerzum leglényegén végigfutó energiahullámot meglovagolni, amitől konkrétan istennőnek látják.

Eközben, még ehhez képest is a jövőben, a legendás véres hercegnő halála után évszázadokkal az utolsó Féreg megrázza magát és ébredezni kezd, miközben már senki sem él, aki le tudná őt győzni, vagy akár csak elhinné, hogy létezik.

Eközben, sok-sok ezer évvel ezelőtt Gilgames, Uruk királya hadba vonul Kis ura és annak démon szolgái ellen, hogy megvédelmezze istennőjét, Istárt, aki egy prófécia szerint hamarosan alázuhan a világba, és ha sérülékeny állapotában rossz kezekbe kerül, akkor a komplett emberiség meg van mogyorózva. Igen, még a nők is.

Összetett? Az. Követhetetlen? Nem. Ez a vicc! Waldennek sikerül féltucat idősíkot és helyszínt úgy megírnia, hogy az események követhetőek maradnak, ráadásul emellett még érdekesek is. Igen, a rendszerint halálosan kretén és végtelenül unalmas hadsereg-állítás is érdekes és hihető, Vitt cimborái és beosztottai tök érdekes karakterek, érthető motivációval és felfogható célokkal, aggyal.

Ami azonban a regény főfőfőfőfőfőfő erőssége, az a világépítés és az ötletek. Úgy kajáltam Inisfael világát, a Férgekről csepegtetett infómorzsákat, a fegyvereket, a léghajókat, a szentként tisztelt Nasa-Reth urat (ami név alatt a NASA dolgozóját, Dr. Reth-et tisztelik), az előbb a NASA-ból, majd Vitt alakjából kinövő bizarr vallásokat, mint játszótéren rekedt hatéves a barackos cserpes jogit. Sőt, jobban. Inisfael annyira hangulatos, hogy elképesztő, le a kalappal. A lakók kultúrája egyszerre ókori-keleti, arab és ex-amcsi, látszik, hogy a világteremtésbe annyi energiát sikerült beletenni, mint egyszeri erotika-szerzőnek a szinonima-szótár bújásába, hogy még egy, csak még egy új szót találjon a falloszra.

Tehát elképesztően sokat.

Ja, és mondtam már? Kardok.

Kardok mindenhol.

Szóval ez a regény konkrétan nekem íródott. Na most – miért nem adok rá akkora csillagos max pontot, hogy csak úgy csattanjon?

Jöjjön a fekete leves.

Ez a regény végtelenül első könyv, a szónak nem a jó értelmében. Gilgames egy alkalommal „hisztizik” (sic!), fél oldalban tudjuk meg, hogy Vitt egyik tábornoka, Pandora leszbikus és bele van zúgva, holott már az első fél sor alapján egyértelmű, nem kéne a szánkba rágni, hemzseg a történet convenient plot twistektől, a kiváló vívóktól és a dramaturgiai hibáktól. A legnagyobb baj maga a regény szerkezete: Vitt szála például végtelenül izgalmas lenne egyszerűen érdekes helyett, ha nem tudnánk az első oldalaktól kezdve, hogy mi lesz vele. Ha én szerkesztettem volna ezt a könyvet, azt javaslom a szerzőnek, hogy az inisfaeli távoljövőt ne mesélje bele a sztoriba – maradjunk Gilgamesnél és Vittnél. Ne legyen az elejétől egyértelmű, hogy mi a here köti össze az ókori Sumer helyi basszájbáját és a badass hosszúkardos csajt a távoli jövőből, derüljön fény a kapcsolatra sokkalta később! Ez egy tipikus kezdő-hiba, amit onnan tudok, hogy én is elkövettem. :D A kevesebb néha több itt is érvényes lett volna.

A kulcsszót kimondtam: szerkesztő. Ami nyilván nem volt. Korrektor igen (bár ő is dolgozhatott volna cseppet többet), de szerkesztő nem. Pedig meggyőződésem, hogy ez a könyv egy amatőr szerkesztővel is, mint amilyen én lennék, vagy bárki, aki túl van a harmadik kötetén, szóval már egy amatőr szerkivel is ez a könyv TÉNYLEG lehetne a magyar Dűne, mert a mögötte álló alkotó fantáziája, teremtő ereje és módszertana abszolút megvan hozzá. Hát még egy dörzsölt profival! Ez a kötet egy kihagyott ziccer, de értsd jól: nem a szerző részéről, amit ő itt letett az asztalra, az kiemelkedő.

Szóval én itt most a négy csillagot szavazom meg biztatás jelleggel az első kötetnek. Nagy kíváncsisággal és érdeklődéssel vetem magam a második részre, ha fele annyira élvezetes, mint az első, akkor remekül fogok vele is szórakozni, de szerintem még túl is szárnyalja majd ezt, ahogy az író egyre jobban belejön és elhagyja a kezdőkre jellemző csacskaságokat (amiket egy szerkesztő már ebből is kivagdalt volna). És nem csak azért mondom ezt, mert van egy alapelvem, miszerint ne húzd le senki olyan könyvét, aki már kettőnél többször elkalapált másfélkezes kard párbajban (és bármikor újra meg tudná tenni), hanem azért is, mert igaz.

(Egyébként kb. a kötet felénél jöttem rá, hogy indirekt módon ismerem Szabolcsot, ugyanis van „némi” köze ahhoz a vívó egylethez, ahol én is tanultam a hosszúkard-vívást. Mondjuk az ismeretségünk kimerült abban, hogy elkalapált néhányszor, beszélni soha nem beszéltünk :D, de ezt szívesen pótolnám, mert ami ennek az embernek a fejében van, az Eshtar alapján az nagyon, nagyon menő.)

11 hozzászólás
>!
Dominik_Blasir 
Michael Walden: Eshtar – Első könyv

A „lehetett volna jó is” állatorvosi lova. Abban ugyanis biztos vagyok, hogy minimum korrekt szintre fel lehetett volna húzni – csak lehet, hogy nem most kellett volna megírnia a szerzőnek (hanem pár évnyi tapasztalat után), vagy a szerkesztésbe kellett volna nagyobb energiát belefektetni, esetleg szimplán újra kellett volna gondolni néhány dolgot. Akárhogy is, nálam ez a „nem ajánlott” kategóriába esett.

Pro:
– érdekes vallási szál, amiből még bármi lehet – egyelőre kifejezetten ígéretes, sok oldalról körüljárható téma;
– próbálkozások a karakterek árnyalására;
– nagyszabású, eposzi tervek: monumentális koncepció, hozzá illő hömpölygő megvalósítás, időn átívelő cselekmény, érdekes konfliktusok;
– egy idő után kellően gördülékeny és olykor már-már magával ragadó.

Kontra:
– zavaros, „tudománytalanul tudományos” világkép (fantasy/sci-fi crossover, lásd még Star Wars);
– hiányzó feszültség, a rejtélyek problémás feloldása, túl gyakran erőtlen próza;
– aránytalan szálak, gyengén felépített történetív, tempóbeli gondok;
– nincsenek jól körülhatárolható nézőpontok, egymással keveredő narratív megoldások;
– hiteltelen karakterek, sablonos helyzetek.

Részletesen: http://sci-fi.mandiner.hu/cikk/20161205_nincs_kifogas_m…

4 hozzászólás
>!
Noro MP
Michael Walden: Eshtar – Első könyv

A kilencvenes évek merész amatőrjeit idézi fel ez a sorozat, azokat, akik annak idején a Valhalla Páholy és a Cherubion égisze alatt jelentettek meg különféle science-fantasy és űroperett történeteket. (A legtöbb ilyen próbálkozás általában félbemaradt, kivéve kettőt, amelyek később a Mysterious Universe logója alatt nőttek össze.) Az Eshtar ezekhez hasonlóan tele van ötlettel, izgalmas történettel, és helyenként egy cseppet ingatag logikával – de ez utóbbiról általában ügyesen eltereli a figyelmet. (Az ősrobbanást megelőző univerzumból átmenekült, poszt-materiális lények? Egymást keresztező időhurkok? Égi hajók? Engem figyeljetek!) A legtöbb megingást egyébként el is néztem volna neki – látványos ötletekkel engem aránylag jól meg lehet venni – de azt az egyet nem veszem be, hogy milyen feledékenyek ennek a világnak a történészei. (Száz év alatt elfelejteni, hogy az idegen lények, akikkel világháborút vívtunk, valóban léteznek? Ehhez még a második és a harmadik háború közti 415 év – amit a szereplők következetesen ötszázra kerekítenek – is kevésnek tűnik.) A történelem mítosszá válása egyébként az egyik legérdekesebb téma, ami felmerül a történetben, de a számokkal bizony baj van.

A történet talán a Csillagok háborújából és Fonyódi Tibor Katedrálisából meríti a legtöbbet (amit a fülszöveg ír, azt nyugodtan el lehet felejteni mindenestül, mert marhaság). Egy emberek által gyarmatosított bolygót a távoli jövő két korszakában is istenszerű, idegen lények fenyegetnek, de az események a XX. századi Földre, sőt az ókori Mezopotámiába is visszanyúlnak. Az űroperába (vagyis inkább operettbe) ágyazódó misztikus elemeket a sztori lényegében úgy kezeli, mint a fent említett elődök. Kiválasztott hősből akad mindjárt kettő is (esetleg négy, ez még nem tisztázott: a másik kettő ebben a kötet inkább csak felkészül, a folytatásban bizonyára kiderül a jelentőségük). Csata és akció akad bőséggel, és a fel- vagy átvezető részek is elég olvasmányosak. Meg kell mondjam, szerintem ebben az irányzatban utoljára 15 éve, Brandon Hackett tudott idehaza igazán újat mutatni az Erdőhold c. könyvével. Azóta egy kicsit kifáradt ez a színpadias stílus, és ma már némiképp mások az elvárások. Ettől függetlenül azért a könnyed, kalandos – és hosszú – űroperettek kedvelői nyugodtan próbát tehetnek a regénnyel (aminek ez a könyv az első harmada).

Azonban… hiába mutatna mindez remekül a képernyőn, ha papíron az a fránya szöveg nagyon sokszor megbicsaklik. Gyakran ékelődnek olyan szavak az egyébként teljesen értelmes mondatokba, amelyeket fordítási hibának gondolna az ember – ugyanis magyarul egyszerűen nem így mondjuk ezeket spoiler. A narrátor időnkénti szleng-használata is elég aggályos spoiler. A dialógusokban pedig nem érezni a különbséget aközött, hogy zseniális politikusok, hadvezérek és más magasságok tárgyalnak egymással, vagy az iskolából kimaradt bakák haverkodását olvassuk éppen. Ráadásul mindenki túl könnyedén vált át tanár bácsiba, ha valamit meg kell magyarázni az olvasónak. A történetet így hiába díjaznám, a stílus és a nyelvhelyesség miatt jár a súlyos pontlevonás.
(A kötetnek egyébként van sorozatszerkesztője, irodalmi szerkesztője, szerkesztője és tördelőszerkesztője. Ezek közül néhánynak nyilván egészen más a feladata, de tényleg nincs egy sem, aki belenyúlhatna magába a szövegbe?)

3 hozzászólás
>!
WerWolf
Michael Walden: Eshtar – Első könyv

Bevallom, kicsit kétkedve kezdtem bele a regénybe és féltem attól, hogy esetleg nem fog tetszeni. Aztán jött az első fejezet, majd a második, és lassan arra lettem figyelmes, hogy nem tudom letenni a könyvet.
Általában óvni szokták az elsőkönyves írókat, hogy egy több szálon futó történettel kezdjenek, hiszen nagyon könnyen összegabalyodhatnak az események. Arról már nem is beszélek, hogy nem egy trilógiával kellene kezdeni, hiszen manapság mindenki sorozatokkal indít. Viszont, azt kell mondanom, hogy Walden nagyon jól kezelte a párhuzamos történeteket és figyelt arra is, hogy nem áruljon el semmit a jövőben történő eseményeknél, ami a múltra vonatkozik. Azaz csak akkor kerültek elő bizonyos információk, amikor azok már megtörténtek a múltban, vagy éppen folyamatban voltak. Persze óhatatlan, hogy bizonyos eseményeket előre tudjunk, de ezt is sikerült az írónak úgy beleszőnie a történetbe, hogy az információ birtokában se unatkozzunk olvasás közben.
Az biztos, hogy megosztó a regény, hiszen nem mindenki szereti az ilyen történetvezetést és részletgazdagságot. Engem viszont megfogott és beszippantott. A folytatásokat már kb. a könyv negyedénél felpakoltam a kívánságlistámra, és amint lesz időm neki is kezdek majd a második könyvnek.

>!
Demencze_Ilona_blogger
Michael Walden: Eshtar – Első könyv

Rendkívül összetett, és nagy figyelmet igényel. Nem egy könnyű esti olvasmány, ennek ellenére érdemes belevágni, mert egyedi élményt nyújt. A karakterek fantasztikusak, Inisfael szuperül felépített világ saját vallási, politikai rendszerrel.
Ajánlómat megtaláljátok az Olvass Hazait! blogon:

http://olvasshazait.blog.hu/2018/05/14/a_harcos_hercegn…

Olvassátok bátran! :)

>!
Mesusz
Michael Walden: Eshtar – Első könyv

A férjem már jó ideje nyaggatott, hogy olvassam el a könyvet, végre beadtam a derakamat. És milyen jól tettem. A könyv hátulján lévő leírás is hozzátett ehhez. Az elején ugyan kicsit zavart ez a sok történetszál, de szépen összeállt a kép. Persze még közel sem derült ki minden, és a vége is izgalmasra sikerült. A Gilgames-es részekkel valamiért lassan haladtam, azok nem annyira kötöttek le. Picit fura volt, hogy Vitt így a semmiből ennyire jó vezető lett. De nyilván Seth és az Áramlás nagy segítség volt neki ebben. Eleinte nem nagyon értettem, hogy merre is fog haladni a történet, de nagyon tetszett. És a könyv borítója is egyre jobban megtetszett. Lehetett volna benne több rajz is. :)

>!
Tearsong
Michael Walden: Eshtar – Első könyv

Az előző olvasmányomról azt gondoltam, hogy az egy átlagos könyv rossz fordítással (hát nem a fordítással volt a baj…) , erről azt gondoltam, hogy egy nem rossz történet nagyon jó fordítással. Aztán rákerestem ki a fordító, mert tőle még szívesen olvasnék, és jöttem rá hogy az írója magyar. Nagyon tetszett a stílusa, felüdülés volt az idei olvasmányaim után. Nekem pont azt hozta, amire vártam, izgalmas volt, sokszor megnevetetett, pont annyi leírás volt, amihez még volt türelmem. Ami a legjobban tetszett benne, hogy nem akar többnek látszani, mint ami, az író ennyit vállalt be és azt szépen hozza. Nem volt tökéletes, nem akarta megváltani a világot, megmagyarázni a tudományos hátterét, élethű szereplőket alkotni, ugyanakkor az izgalmasabb, érdekesebb témákra időt szánt. Két dolog nem tetszett benne, az egyik a sok több időben futó cselekmény (nem lehetett volna időrendben megírni?) egy-egy rész után nagyon vártam a történet folytatását, erre jött egy másik idő, ami kit érdekel, én az előzőnek akartam tudni mi lett a vége, majd az is érdekes lett, és vártam a folytatását, aztán jött egy harmadik szál és kezdődött elölről…. A másik, hogy a főhősnőnk motivációjának megindokolása, a benne zajló dolgok nagyon sokszor ismétlődtek.

>!
Kalács85
Michael Walden: Eshtar – Első könyv

Először azzal kezdeném, hogy borzasztóan zavart, hogy a könyvben hemzseg a helyes írási hiba, elgépelések, elírások, stb… Ez nagyon sokat rontott számomra az élvezhetőségből.
A könyvre azért adtam 4 csillagot, mert számomra voltak benne unalmasabb részek, némely elbeszélés nagyon el volt nyújtva, olykor csapongónak éreztem az elbeszélést, nagyon sok szál a végére egészen le lett hanyagolva, amit nyilván a következő részben ki fog fejteni az író, de akkor is…. Egyébként az elgondolás nagyon jó, de egy ici-picit jobbra számítottam.

3 hozzászólás
>!
howard
Michael Walden: Eshtar – Első könyv

Eshtar, csak néhány dolgot megemlítve…

Fantáziadús, tagadhatatlan, ismerős sci-fi elemekkel, egy űropera, egy messzi-messzi kvadránsban, 80000 fényévre a földtől. Ehm, ha belegondolunk, hogy ezt hogy kell elképzelni, elmondom: a Tejút 100000 fényév átmérőjű. A Föld a galaxis magtól 28000 fényév távolságra kering. Tehát, ha az Inisfael 80000 fényévre van a Földtől, akkor éppen a galaxis túloldalán kel lennie, cirka kétezer fényévvel a határon túl. Bár ott még elképzelhető, hogy egy távolba szakadt csillag kering a Tejútrendszer peremének peremén. Két dolgot kell ezzel kapcsolatban tudni: Két éjszakai égbolt lehetséges: egy csillagokkal teli, a Tejútrendszer magja felé néző, egy csodálatos égi sáv. Illetve egy pontokkal teli, szórtabb, sivárabb, ami a távoli galaxisok felé néz: onnan nézve tényleg minden kurva messze van, ahogy a kurta farkú malac kisgazdája vázolná édesapjának sztoikusan.
Eshtar, azaz Vittorya. Nyakába szakadt felelősség, aminek ellenpontja fiatal kora, és vehemens attitűdje. Kicsit durva, kicsit csitri, de a Karddal a kezében és szellemi segítséggel már megfontoltabb. Észrevehető kettősség, hogy a harcban határozottabb, mint békeidőben. Való igaz, a békéért többet kell tenni, több felelősséget kell vállalni, azzal szemben, hogy az ellenfelet elég egy kardcsapással ártalmatlanítani. Egy kicsit YA felütésű a történet és a karakter. Ám ez nem a nagy egész. Vittoryának rá kell döbbennie, hogy a sorsa eleve elrendeltetett, mert fel kell vállalnia a küzdelmet, ám a végső győzelem sehol sincs megírva. Kiszállhatna, bármikor, de fel tud nőni a döntéshez, hogy átértékelje a múltat, a jelen történéseit irányítsa, és a jövő kiszámíthatatlanságát félresöpörve akár az életét is adja… idejekorán, ha úgy ítéli meg.

Pandora karaktere a másik, ami szót érdemel. / persze a többieké is érdemelne, de Pandorát sajnálom! :) / Szinte mindenben olyan, mint Vittorya, sőt, jobb is lehet nála, ám nem ő fedezte fel újra az Áramlást. Ugyanolyan vehemens, olykor meggondolatlan, mint Vittorya. Ha ő került volna a Földre, és őt nevelte volna fel Howard parancsnok, meglehet, hogy erősebb személyiség vált volna belőle, mint Vittoryából. Jogosan dühös és agresszív, ám nagy szerencsére, ezt a királynő imádatára képes fordítani. Képességei kiemelkedőek, akaratereje felülmúlhatatlan. Ha csak egy pillanatra elképzeljük, hogy ez inkább a frusztrációját erősítené, féltékenységét táplálná, akkor előre vetíthetnék egy árulást, egy tomboló fúriát, aki nemcsak hogy átáll az ellenséghez, hanem irányítaná is azt. Még szerencse, hogy megérintette az Áramlás, és Vittorya szeretete.

Az ellenfél, ez a Dareeos és Afareen páros szinte már szimpátiáért kiált. Lelketlenek, rettentő céltudatosak, és talán elszántabbak is egy kicsit céljukat tekintve, mint Vittoryáék. Bármennyire negatív figurák, / agresszívak, kegyetlenek, mocskosul perverzek, racionális gyilkoló gépek / mégis fellelhető bennük egyfajta emberség: hát nem szerelmesek egymásba? Szinte drukkolok nekik, hogy a végén egyfajta végső megtisztulásban részesüljenek!

A történet több idővonalon játszódik: Gilgames idővonal ie: 2630; Oroszországi idővonal 1986, Amerikai idővonal 2015 – ami tulajdonképpen az inisfaeli 1011-ben folytatódik, illetve az inisfaeli 1426. A történet lehetne spoileres, de ügyesen áll be párhuzamos történésekké, vagy éppen időben világít rá dolgokra. Igen, lehetne lineáris vezetéssel megírni, 4-5-6 és 1-2-3 részek megírása után 7-8-9, de így sokkal inkább egész, és fenntartja a feszültséget, ameddig kell. De rohadjak meg, ha tudom, mi lesz a Gilgames sztori vége! :)

Amiért az első könyv hiányérzetet hagyott maga után, az a Gilgames szál befejezetlensége. Sajnos itt látszott meg a legjobban, hogy ez nem ELSŐ RÉSZ, hanem csupán itt kellett félbehagyni a könyvet, terjedelemre és nyomtatási költségekre hivatkozva.

Na de, hogy érdekes cliffhangereket is kapjunk a regény végén, amik tovább csigázzák az érdeklődésünket: egy zseniális, aljas húzás a Dareeosék részéről, hogy törvényes keretek között húzzák csőbe a jó oldalt, mivel felelniük kell egyetlen tettért, ami lényegében megkérdőjelezi a jó oldal létjogosultságát. Már várom, hogy a második részben miként oldódik meg ez a konfliktus.

A másik, hogy a regény végén meghasad a tér, feltűnik egy érdekes figura, szót sem szól, csak megragadja a főszereplőt, és huss, távozik a semmibe.
Negatívum: néha a dolgok könnyen történtek; mintha az író azt sugallta volna a szereplőknek, hogy: nyugi, te csak menj előre, minden rendben lesz, dönts okosan, támaszd alá érvekkel, és akkor nem lesz gond. Ez olyan érzést keltett bennem, hogy népmesében vagyok. Aztán rájöttem, hogy ez nem probléma, hanem tanulság: Azok a történetek, amik jól végződnek, törvényszerűen kell, hogy tartalmazzák a pozitív hozzáállást.

Vallás: Ha másért nem akarjátok, az utolsó pár oldalért mindenképpen érdemes elolvasni a könyvet, ahol Vittorya elmélkedik a hitről és vallásról. Nagyon komoly téma, és aki megérti a lényegét, tudja, hogy miért olyan dühös ez a szegény lány / aki nem mellesleg történész, ezért tudja, mire képes a vallás, a vallási fanatizmus, és milyen népirtásra lehet felhasználni egy egyszerű és tiszta szívű szólamot is, ha egy rosszakaratú ember kiemeli a szövegkörnyezetből, hogy népeket manipuláljon általa, csak hogy saját céljait elérje. És tök mindegy, hogy mik ezek a célok. /

Várom, hogy a kezembe kerüljön a második könyv, majd a harmadik idén márciusban.
Ja, a borító is nagyon szép! :)


Népszerű idézetek

>!
elmouse

Gilgames felállt, meghajolt.
– Köszönöm bölcs szavaitok, Uruk nagyjai. Visszavonulok, hogy döntést hozzak.
Aztán „visszavonult”, de úgy, hogy a terem fából készült, gyönyörűen faragott ajtaja majdnem kifordult a foglalatából.

20. oldal

>!
Dominik_Blasir

Az elmélet, melyet Darwøødba is belevertek az iskolában úgy szólt, hogy a testek tömegét a Higgs-bozon adja, bármi is volt az. Minél nagyobb egy test tömege, annál nagyobb gravitációs mezeje van. Az Armstrong-Harris generátor olyan hálót hozott létre, mely elfedte a Higgs-bozonok által gerjesztett mezőt, vagy a Higgs-tengert, ahogy modern időkben nevezték. Voltak a használatának fizikai határai. Egyrészt csak a hajók aljra lehetett biztonságosan felszerelni, és azt is csak úgy, hogy egy meglehetősen nagy tőkesúlynak ki kellett lógnia a mezőből a földfelszín felé, hogy stabilitást adjon. Ha felül is lett volna háló, a gép nem bírta volna tartani a vízszintes állapotot. Másrészt minél közelebb volt a felszín, annál erősebben működött az Armstrong-Harris generátor. Erejét és stabilitását pont a Higgs-tenger adta. De ebből fakadóan a távolság növekedésével instabillá is vált, vagyis nem lehetett akármilyen magasságig használni – persze mindegy is lett volna, mert mínusz húsz, mínusz harminc fokon még csak-csak lehet repülni, de a mínusz hatvan, nyolcvan már vállalhatatlan volt. A földközeli repüléssel is problémák adódtak, ahol a szél okozott gondot.

109. oldal, Tizennegyedik fejezet - Viharvágta

2 hozzászólás

A sorozat következő kötete

Eshtar sorozat · Összehasonlítás

Hasonló könyvek címkék alapján

Makai Máté: Koriolán dala
William C. Dietz: A testőr
Cathrin Smith: Teremtők
Lőrincz L. László: A föld alatti piramis
Georgij Martinov – Nemere István – Fazekas Attila: Támadás a föld ellen / Mindennap merénylet
William Morgenthaler: Ezüst égbolt
Nemere István: Nem menekülhetsz
George B. Marwell: Világok útvesztője
Nemere István: Szép lövés volt, drágám!
Ta-mia Sansa: A menekülés éve