Egy ​maroknyi sötétség (Cosmos Redshift Seven 2.) 89% 38 csillagozás

Izgalmakban ebben a részben sem volt hiány, egy hatalmas űrcsatát produkált a szerző. A Redshift legénysége engem a Firefly sorozatra vagy éppenséggel a Rocinante csapatára emlékeztet. Családként viselkednek, de nemcsak a kapitánynak vannak titkai, hanem Lucasnak, a vén szakácsnak is, amelyeket, most kénytelen felfednu. A fomor ugyanis újra itt van, és kész leigázni a világegyetemet. Hőseinknek meg kell találni azt a fegyvert, ami nála is erősebb. Izgalmakban valószínűleg továbbra sem lesz hiány. Űripera zsánerr kedvelőinek mindenképp ajánlom.

Az első részt szerettem, így nem volt kérdés, hogy a másodikba is belevetem magam, amint tudom.
Először bele kellett rázódnom újra a történetbe, főleg, hogy ki kicsoda, de ezt viszonylag hamar sikerült rendszereznem. A kezdeti „bevezetés” után a felétől felpörögtek az események, és szinte alig tudtam letenni.
Egyetlen hátrányt tudok mondani, hogy nagyon rövid, az ember még olvasná tovább, főleg mivel nagyon jó kis kikapcsolódást nyújt. Könnyed űropera.

Az első részről még azt írtam link, hogy Michael Walden lenne a magyar John Scalzi, amit így, a második rész (és a legutóbbi Scalzi) után némileg felülvizsgálnék. Határozottan jobb, mint amit Scalzi könyvírás alibije alatt elkövet az utóbbi időben, de azért volna még mit javulnia.

Az egyik nagy hiányossága továbbra is a szereplők jelleme. Olyan sablonosak továbbra is, mintha vonalzóval rajzolták volna meg őket. Egyikük múltjáról derül csak ki valami átütőnek szánt, de az érdekest épp csak megütő részlet, a többiek maradtak azok, akik eddig is voltak. Az ikrek tipikus kamaszok, akik nagyon kilógnak a legénységből és a sztoriból. A Föld oldalán megjelenő új szereplőkről szintén csak azt tudom elmondani, hogy ezerszer látott sablonok, az első pár mondat elolvasása után tudni fogja mindenki, mi lesz a sorsuk a könyv hátralévő részében.

A világépítésben viszont határozott javulást éreztem. A terjedelem továbbra sem éri el egy rendes űropera hosszát, de mélységében már sokkal jobban kirajzolódik a történet háttere, ami miatt kíváncsian várom a folytatásokat. Ezek után már csak annyit kívánok, legalább ez a színvonal maradjon, így legalább egy könnyed, tökéletes kikapcsolódást nyújtó sorozat lesz, még ha csak a maga kis űroperett szintjén is.

Az emberiség, miután sokáig egyedül volt a galaxisban, két ősöreg idegen faj háborújába csöppen. Mindkettőnek megvannak a maga elvei, mindkettő nagyon szépen prédikálja a maga igazát – kár, hogy e két igazság tökéletesen ellentmond egymásnak. off A Cosmos Redshift egyre érdekesebbé váló világa fokozatosan tölti ki az alapvetően még mindig kalandközpontú történet hátterét. De itt már nem csak néhány űrkalandorról van szó, hanem kozmikus távlatokról, és galaktikus jelentőségű titkokról is. Sok újdonságot tudunk meg az ellenségről, de a jó fiúk új szövetségesei sem tűnnek egészen szeplőtelennek.
Bár a szerző a jelek szerint hosszú távra is elkötelezte magát az akciódús űropera mellett, nagyon sokat fejlődött az Eshtar-könyvek óta. Sokkal következetesebben építi a történetet, stílusa is kimondottan szórakoztató lett, idegen civilizációi pedig most is ugyanolyan érdekesek, mint korai műveiben voltak. Ez egy pörgős, gyakorlatilag filmszerű kalandregény, ami azonban nem éri be pusztán a cselekmény elmondásával, hanem egy jó ötlet is van mögötte.

Ez meg így szimplán teljesen oké.

Semmiből se túl sok, semmiből se túl kevés. csak úgy működik. Szórakoztat, izgalmas, nem húzom fel magam apróbb-nagyobb hibákon – se ami a tartalmat, se ami a formát illeti*. Az első részben még bosszantónak érzett stiláris egyenetlenségek itt már nem voltak, és hálistennek a fomorral kapcsolatban is egész érdekes ötlete lett az írónak, ki se néztem volna az első részből!

Még egy ilyen (vagy picit még jobb :P), és MW-t is fel kell raknom a magyar SF írók fejemben létező A-listájára. (Nem hosszú lista egyébként.)

*Ja de, majd elfelejtettem! Még mindig nincs olyan szó, hogy „szemráncolva” és annak változatai.

Ez a hatodik könyvem a szerzőtől, ráadásul az újraolvasásaimat is számolva, ez a nyolcadik olvasásom. Nyilván ez nem véletlen, már az első regénykor megszerettem a szerző munkáját, és eddig még egyszer sem kellett csalódnom – most sem.

Az Egy maroknyi sötétség szerintem méltó folytatása lett a Csillagikrek kötetnek. Érdekes módon, a második kötet eleje kicsit lassabb volt, mint amire számítottam. Ez érdekesen játszik azzal, hogy a Csillagikrek elején, amikor még alig ismerjük a szereplőinket, egyből az események közepébe csöppenünk, és mégis olyan, mintha a második kötet kapott volna nyugodtabb felvezetést. Ez egyébként nem negatív kritika, de engem teljesen összezavart az elején, hiszen egy hasonlóan cselekmény dús történetre számítottam, mint az első rész is volt. De aztán hajaj, egy ponton úgy elindul a történet, hogy az utolsó 150 oldalt egy nap ettem meg, mert annyira élveztem, ahogy az események pörögtek.

Jó volt újra találkozni a legénységgel, én nagyon megszerettem a történet szereplőit. Ebben a kötetben több mindent megtudunk már a legénység tagjairól, és egy váratlan új tag is felbukkan. Maradnak még titkok, és én nagyon várom, mit hoz majd a folytatás.

Már az első rész tükrében felmerült bennem, hogy mit tud tenni egyetlen hajó, még ha az a Redshift is, pár fős legénységgel egy világhódító invázió ellen? Azt kell mondanom, megkaptam rá a választ és meg is lepődtem, milyen szépen lezongorázta ezt Walden.

A cselekmény távolabbról indít, látjuk a földi előkészületeket, majd felgyorsulnak az események. A Redshift megkapja az üzenetet, rohannak megakadályozni egy népirtást és egy háborúban találják magukat. A cselekmény egyre csak gyorsul, vannak fordulatok és az irányvonalak is ki vannak jelölve, hogyan lesz tovább. Mert ez csak a nyitány, az idegenek nem mondanak le arról, hogy az emberiség legyen a következő nép, akiket leigáznak és magukba olvasztanak.

Jól keveredik benne egy epikus méretű űreposz és egy kis csapat kalandjai. Népek és világok sorsa függ most a szereplőktől, miközben ez egy baráti társaság is, akik együtt családot alkotnak. A történet varázsához tartozik, hogy a hajón mindenkinek megvan a feladata és együttműködnek. Ugratják egymást, vagy éppen segítenek egymásnak, lerendezik a vitáikat és mindenek felett összetartanak. Egy olyan közösség, amibe jó lehet tartozni és ezt az érzetet olvasóként is megkaptam.

Walden tovább játszik azzal is, hogy mit tudunk a szereplőkről. A Lucas körüli rejtélyre megadja a választ, és sokkal közelebb hozza a szakács – vándortanító alakját. Mellette az ikrek, akik most több szerepet kapnak és előrelépnek. Mindketten tanulnak, fiatalok és nagy kérdésekkel viaskodnak. Hozzájuk hasonló még nem volt, és keresik is a helyüket a hajón, a világban. Amit sajnáltam, hogy Vincent kapcsán nincs előrelépés. Szerintem Lucas az ő múltjáról is tudhat dolgokat, de ezt s témát most nem folytatta a szerző. 1-2 utalás van arra, hogy nem tudja ki volt, de más semmi.

A szereplők szembenállása egyszerű – fomorok és akik küzdenek ellenük. Azzal színesíti csak, hogy a földiek között is vannak jó emberek, akiket Vincent és a csapat ébreszt rá a valódi helyzetre, és ők képesek oldalt váltani. Az ő sorsul is nyitott még, bár ez egészen baljós, ahogy a végén a fomor vezetők terveket szőnek.

Szórakoztató, jól olvasható űrkaland ez, végig pörgős cselekménnyel. Továbbra is tetszik, ahogy nyelvileg is fel van építve. Az űrlényeknek van saját nyelve, és a jövőbeli világ, a más élőlények új szavakat hoznak, amelyek szépen beépülnek a szövegbe.

Összefoglalva: izgalmas, kalandos űrkaland, amit szerettem és amit fogok tovább is olvasni, ha Walden írja tovább.

borító: 5
tartalom. 5
stílus: 5
szereplők: 5
élmény: 5
mondanivaló: 5

Lehet, hogy el kellett volna olvasnom még egyszer a Csillagikreket, mielőtt belevágok a második részbe, de hirtelen nem találtam meg. Így jobb híján az emlékezetemre kellett hagyatkoznom. Jó, hogy az író azért kis emlékeztetőket helyezett el a szövegben. Nagyon tetszett, szerettem olvasni. Kicsit nagyobb léptékű dolog felé sodródtak hőseink, a feszültség és a krízisszituációk végig ébren tartották a figyelmemet. Az, hogy a csapat egy „árulóval” kénytelen együttműködni érdekes dinamikát fejtett ki a csoportban. Persze minden csak nézőpont kérdése. Az ellenség terjeszkedése és módszere is újszerű és izgalmas volt. A vége pedig… Hol van a folytatás?
Egyértelműen kedvenc a sorozat!

Remek kikapcsolódás!

Nehezen engedtem el ezt a csapatot, remélem, a további kalandjaikról is olvashatunk hamarosan! :)