Az ​angol beteg 75% 190 csillagozás

Az év első befejezett olvasmánya számomra egy kivételes és csodaszép könyv lett, de megértem azokat az értékelőket is, akik nehezen befogadhatónak találták. Végig egy rejtély nyomában jártam, szerettem volna megfejteni a regény titkát, ami vagy mélyen megérinti, vagy végképp eltávolítja magától az olvasóját. Én már az első néhány fejezet után azt éreztem, hogy itt fel kell adnom minden lineáris történetvezetésre vonatkozó előzetes elvárást, sőt, azt a vágyat is, hogy magát a kibontakozó történetet meg tudjam ragadni. Meg sem próbáltam összeilleszteni a csapongó, egymáshoz lazán kapcsolódó epizódokat, jobban esett hátradőlni és megmártózni a szerző által megteremtett varázslatos atmoszférában és szép lassan elveszni benne. Ha sikerül ráhangolódni a különleges stílusra, a finoman, érzékenyen megformált hangulati elemekre, akkor ugyanazt a hatást fogja tenni ránk, mint a versek, körülzsong, megbűvöl, elringat, ha viszont mindezt távol érezzük magunktól, akkor mindig a film kulisszái közé fogunk visszavágyni.
A regény másik nagyon érdekes vetülete számomra a Kelet és a Nyugat, a nagyon különböző kultúrák együttes jelenléte volt. A legnagyobb arányban az európai történelem és művészet képviselteti magát, a legmeghatározóbb színhely Olaszország. Ugyanakkor a szerző srí lankai származású, az egyik főszereplő indiai, szikh, a világot sokszor az ő szemével látjuk, a legszebb mondatok mögött pedig néha a Távol-Kelet végtelen nyugalmát és türelmét véltem felfedezni. A harmadik izgalmas színfolt Afrika, Egyiptom, Kairó az 1930-as években, és a sivatag, amit az angol beteg megszállottan kutat, és teljesen a rabjává válik.
Meglepett és lenyűgözött az az eszköztár, amit az író a párkapcsolatok ábrázolására használ. Elég pár mozdulat, egy-két gesztus, és néhány jelenet erejéig szinte berobban a történetbe a Katharine és Almásy között sistergő szenvedély, tele sóvárgással, fájdalommal és gyötrelemmel. Ebből a sűrű erőtérből kilépve enyhülést, megkönnyebbülést jelent a visszatérés Hana és Kip derűsebb, harmonikusabb párosához. A szinte véletlenszerűen kiragadott pillanatok mindkét kapcsolat lényegét magukba sűrítik.
Összességében egy rendkívül intenzív olvasmányélményben volt részem, sok különböző réteggel, több értelmezési lehetőséggel. Mindenképpen érdemes időt szánni a megismerésére.

Beszélgetés egy magyar kiadóban, valamikor a ’90-es évek közepén.
– Te, nem kellene kiadnunk Ondaatjét?
– Kicsodát?
– Nem tudom, hogy ejtik, O-n-d-a-a-t-j-e. Bookert kapott Az angol betegért.
– Érdekli az a magyar olvasót? Hát…
– De lehet, hogy a film Oscart kap, több mint 10 kategóriában jelölték.
– Hülye vagy, és csak most szólsz? Mennyi idő van még az Oscarig?
– Két hónap.
– Kihozzuk.
– Ember nincs, aki addig lefordítja. Én belenéztem, nagyon nehéz szöveg.
– Majd én találok, ne félj, te csak szerezd meg a jogokat egy filmes borítóhoz.
– Ennyi idő nem lesz elég egy tisztességes fordításra…
– Ostoba magyarok, úgysem veszik észre.
– Ha te mondod…

Hát így lehetett. Ez a fordítás egy összecsapott, slendrián, tisztességtelen munka, és most úriember voltam. Emiatt nehéz is a könyvről mit mondani, mert a ferdítés miatt csak erről a magyar verzióról lehet igazán beszélni, de arról meg nem érdemes.
Próbáltam visszafejteni, milyen is lehetett az eredeti szöveg, ami néha nem is volt nehéz, lévén tükörben le van fordítva sok helyen az angol, hogy magyarul semmi értelme … nevermind. Valószínű, hogy ez egy felettébb lírai szöveg, elrugaszkodva attól a poros és háborús felszíntől, amiben játszódik. Ebből mi mit sem kapunk, legfeljebb aki eredetiben olvassa.
De még ettől elvonatkoztatva is rejtélyes mű. Olyannyira népszerű, hogy tavaly elnyerte a Golden Bookert, ami minden Booker-díjas könyv közül választotta ki a legjobbat. Az öt évtized nyertes közül már a közönség választott. Vajon a szavazók szeme előtt nem inkább a film lebegett, mint a könyv? Nem csodálnám. A Molyon 77%-al áll, ami igen szerény, persze nem reprezentatív. De a goodreadsen is szinte századra ennyivel áll, több mint százezer szavazattal. Elmondható, hogy az olvasók általában nem szeretik. Nem lehet ezért őket kárhoztatni, hiszen legtöbben valószínűleg a film után veszik kézbe, és a könyv egyáltalán nem azt nyújtja, mint a mozi, igaz, ez legkevésbé az ő hibája.
A regényben máshol van a hangsúly, sokkal kevesebb a cselekmény, a négy főszereplő gyakorlatilag a romos villában szöszmötöl, és csak a flashbackek erejéig szabadulunk ki ebből az álmatag semmittevésből. A regény első fele csak egy hosszú felvezetés, hogy az angol beteg végre elkezdje mesélni a történetét. Ami elég soványka. Minden olyan soványka ebben a regényben, mintha egy misztikus hőskölteményt olvasnánk, és csak kapirgálnánk a szavak mögött a jelentést. Amit persze a magyar fordítás is megnehezít.

Négy főszereplő van, a villa lakói, Almásy, az angol beteg, aki felkínálja nyomorúságát mások jótékonykodásának, közben néha mesél a sivatagi kalandjairól, elsősorban tragikus szerelméről Kathrine-ről, aki aztán tényleg csak papírmasé figura a történetben, talán meg sem szólal, mindössze, mint Almásy szerelmének tárgya, ideaként lebeg a poros sivatag felett.
Hana, a kanadai ápolónő, aki, az én értelmezésemben beleszeret az angol beteg rejtélyes előéletébe és számára megfoghatatlan műveltségébe, ezért kitart mellette a végsőkig.
David Caravaggio, szintén kanadai, Hana apjának barátja, aki a legfeleslegesebb a műben, szerintem csak azért van ott, hogy Ondaatje általa mondja el azokat a dolgokat Almásyról, amik tőle magától nem derülnek ki. Egy dramaturgiailag mindig jó pillanatban lecsapó deus ex machina.
A negyedik szereplő Kip, a szikh utász, aki hónapokat tölt a villában, hogy akna mentesítse azt, és környékét. Valahogy én őt láttam a főszereplőnek, és nem csak azért, mert egyedül az ő akna mentesítési technikáit, azok leírását találtam érdekesnek a könyvben, de ő valami ellenpontot képez a nyugati fehér szereplőkkel és civilizációval, ami éppen akkor (1945-ben járunk) játszotta el a hitelét a világ másik fele előtt. Kip megkapja Hanát, de el is dobja, mint ahogy szakít a fehér ember civilizációjával is, igaz, ehhez a lökést csak az atombomba ledobása adja meg neki.

Túlságosan romantikus ez a könyv, emellett én nem találtam benne világmegváltó gondolatokat, az meg, hogy a szerelmesek hogyan nyomkodják-simogatják egymás izzadt testét, engem nem érdekel.

Egyáltalán nem ajánlom olvasásra ezt a fordítást, csak remélhetjük, hogy ezt is eléri egyszer az újra fordítási hullám.

Michael Ondaatje a Srí Lanka-i származású, kanadai író munkásságára egy ideje az irodalmi Nobel-díj esélyének sugara vetül. Rendkívüli emelkedettség volt bennem az olvasás során végig. Ez a szerző úgy tartotta pórázon a szívemet, mint egy fickándozó kutyát. Ezzel a könyvvel megnyerte a személyes Nobel-díjamat.

Nem könnyű olvasmány, ezt belátom, sokan fel is adták már, de engem minden kezdeti kuszasága ellenére beszippantott. Igazából ráhagyatkoztam a szövegre, amely annyira felemelő, hála M.Szász Anna és Szász Imre fordításának, hogy azt se bántam, ha néha egy kukkot sem értettem a cselekményből. (Nem először történik ilyen, ugye Taligás?)
Ez a töredékes szöveg pedig a szereplők közeli és távoli múltjában való barangolásokból, valamint a jelen eseményeiből adódik össze. Vannak nagyon tömören álló, kompakt kis szigetek benne, mint például az indiai utász, Kip története. Itt a harcászati dolgokat kedvelő olvasók is elmélyedhetnek, hiszen például, a bombák hatástalanításának okos és izgalmas menetét ismerhetjük meg, vagy a beceneveiket, vagy az emberi gondolkodás szerepét egy aknamező elleni küzdelemben.
A sivatagkutatás, a feltevés, miszerint hajdan tenger hullámzott ezeken a helyeken, a múlt nyomainak feltárása, szintén olyan hátteret biztosít az olvasmánynak, ami más dimenzióba helyez mindenkit. Ondaatje pedig nem kímél bennünket, mert a történetírás atyja, Herodotosz is beszáll a játszmába, akárcsak a még le nem mállott freskók túlvilági arcai a templomok falain, amit a fáklyák fénye tükröz vissza.
És akkor még nem beszéltem arról a szerelemről, ami Almásy és Katharine között alakul ki. Szerintem ez a szerelmi kapcsolatábrázolás, az általam eddig olvasott legszebb, miközben rendkívül tapintatos, és úgy hozza be a szereplők közti vonzalmat, hogy egyetlen szóval sem említi a dolog mikéntjét. A szerző sikere talán ebben a helyzetben éppen az, hogy az olvasó egészíti ki a saját képi világából a hiányzó részleteket.
Nagyon tetszett nekem a szereplők háborúhoz való viszonyának érzékeltetése. Az angol beteg, Hana, Kip és Caravaggio egy évet töltenek a házban összezárva. A legkülönbözőbb helyekről és szituációkból kerülnek és vegyülnek össze, érzéseik folyamatosan változnak, de ezek nem drámai, hangzatos pálfordulások, hanem nagyon érzékeny félre-lépések. Egyébként az egész könyvre jellemző ez az érzékenység.
Összevetve a könyvet a filmmel egy lényeges különbség adódott, ami szerintem eléggé megváltoztatja a hangsúlyokat. Erről többet nem is szeretnék elmondani. Valamint olvasás közben azt éreztem, hogy ennek a történetnek Hana, az ápolónő a központi alakja, még akkor is, ha a leghangzatosabb dolgok nem vele történnek.

El kellene már búcsúznom a könyvtől, de legszívesebben még hosszan mesélnék róla. Időbe telik, míg feltöltöm az idézeteket, lehet, hogy közben fel is adom. Azt hiszem akkor szerettem bele ebbe a történetbe, amikor Almásy Katharine-be, amikor a nő elmeséli Kandaulész és Gügész történetét.
Azóta sáfrányos gyűszű a könyv nyakláncomon, mely sárga foltot hagy a kulcscsontok tövében.

A könyv megítélése éppen olyan megosztó, mint magáé az érzelgős drámáé. A tömény, giccstől a magával ragadó regényig sokféle jelzővel illetik. Ami vitathatatlan, hogy (nálam) kortárs képviselőként azonnal felzárkózott a műfaj klasszikusaihoz. Ondaatje regénye egymásba átjátszó tematikus töredékek és a szereplők személyes benyomásainak kaleidoszkópja, ahol: „az árulások a háborúban gyermetegek a békeidőben elkövetett árulásainkhoz képest” a könyv egyik tételmondata. Ondaatje elbeszélő módszerei (a megszólalás pozícióinak érdekes egymásba mosódása, a párhuzamos időkezelés, a mozaikszerűség) mesteriek: gyakorlatilag nem is maga a történet, hanem az elbeszélőnyelv bilincseli le az olvasót. Nem tudom, milyen a film. De a könyv olvasása után (hála @szadrienn -nek) nem is fogom megnézni. Vissza emlékezve Chuck Palahniuk: Kárhozott című könyvére, ahol az író, úgy írja le a poklot, mint az a hely, ahol éjjel-nappal megy „Az angol beteg”. Mert a főszereplő (Maddy) cellájában a fő kínzást az Angol beteg című film végtelenített lejátszása jelenti. Akkor csak vigyorogtam rajta, aztán most, olvasva a könyvet eldöntöttem: mától, én leszek a jó fiú, (nehogy, Maddy sorsára jussak) példás életet élek, mert nem kockáztatom meg, hogy a végén még igaza legyen az (ukrán származású) poétának.

Annyira kultikus, sokat látott-hallott könyv (film), amiről előzetesen csak elnagyolt ismereteim voltak, nagy reményekkel vágtam bele. Most viszont, hogy a végére értem, leginkább megkönnyebbültem.
Frusztrált a töredekessége, az időben és térben ugrálás, a narrátor személye körüli dilemma (ki beszél, ki emlékezik éppen?), az időnként – számomra- lólábként kilógó közönséges káromkodások. A történet darabkái lassan mégis a helyére csúsztak, az odavezető úton pedig nemcsak tér és idő váltakozott, de az adott mozaikhoz legjobban illő lírai elbeszélés is a dokumenterista jellegű leírással. A szöveg erőssége a hangulatteremtésben van, legyen az egy bomba hatástalanítása feletti életre-halálra menő türelemjáték, egy romos villában való körbevezetés vagy egy titkos viszony kibomlása.

Most már értem, hogy miért van csak 77%-on ez a könyv. Nem egy laza olvasás, figyelni kell erősen. Ondaatje stílusa kissé nehékes, szakadások vannak az elbeszélésben, meg kell szokni azt is, hogy az „angol” magáról hol kívülállóként, hol pedig E/1-ben beszél. Való igaz az, hogy ebben az esetben nem volt haszontalan előbb a filmet látni, mert segítette a befogadást (Az igaz, hogy már idejét sem tudom, mikor láttam).

Nem láttam még a filmet, de nem tudom, ezek után megnézem-e (Fiennes szereplése erősen húz az igenhez, de az olvasmányélmény a nemhez). Most már végérvényesen tudom, hogy egyszerűen nem szeretem, ha ennyire ugrálunk az idősíkokon és a szereplők között is. Izgalmassá tehet egy művet, ha van pörgős cselekmény hozzá, de egy „lélektanibb” történethez nem illik, ahol lassan bontakoznak ki az érzelmek, ott jobb egy mederben terelni a cselekményt is. Itt ráadásul úgy éreztem, hogy a főszereplő nem is főszereplő, a történetében nem éreztem az erőt, míg a mellékszereplők alakjai – Hana és Kip – sokkal árnyaltabb volt, de nem lett kihasználva. Azt gondoltam, több lesz Almássy szerepe, hiszen engem eredetileg ő érdekelt volna. Kár.

Igazi, fájdalmas, mélyen a lélekbe nyúló történet. Amikor a kórház továbbáll, mert a frontvonal egyre közelebb ér, egy beteggel, – mivel nem lehet utaztatni – egy fiatal kanadai ápolónő ott marad. Szépen kialakítják a maguk rendjét, és mivel a nevére nem emlékszik a súlyosan megégett férfi, csak az angol beteg nevet kapja. És csak mesél, és hallgatja a lányt, ahogy felolvas neki. És haldoklik. Közben picit a lány is haldoklik. Az apja elvesztése miatt, és a kórházban, a sebesült emberek ápolása miatt is, ami mélyen összetörte. Aztán sorban érkeznek az emberek, akiknek mindnek különleges, és szomorú története van. A régi atyai barát, aki kislány kora óta ismeri Hanát, de mégis talán nem is miatta, hanem az ismeretlen összeégett férfi miatt jött. Aztán megérkezik a szikh, de az angolok oldalán harcoló tűzszerész is, aki végül is Hanát hozza tűzbe. Megismerhetjük a beteg élettörténetét is, mely a nagy szerelemről, a térképészetről, valamint a repülésről is szól.
Szép, szívbemakoló történet.

Nem könnyű olvasmány, annak sem, aki látta a filmet. Nekem az egyik legnagyobb élményem volt a film, de a könyvvel eddig nem tudtam megbirkózni. Úgy néz ki, érnem kellett hozzá. A lassú mondatokhoz, az utalásokhoz, a párhuzamok felfedezéséhez (van belőle szép számmal).
A négy szereplőből Hanna és Almásy jól körüljárt a filmben, de a film méltatlanul elhanyagolta Kipet, a szikh utászt. A könyvben ő az abszolút jó, a békesség és nyugalom egy cseppet sem békés és nyugodt háborús helyzetben. De ő sem tarthatja ezt meg, Hirosima megsemmisíti az ő lelkét is. Ilyen a háború, sose kelljen megtudnunk!
A főszereplőnek megtett Almásy gróf a könyvben inkább csak egy haldokló mesélő és tanító. A szerelemről tanít, hogy mit lehet érte megtenni. Hazudni, képmutatni, szenvedni, ölni és élvezni egyszerre. Hanna ennek még csak a kínlódását ismeri.
A legösszetettebb szereplő Caravaggio, akit nem tudom, hogy utáljak vagy szeressek. Apafigura, tolvaj, kemény és oltalmaz.
Érdemes megküzdeni ezzel az olvasmánnyal, a kellő időt rászánva.

A filmet többször láttam, aztán meg itt lapult a könyveim között eldugva nagyon mélyre, a hátsó sorba, így elővettem , gondoltam elolvasom.
A könyvben valóban keveredik múlt és jövő, álom és valóság.
Olyannyira, hogy éppen elég kibogozni.
Vannak benne olyan bevillanó részek, amik ismerősek a filmből, meg olyanok is, amire nem emlékeztem, de tetszett.
Nagyobb része azonban számomra értelmetlen gondolatok sokasága, nem tudom hova tenni térben és időben.
Még el is aludtam rajta, ami igazán nem jellemző rám.
Szóval ez nem az én könyvem….