Keresztyén ​misszió ma 2 csillagozás

Fennáll a veszélye, hogy különféle felekezeti és felekezetközi szervezetek, bizottságok és programok fogják a felelősségüknek tekinteni az irgalomért és igazságért végzett munkát. Ez tűnik a leghatékonyabbnak, viszont ennek következtében a gyülekezet elveszítheti önértelmezését, hogy tudniillik olyan missziói közösségként kell élnie, amely a saját környezetében munkálkodik az irgalomért és az igazságért.

Ez az individualizmus meggyengült ekkléziológiát eredményez, ami egyúttál a keresztyén egységet sem tekinti elsődleges fontosságúnak. Sőt, az egységet spirituális és földöntúli valóságként kezelik. Emellett az individualizmus nem veszi tudomásul azt a bűnt, amely elnyomó és igazságtálán struktúrákban ölt testet. Azt a megközelítést, amely ezt szem előtt tartja, gyakran azonosítják a ‫״‬társadalmi evangéliummal", és mint ilyet, elutasítják. E gondolkozás szerint a bűn gyakran az egyénre korlátozódik.

Az, hogy ragaszkodunk Krisztus kizárólagosságához, még nem fog felmenteni bennünket a felelősség alól, hogy tisztázzuk a keresztyénség és más vallások közti kapcsolatot.

A világegyház áttekintése tartják fenn a reménytelen szegénységet, az olyan evangélium, mely nem foglalkozik ezzel a valósággal, nem a Biblia teljes evangéliuma.

Hogyan ünnepelhetjük és testesíthetjük meg a modern technológia kínálta szabadságot úgy, hogy ugyanakkor elutasítjuk az ezen szabadsággal járó gyökértelenséget?

Minden vitán felül áll, hogy a keresztyén korszak a Nyugatra igen pozitív és meghatározó befolyással volt. Jürgen Habermas megerősíti ezt, amikor például azt állítja, hogy a szabadság, a társadalmi szolidaritás, az egyén lelkiismereti erkölcsisége, az emberi jogok és a demokrácia ‫״‬az igazságosság zsidó etikájának és a szeretet keresztyén etikájának a közvetlen öröksége. Ez az örökség lényegében változatlan formában a folyamatos kritikai alkalmazás és újraértelmezés tárgya.

Ahogy a keresztyén egyház behódolt ennek a nem biblikus dichotómiának, az evangélium az élet nagy részéről kiszorult. Ez a misszióra három módon hatott. Először is, a missziói parancsból kimaradt két dolog: az evangelizáció előnyben részesítése következtében kimaradt a társadalmi felelősségvállalás és a módszeres, holisztikus tanítványság. Másodszor, az értelem, a technológia és a jól szervezett intézmények révén megvalósuló, haladásba vetett derűlátó és szekuláris bizalom olyan „‬menedzsment-missziológiát” eredményezett, amely kitűnően szervezett volt, központosított bürokratikus struktúrák jellemezték, valamint stratégiák és módszerek játszották munkájában a főszerepet. Harmadszor, a nyugati individualizmus kritikátlan elfogadása következtében a missziói fáradozás kizárólag egyénekkel volt elfoglalva: a misszió feladata az egyének elérése és evangelizálása volt. Ennek során az egyház, Istennek a misszióban használt eszköze, elvesztette Istentől kijelölt helyét.

A kontextualizáció nem agytorna, amelyben két valóságot, az evangéliumot és a kultúrát próbáljuk egymással kapcsolatba hozni, hanem olyan konkrét napi feladat, amelyben igyekszünk megélni az evangéliumot az élet megannyi területén egy olyan kultúra közepette, amelyet valamilyen idegen vallási hitrendszer határoz meg.

Sőt, a humanizmus alapja az emberről alkotott olyan felfogás volt, amely az autonómiát és az egyéni szabadságot dicsőítette, s amely rendkívül derűlátó és naivan bizakodó volt az emberi jóság és képességek tekintetében.

A missziói találkozás olyan magatartás, amely ezt a vallásfelfogást komolyán veszi. Négy, egymással összefonódó valóságból ered: 1. a vallás a világ megértésének és a világban való életnek átfogó módja; 2. az emberi élet vallásos szemléletének számtalan fajtája van, aszerint, hogy közös kultúránkat milyen vallásos meggyőződés formálja; 3. minden vallási felfogás igaznak tekinti magát; 4. ezeknek a vallásoknak a követői átfogó meggyőződésüket meg akarják élni. A hűség tehát az egymással ütköző vallási meggyőződésekkel való missziói találkozásban, az ehhez vezető magatartásban keresendő.